Kelet-Magyarország, 1980. április (40. évfolyam, 78-100. szám)
1980-04-09 / 82. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1„?30. április 9. fiz enyhülés esélyei □ minap jelent meg a magyar, de természetesen egyidejűleg az egész európai sajtóban a lengyel és a francia kommunisták együttes felhívása a kontinens kommunista és munkáspártjainak e hó végén Párizsban megtartandó értekezletére, amelyen a napirend a béke és a leszerelés ügye lesz. A cél egy olyan közös felhívás kibocsátása, amely Európa népeihez és a világ békeszerető erőihez fordulna a közös cselekvés előmozdítása érdekében. Talán nem is kellene külöp leírni, s csak a helyzetkép rögzítése végett említjük mégis, hogy a kezdeményezés oka az a nyilvánvaló légkörromlás, ami ma a világpolitikát jellemzi. Ebben a megváltozott légkörben az embereket, természetesen Nyugaton nem kevésbé, mint nálunk, nap mint nap foglalkoztatja a kérdés: nem fenyeget-e közvetlen háborús veszély bennünket. De még aki nem ilyen pesszimista szemlélettel kérdez, abban is felmerül: vajon meg tudjuk-e őrizni a nemzetközi kapcsolatok rendszerében azokat a fontos vívmányokat, amelyeknek itt a kontinensen átfogó kódexe is van, a helsinki záróokmány. Ugyanezt a kérdést manapság felelős politikusok és az őket se- •gítő szakértők is felteszik önmaguknak — és válaszolnak rá. Az MSZMP XII. kongresszusán hangzott el Kádár Jánosnak az a megállapítása, hogy véleménye szerint nem lesz világháború, mert ennek megakadályozására az emberiség ma képes. Hasonló szellemben nyilatkoztak más szocialista országok vezető személyiségei is, és tudjuk: véleményük nem szubjektív óhajnyilvánítás. A mai viszonyok közepette mégis mindannyiunknak világosan látni kell: már az is a nemzetközi helyzet rosz- szabbodásának a jele, hogy a stratégiai fegyverzetrendszerek szintjét leszállítani hivatott SALT-megállapodások útja helyett e fegyverzetrendszerek fejlesztésének a kényszerpályáján vagyunk. Pedig a kölcsönös elrettentés nem a mi filozófiánk! De ha a másik fenyeget, az bennünket is ellenintézkedésre kényszerít. Aki józanul gondolkodik, világosan látja, hogy az enyhülés, a békés egymás mellett élés gyakorlata a hetvenes években az európai kontinensen hozta legértékesebb gyümölcseit. Természetesen nem véletlenül. Hanem azért, mert az erőegyensúlyt Európában lehetett a legkevésbé kétségbe vonni. A legkonzervatívabb amerikai körök a tavalyi év végén pontosan azért hajszolták keresztül a NATO-ban nyugat-európai rakétatelepítési programjukat, mert ezt a legbiztosabb tartópillért is ki akarják húzni a kelet—nyugati kapcsolatok építménye alól. Tény, hogy a program elfogadtatásával részleges sikert könyvelhetnek el. A rakéta fegyverkezési program önmagában is veszélyes, ám elfogadása nem végzetszerűn jelenti a megvalósítását. A kommunista és munkáspártok éppen ezért kezdeményeznek most újból Európában. E kezdeményezés sikerét, vagy kudarcát — történelmi tapasztalataink vannak erre — nem utolsósorban a szocialista országok fejlődési dinamikája dönti el. A hatvanas évek végén, amikor az európai kommunista és munkáspártok Karlovy Vary- ból keltezett felhívásukkal voltaképp elindították azt a folyamatot, amely azután az NSZK és szocialista szomszédai között a kábcsolato'k minőségi változását Hőztá",1 ’s EtfriS- pa háború utáni fejlődésében teljesen új szakaszt nyitott, a szocialista országok dinamikus gazdasági fejlődése volt az az anyagi alap, amire a politikai kezdeményezés épült. [ "Bxil. kongresszusnak a nemzetközi helyzetre vonat- l akozó megállapításait, az ott körvonalazott békemun- Jkát csak akkor tudjuk eredményes gyakorlattá tenni, ha a gazdasági erőt is biztosítjuk a szándékainkhoz. A külpolitikára igazság szerint soha sem volt szabad gazdasági elemzés, helyzetfelmérés nélkül tekinteni. De nem minden korban és nem minden helyzetben volt olyan nyilvánvaló, mint napjainkban, hogy gazdasági építőmunkánk sikerei képezhetik a leglényegesebb előfeltételt az enyhülés újabb térhódításához. A feladat — a nehezebb feltételek ellenére — tehát mit sem változott: a békés egymás mellett élést előmozdító folyamatokat visszafordíthatatlanná kell tenni. Az Egyesült Államok megszakította diplomáciai kapcsolatait Iránnal. Képünkön: az Iráni Forradalmi Tanács ülésén a washingtoni döntés után kialakult helyzetet vitatták meg. (Kelet-Magyarország telefotó) (Folytatás az 1. oldalról) Érdemes egy pillantást vet- \ ni arra, milyen messzemenően belpolitikai indíttatású a hónapok óta húzódó válság, mennyire nyers hatalmi érde- ! kék játsszák a főszerepet az egyik, illetve a másik oldalon. Ami Washingtont illeti, a képlet ott áttekinthetőbb, mint Teheránban. Carter és környezete már többször bebizonyította, hogy akár az egész emberiség érdekeit alárendeli választási céljainak. A szavazókhoz érzelmileg közel álló túszügyhen ez fokozottabban igaz. Bár az elnök biztosan vezet párton belüli vetélytársaival szemben, jól tudja: ha a krízis elhalványul, előtérbe kerülnek Amerika Kennedy által szorgalmazott igazi problémái, az infláció, a munkanélküliség stb. Ez pedig azonnal meglátszana az újabb előválasztások eredményein. Ilyen értelemben Khomeini ajatollah azzal, hogy újra megtagadta a túszok „kivonását” az úgynevezett iszlám diákok őrizete alól, paradox módon szívességet tett az amerikai elnöknek, hiszen segít továbbra is elterelni a figyelmet a Car- ternek jóval kellemetlenebb belső témákról. Ami a teheráni motívumokat illeti, ezek már sokkal bonyolultabbak. Az azonban valószínűnek tűnik, hogy az imám taktikája továbbra is szembeállítja egymással a különböző csapatokat, ez az ellentét pedig lehetővé teszi az agg vallási vezetőnek, hogy a jövőben is ő legyen Irán politikai életében a legfőbb döntőbíró. A mielőbbi konszolidáció elsősorban Bani- szadr államfőnek és csoportjának a törekvése. E csoport pozíciója — és a konszolidáció reménye — az új fejleményekkel viszont ismét rosz- szabbodott. A felpödört bajuszú művész Salvadoré Dali Három dolog tette híressé: A márkajeleként viselt, felpödört bajusz. A reklámge- gekként megrendezett botrányok. A lágyan szétfolyó órák — itt egy Breker gipsz mellszobron —, amelyeket azért festett, hogy az idő szétfolyá- sát ábrázolja. A spanyol festő, Salvadoré Dali megzavarta és megdöbbentette, lelkesítette és felháborította a közönséget, egy fél évszázadon keresztül. Decemberben Párizsban volt a sokat vitatott művész legnagyobb kiállítása. Színesre festett halászcsónakok dülöngélnek békésen a kikötőben. A keskeny mólón férfiak ülnek, a hálóikat foltozzák. Két sovány macska egy ragadós tintahal maradékán veszekszik. Mindenhol megtörténhetne — csak nem Port Lligatban, a turistáktól zsúfolt spanyol partok északi csücskén tenger- és halszagot lehet érezni, nem a sült krumpliét. Itt nem takarják el szállodasorok a grandiózus sziklakulisszákra való kilátást. A sziklás strandon alig egy tucat turista fekszik. „Azt ott fent”, mondja Gor- di halász, „azt nem szeretjük. Mit tett értünk? Semmit. Éppen ellenkezőleg, miatta nem építkezhetünk itt, még az utat sem javíthatjuk ki. A turizmus elkerül minket.” Ott fenn, nem a jó isten van, hanem valaki, aki annak tartja magát.: Salvadoré Dali. Századunk egyik jellegzetes művészfigurája. Ami viszont nem kétséges: Dali a szürrealizmus szimbolikus alakja. A lágy órákat és égő zsiráfokat, a női testből kihúzott fiókokat és a lágyék alá támasztott monstrum mankókat ábrázolnak képei. A régi mesterek precizitásával festette meg környezetünk otthonos tárgyait, de abszurd, fantasztikus szituációba állította őket. A nyilvános fellépéseknél is nagy becsben tartotta őket. Dali az az excentrikus ember, aki egy homárt pórázon vezet sétálni. Dali az az ember, aki a meztelen nőket élő tengeri állatokkal körit. Dali az a főcímekre vadászó^ ember, aki karfiollal telerakott RollsRoyce-szal megy el a párizsi egyetem előtt. Dali az a show- naann^ aki olyan frakkot visel, ami nyolcvannyolc üveggel van teleaggatva, amelyekben borsmenta likőr és egy döglött légy van. Dali az a reklámstratéga, aki a következő elv szerint dolgozik: „Beszéljenek Daliról, legrosz- szabb esetben akár jót is.” Dali a művészeti piac olyan szupersztárja, aki több mint 30 könyvet illusztrált, verseket, esszéket és regényeket írt, és másoktól eltérően a saját nevét teszi kommersszé. A neve megtalálható ingeken, nyakkendőkön, ékszereken és pálinkákon. A hegyoldalon, egy oliva- liget közepén él az az ember, aki azt mondja magáról: „Totális zseni vagyok.” 1929 óta él ott. A növekvő jólétben egymás után öt halászkunyhót épített át a birodalmává. A kertben az úszómedencének fallusz formája van. A galambházon egy ragyogó fehér óriás tojás, a széles falról két ezüstös kopasz fej köszönt ránk — az egyébként inkább polgári homlokzat szürrealista dekorációja. Megpróbáltam elképzelni, hogy egy fiatalember személyes emlékek hiányában vajon tudja-e érzékelni a Prolifilm légkörét? Talál-e benne a maga számára is a felszabadulásunkat közvetlen követő évekről olyat, ami több, mint amit eddig is tudott könyvekből, ünnepi beszédekből, cikkekből, szüleinek elbeszéléséből? (Bár ez az utóbbi egészen közel is állhat ahhoz, amit a személyes tapasztalat jelent.) Miért e kérdés? Mert azok, akik kamaszként vagy már felnőttként élték át a koalíciós éveket, sokat azonosíthattak emlékeikkel a film képsorai közül, légköréből pedig érezhették a hitelesség vonzását. Kapás Dezső (a szerző) és Nemere László (a rendező) tévéfilmje viszonylag könnyen érthető filmnyelven, képi megfogalmazásban annyire egyszerű és nyilvánvaló igazságokat emel ki „a nagy történelemből”, azt -is mondhatnám annyira emberieket, „kisemberieket”, hogy nem csak hitele van mindenki előtt, hanem a mának szóló mondanivalójára is köny- nyen rátalál a fiatalabb néző is. Tulajdonképpen nem is emeli ki ezeket a nagy összefüggésekből, mert azokra is utal, hanem erősebb megvilágításba helyezi őket. Ha nem lenne már foglalt egy dokumentumregény számára címként ez a fogalom, azt is mondhatnám róla, hogy „történelem, alulnézetben”. Igaz történelem. Ez a film is erősíti azt az igazságot, hogy nem feltétlenül szükségesek bravúros szerkesztési megoldások az igazság kimondásához, s hogy sokszor nagyobb hitele van a valóságnak, ha „alulról” mutatja meg egy alkotás. Alexandr Gelmanra már első magyarországi bemutatkozásakor odafigyelt nemcsak a szakma, hanem a nagyközönség is. Az Egy értekezlet jegyzőkönyve című színműve és annak tévéfeldolgozása egyaránt hozzájárult ehhez a megérdemelt hírnévhez. A Visszajelzés című színművéből írt tévéjátékból ugyanaz az őszinte, igazat szóló Gelman beszél a nézőhöz, mint az előbb említett darabból. Ebben az új drámájában, a Visszajelzésben erős bírálattal illeti a látványosságot, a realitásokkal szemben előnyben részesítő .vezetési stílust, az egészségtelen türelmetlenséget, a kalandorságot, azt a vezetői magatartást, amely kritikátlanul meghajlik a fölöttes szerv valamely képviselőjének véleménye előtt, azt a szemléletet, amely valamely testület vezetőjének vagy más tagjának szubjektív álláspontját az egész testület állásfoglalásaként fogja fel és terjeszti, használja fegyverül. Szót emel viszont az új városi párttitkár és az építővállalat közgazdászának személyében megtestesített elvszerű, * kritikus szemlélet, nyílt, bátor magatartás mellett, s bírálja azt a szemléletet, amely a kritikus hangvételű visszajelzést személyi okokból táplálkozó okvetetlenkedés- nek tekinti és ezért nem hogy figyelemmel fogadja, hanem elutasítja. A színműből írt magyar tévéjáték Elbert János fordítására épült. A szerzőn kívül nyilván az ő munkájának és a dramaturg, Szántó Erika közreműködésének eredménye, hogy a darab kemény alapállását még csak erősítik a hol szikrázó nyiltságú, hol a szöveg második, harmadik jelentésébe bújtatott élű párbeszédek. Mihály fi Imre rendező érdeme, hogy ezt a zaklatottságot lüktető egységbe fogta. A színészek közül az Andorai Péter, Hámori Ildikó, Kállai Ferenc, Márkus László által életre keltett jellemekre fogok legtovább emlékezni. / Seregi István Minden naplónak az a legnagyobb hibája, hogy szükségképpen áttételes: mivel idő telik el az élmények, gondolatok születése és papírra vetése között, a valóságot valamilyen szempontból tendenciózussá kozmetikázva adhatja csak vissza. Csurka István, napjaink egyik legnépszerűbb írója (és legtermékenyebb színpadi szerzője) A napló c. hang játékának művészhőse ezért zsebmagnón rögzítette életének megörökítésre szánt eseményeit, meg az ezekkel kapcsolatos pri- mér gondolatait. Az „évszázad naplója” számára persze — író lévén — elsősorban a valóság minél kendőzetlenebb megismerésének az eszköze, „esettanulmányok” sora, majdani művek nyersanyaga. De eszköze lehet egészen másnak is, például szerelmi hódításának. Csurka ismert erényei közé tartozik, hogy kitűnően szerkeszt és hatásosan pointíroz. Ebben a hangjátékában az író Lónyai, új szerelmének, a meghódítani kívánt Borinak legépelésre adva ót az intim hangszalagokat (úgy ismerje meg őt, mint akinek semmi titka, szépítkezni valója nincs előtte), voltaképpen biztosra mehetett. A gépeléskor két párhuzamos cselekménysor bontakozott ki. Az egyik a Lónyai életéből megörökített, filozofikussá emelt meccsélmény a céltalanul eldobott üvegről, ami az ő vitathatatlan intelligenciáját, magasrendűen humanitárius gondolkodását, emelkedett moralitását bizonyította — nem is hatás talanul. A másik rögzített élménye — hatásos ellenpontozással — egy fölöttébb közönséges, némi naturalizmussal részletezett, futó szerelmi kalandja a „jószívű”, ám frigid Amáliával, fokról fokra növelté a tekercsekről . gépelő Bori felháborodását és ellenérzését. Míg meg nem hallotta Bori, hogy az író a szerelmi légyott (élet- és környezettanulmány?) kettős közepén az ő nevén szólítja Amáli át, mintegy akaratlanul. Borinak ez mindennél meggyőzőbb szerelmi vallomás Lónyai iránta való igazi érzelmeinek legfőbb bizonyítéka ... Ha csak ennyi lett volna a Csurka-hangjáték változatosan kifejlődő jelenetsoraiban, akkor sem lehetne a szellemes szórakoztatásra panaszunk. De ettől jóval több volt: az' emberi szeretet- és szerelemvágy kitárulkozása (még Amáliánál is!), s annak az írói megfogalmazása, hogy a szerelem képes leküzdeni az ember és ember közötti gátakat, a bizalmatlanságot, sőt a cinizmust is. * Bozó László rendező eszményi főszereplőket <Darvas Iván, Almási Éva, Császár Angéla) választott az intellektuális témájú és hangvételű darabhoz. . Merkovszky Pál "KÉPERNYŐf3Tíffi A 111 HM MELLETT Pham Van Dong vietnami miniszterelnök Indiában tárgyal. A képen Indira Gandhi indiai kormányfővel megérkezésekor Üj-Delhiben. (Kelet-Magyarország telefotó) Zavartalanul él itt a mester. Franco ugyanis 1954-ben, Dali kedvéért nemzeti természetvédelmi területté nyilvánította a Port-Lligat öblöt. Dali ma inkább Moliére „Képzelt betegére” emlékeztet, mint arra az emberre, aki egy fél évszázadon keresztül arról akarta meggyőzni a világot, hogy ő „évszázadunk legnagyobb művésze”. A mester fáradt. A showman szerepe már a terhére van. Már nem pózol. Csak Dali beszélőkéje nem szenvedett csorbát. Ki csodálkozik, ha Dalit olyan szívesen hasonlítják össze a b oks zmester Alival. Mindkettőnek óriási az öntudata. Az önreklámozáshoz való tehetségével Dali elérte, hogy az utcán az is megismeri, akit nem érdekel a művészet, ugyanúgy, ahogyan az is ismeri Alit,, aki soha nem látott bokszot. A művész, aki már évente csak egy képet alkot, a spanyol király, I. Juan Carlos portréján dolgozik. Hiper- realista stílusban festi. Ez az amerikai művészeti irányzat az egyetlen a kortársiből, amely kegyes a szemében. Az amerikai Richard Estes fény- képszerű pontossággal festett képei tetszenek a szürrealista Dalinak. Salvadoré Dali a spanyol Figueras tartományi városban született 1904-ben egy közjegyző fiaként.
