Kelet-Magyarország, 1980. április (40. évfolyam, 78-100. szám)
1980-04-11 / 84. szám
Szavai, gondolatai jelen vannak mindennapjainkban József Attila-emlékünnepség Budapesten A magyar líra, a magyar szocialista költészet nemzetközi jelentőségű klasszisa, József Attila születésének 75. évfordulója alkalmából csütörtökön este díszünnepséget rendeztek a József Attila Színházban. A József Attila Emlékbizottság ünnepi estjén részt vettek: Aczél György, a Minisztertanács elnökhelyettese, a József Attila Emlékbizottság elnöke, Méhes Lajos, az MSZMP Budapesti Bizottságának első titkára, Óvári Miklós, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai. Jelen voltak politikai, kulturális, tudományos életünk más ismert személyiségei, köztük a József Attila Emlék- bizottság tagjai. Részt vett a budapesti diplomáciai képviseletek több vezetője és tagja is. A díszünnepséget Benjámin László Kos- suth-díjas költő nyitotta meg. Ezt követően Aczél György mondott ünnepi beszédet. Aczél György beszéde Költőre emlékezünk: nemzetünk világirodalmi rangú művészére. Elveinkben társunkra, aki most, 75 évesen, itt ülhetne közöttünk. Nem a megszokás helyezi el koszorúját a költő szobránál. Másról, nagyobb ügyről van itt szó, ugyanarról, amit Petőfire, Adyra, Móriczra emlékezve képviseltünk. Ezekkel az ünnepeinkkel a bennünket gazdagító, jövőbe mutató, maradandó hagyományokat vállaljuk, mert el nem évülő szerepük van népünk önismeretének alakulásában. József Attila történelmi igazát bizonyítja, hogy most itt, a város egykori peremén, a róla elnevezett * színházban idézhetjük fel művészetét, emberi alakját. S jelkép, hogy az ő születésnapja a költészet napja. Iskolák, egyetemek, városrészek, dalok őrzik emlékét, idézik alakját. Fiatalok mondják verseit, szavalják a Mamát, szülők altatják gyermekeiket az ő szavaival. Vallanak szerelmes verseivel, gyászolunk a kései sira- tóival. Petőfi és Madách mellett nincs költőnk, akinek annyi sora vált volna szállóigévé. Ha ezek nem pótolhatják is a költészet bensőséges ismeretét, bizonyítják, hogy szavai, gondolatai jelen vannak mindennapjainkban. A felszabadulást követő évek biztató távlatot nyitottak. Ugrásszerűen megnőtt olvasóinak tábora, előtűnt művének nagysága. De a dogmatizmus később kétségbe vonta, megsértette emberi, művészi teljességét. Munkáságának értő birtokbavétele egy ritmusú a szocializmus megharcolt önismeretével és forradalmi megújulásával. Így csak akkor válhatott igazán népszerűvé, amikor hibáinkkal leszámoltunk, a tragikus válságokon túljutottunk. Hoszú volt hát az út a költő igazi befogadásáig. József Attila egyetemes költészetét nem kisajátítani, hanem elsajátítani akarjuk, az egészet, a teljes életművet. A társhoz, szerelmeshez, családhoz, osztályhoz, nemzethez és emberiséghez tartozás minden erejét, gazdagságát mozgósította a kor fenyegetései, a magány ellen. Tudta, hogy „egymás nélkül sötétben vagyunk”, hogy az egyénnek csak közösségben van esélye emberré lenni, embernek maradni. Amikor leginkább magáról beszélt, akkor is mindannyiunk kifejezője; amikor pedig a munkásokról, a város pereméről, a szocializmusról, a hazáról, az emberi létről szól, akkor is legmélyebb önmagát valljá meg. Azért írta jogosan, hogy rá gondol — szántván — a’ paraszt, hogy őt sejdíti a munkás teste két merev mozdulat között. Egész költészetén végigvonul a szerelem, a felszabadító egymásratalálás és egybeolvadás vágya. Tudta: „kettős teher és kettős kincs, hogy szeretni kell”. Az élet kevés boldog, beteljesült pillanatot adott számára. Talán valamennyiünknél jobban átélte, milyen, amikor „nagyon fáj”, mégis ő fogalmazta meg a legteljesebben a „meglett ember” gyötrelmekkel és szép szenvedélyekkel teli szerelmét. Nincs költő, akinél ennyire személyes életté s költészetté tisztult volna minden, amit megélt s megérzett korából; akinél olyan magától értetődően fonódna össze a politikai és a szerelmi vallomás: „Ügy kellesz, mint a parasztnak a föld, a csendes eső és a tiszta nap ... úgy kellesz, mint a dolgos tömegnek munka, szabadság, kenyér s jószavak." Csak aki milliókkal él és érez együtt, tudja önmaga vágyait és szenvedéseit egyszerre belülről és kívülről is látni, értelmezni. Akinél a magánélet és közélet nem elválasztható, csak az tudja tragikus magányát a közös iránti hűséggel viselni. Csak az tud Adyhoz, Bartókhoz hasonlóan virrasztani. ■ Verseiben ezerféleképpen jelent meg a munka, amely számára egyszerre volt a kizsákmányolás színtere és az emberi gazdagság forrása. Tudta, hogy korában a munka milliók számára elnyomo- rodást jelent, de azt is hirdette, hogy csak a munka, maga az emberi alkotás hozhat fölszabadulást. Tudta, hogy a szabadság rend nélkül embertelen anarchia, a rend szabadság nélkül pedig lélektelen erőszak. Forradalmár volt. Nemcsak a meglévőt mutatta fel, és nemcsak ígérte azt, ami majd eljön, hanem a múlt, a jelen és a jövő között a tudatos emberi cselekvéssel teremt történelmi folytonosságot. Átéli a veszedelrhet, megérti az aggodalmakat, de ezekre világtörténelmi igazságának birtokában ad választ. A magyar lírában a nép századokon keresztül — Petőfinél, Adynál is — szükségképpen és elsősorban a parasztságot jelentette. Ő a magyar költészet népiségét tette teljessé és korszerűvé azzal, hogy a művészetben vívta ki a munkásosztály számára azt a jelenlétet, amelyet az a nemzet életében máig betölt. Mégsem „munkásköltő”, hanem a munkásosztály költője. Költészetének egyetemessége a munkásosztály történelmi hivatásából fakadt. Az utca és a föld fiának tudta magát, s költőként azt fejezte ki, amit ma nemzeti egységnek, az internacionalizmust is magába foglaló szocialista hazafiságnak nevezünk. A 30-as évek Magyarországán mindenki másnál teljesebben és hitelesebben ő fogalmazta meg a nemzet sorskérdéseit s adott rájuk máig érvényes költői választ. Az antifasiszta küzdelem, a nemzeti felszabadulás, magyarság és Európa, nemzeti felelősségtudat és proletár internacionalizmus ügyének marxista szellemű egységében gondolkodott és alkotott. Kommunista volt, minden -sérelme, tévedése ellenére is hű maradt világnézetéhez, s a forradalom ügyéhez. Soha nem tévesztette össze a mozgalmat egy-egy emberrel vagy akár embercsoporttal. Az elmúlt 35 év küzdelmei során ebből az eszményből mind több vált és válik valóságunkká. De ma is nap nap után meg kell küzdeni érte ellenségeinkkel, az új ordas eszmékkel. Nézzünk szembe önmagunkkal: vajon költészetének minden igazsága áthatja-e tetteinket? Ismerjük-e úgy őt ‘és önmagunkat, ahogy ő ismerte korát és önmagát? S vajon mennyire öltött testet a gyakorlatban a marxista gondolat, hogy az egyes ember gazdagsága a másikéból, a közösségből táplálkozik? S menynyit kell még tennünk azért, hogy mindenki megértse: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”? Milyen feladataink vannak a szabadság és rend harmóniájának megteremtésében? Hogyan kell küzdenünk a társadalmilag tudatosabb és tartalmasabb demokráciáért? Nem könnyed válaszokkal, hanem felelős töprengéssel tartozunk önmagunknak. S elsősorban ezzel vagyunk hűek a költőhöz is. S mi lenne, ha ma élne? — teszik föl a történelmietlen kérdést. Kapna-e levegőt? Igen, de bizonyára elégedetlen volna. Ahogy látjuk mi is, látná ő is azt a vajúdást, ahogy a szabadság a rendet — s a rend a szabadságot — világra hozza. Talán elégedetlen lenne a dolgozó nép gyülekezetével, mert még nem eléggé okosak, de osztozna törekvéseikben, hogy azzá legyenek, hogy felnőjenek történelmi felelősségükhöz. Hiszen nyugtalansága, a munkásmozgalom hibáit is bíráló szava saját korában is cselekvő forradalmi- ságából fakadt. De mindig volt és van megvalósítható, és a jövőre, a közösségre mondott „igen”. Nem terhek és nehézségek nélküli világ kell nekünk, hanem az ezekkel való okos küzdés lehetősége, a valóságismereten alapuló remény. Nem azon fordul meg az ember igazi embersége, hogy feltétlen derűt hazudjon a világnak, hanem hogy kiküzd- je az értelmesebb, a szebb, derűsebb életet. Ami tegnap még alig elérhető, ködös, messzi jövőnek látszott, az ma meghaladni való múlttá változik. Fontos frissen tartani azt a gondolatát is, amelyet munkásoknak szóló szabadelőadásában fogalmazott meg: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”. A szocialista építés tapasztalatai is azt bizonyítják, hogy a művészet semmi mással nem pótolható forrása önismeretünknek, fejlődésünknek, hogy a kulturális forradalom kibontakozása elválaszthatatlan nagy céljaink elérésétől. Klasszikus értelemben „örök” ez az életmű. Dé körülményeink közt közvetlenül időszerű a teljessége. Nem engedjük feldarabolni örökségét. Életében, halála után is annyit és annyiszor oktatták s oktatják emberségből, magyarságból, költészetből és marxizmusból, hogy itt az ideje már kimondanunk: nem vizsgáztató tanárai, hanem tanítványai akarunk lenni annak a költőnek, aki ma már valóban az egész népét tanítja, s nem középiskolás fokon. Ülést tart az MSZMP Központi Bizottsága A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának ülését április 11-re összehívták. A Politikai Bizottság az országgyűlési képviselői és tanácstagválasztásokkal kapcsolatos előterjesztés megvitatását javasolja a Központi Bizottságnak. A SZALJUT—6 ŰRÁLLOMÁS ÖSSZEKAPCSOLÁSÁÉRT A képen a Szojuz—35 legénysége, Leonyid Popov és (lent) Valerij Rjumin. (Kelet-Magyarország telefotó) A szerdán felbocsátott Szojuz—35 űrhajósai, Leonyid Popov és Valerij Rjumin a programoknak megfelelően folytatják. az előkészületeket az űrhajó és a Szaljut—6 űrállomás összekapcsolásához. Az űrhajó moszkvai idő szerint csütörtökön 12 óráig 13 fordulatot tett meg a Föld körül. Az időközben végrehajtott pályamódosítás nyomán a Szojuz—35 jelenlegi pályájának legfontosabb adatai: a Föld • felszínétől mért legnagyobb távolsága —315 kilométer, legkisebb távolsága —276 kilométer, a .pálya síkjának az egyenlítő síkjával bezárt szöge —51,6 fok, keringési idő —90,3 perc. Az irányítóközpont jelentése szerint a Szojuz—35 fedélzeti rendszerei kifogástalanul működnek, az űrhajósok közérzete kiváló. Föld körüli pályán kering a Szojuz 35. űrhajó: pályamódosításokkal közelíti meg a Szaljut 6. űrállomást. A két űrhajós: Leonyid Popov és Valarij Rjumin a berendezések ellenőrzése után vacsorázott és pihenőt kapott, hogy felkészüljön az összekapcsolásra. Az új expedíció fedélzeti mérnöke, Valerij Rjumin számára különösen érdekes ez az utazás: saját magának kell majd újból üzembe helyeznie, átvizsgálnia azokat a berendezéseket, amelyeket alig több mint fél évvel ezelőtt ő helyezett „pihenőre”,' ő konzervált az űrállomás utas nélküli működésére. Az űrhajósok szokása szerint Rjumin parancsnokával, Ljahov- val együtt annak idején levelet hagyott a Szaljuton a következő expedíció számára — most ő bonthatja föl saját üzenetét... A tartalmát azon'ban a fedélzeti mérnök egyelőre gondosan titkolja: azt szeretné, ha meglepetés. lenne az új parancsnok, Leonyid Popov számára. Az űrkettős ebben az ösz- szeállításban viszonylag kevés időt töltött az együttes felkészüléssel, hiszen Rjumin- nak a 175 napos űrrepülés után hosszabb pihenőt adtak, gondos ellenőrzés alatt tartották. Ez azonban nem okoz különösebb gondot számukra, mert Popov volt az előző expedíció parancsnoka, Ljahov tartaléka és annak idején a tartalékok és a fő személyzet sokat gyakorolt együttesen, a jelenlegi páros tagjai jól ismerik egymást a munkában, a magánéletben is. Az új űrhajós, Leonyid Popov alezredes a háború után született első nemzedék képviselője az űrhajósok családjában: közvetlenül a háború befejezése után, 1945 augusztusában született. Apja kolhozelnök volt, harcolt és meg is sebesült a háborúban, fia azonban már csak elbeszélésekből ismeri a nehéz éveket. Leonyid Popov lakatosként kezdte meg munkáséletét, de még szinte gyerekfejjel jelentkezett vadászrepülőnek s nem is titkolta, hogy az űrhajósok közé szeretne kerülni. Ez a vágya viszonylag hamar teljesedett, de az első útra sokáig kellett még várnia. Csillagváros egyébként különös örömmel fogadta azt a hírt, hogy két lakója újabb útra kelt a világűrben. Az űrhajósok lakótelepe a hét végén, az űrhajózás napján ünnepli fennállásának 20. évfordulóját s ennek az ünnepségnek fényét emeli majd az új expedíció útja is. Kitüntetés és kinevezés a munkásőrség országos parancsnokságán A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Papp Árpád vezérőrnagyot, a munkásőrség országos parancsnokát — érdemei elismerése mellett — tisztsége alól felmentette és nyugállományba helyezte. A Népköztársaság Elnöki Tanácsa Borbély Sándort vezérőrnaggyá, a Minisztertanács pedig a munkásőrség országos parancsnokává nevezte ki. Csütörtökön a munkásőrség országos parancsnokságán Németh Károly, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára a Központi Bizottság nevében köszönte meg Papp Árpádnak a munkás- mozgalomban és a munkásőrségben végzett több évtizedes eredményes munkáját, és átnyújtotta a Népköztársaság Elnöki Tanácsa által adományozott Vörös Zászló Érdemrendet. Ezután beiktatták új tisztébe Borbély Sándort, a munkásőrség országos parancsnokát. Az ünnepségen részt vett Méhes Lajos, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a budapesti pártbizottság első titkára, Borbándi János miniszterelnök-helyettes, ott voltak a megyei pártbizottságok első titkárai, valamint a munkásőrség budapesti és megyei parancsnokai. || I Magyarország . ^ XXXVII. évfolyam, 84. szám ARA: 1,20 FORINT 1980. április 11., péntek M ív Művelt emberfők (3. oldal) Á rádió és a televízió jövő heti műsora (7. oldal) Folytatják a felkészülést a Szoiuz—35 fedélzetén
