Kelet-Magyarország, 1980. április (40. évfolyam, 78-100. szám)
1980-04-27 / 98. szám
KM TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Á kereskedelem múltja A kereskedelmi szakmák kialakulása a 19. századra tehetők. Azután, hogy a kapitalista árutermelés óriási mennyiségű kész termékkel árasztotta el a világot. A mindent árusító vegyeskereskedések mellett egy-egy árucsoportra szakosodott üzletek is nyíltak. Ezek árukínálatát, korabeli berendezését, a kereskedelmi szakma múltját tekinthetjük meg a Kereskedelmi Múzeumban. —_ Felvételünk egy díszes mérlegtartóról készült, amelyet a 18. század végén a soproni gyarmatáru-kereskedésben használtak. A városi bolti kereskedelem egyik legfontosabb üzlettípusa a fűszerkereskedés volt. Ezek árukínálata — az élelmiszer- ipar fejlődésével — mindig gazdagodott, így később már nemcsak fűszereket, hanem más, tartós élelmiszereket is vásárolhattak itt a háziasszonyok. A vas és vasáruk iránti kereslet a 19. században állandóan emelkedett. Minden háztartásban szükség volt edényekre, szegekre, vasalóra, mezőgazdasági eszközökre, szerszámokra. Mindezeket a vaskereskedések árusították. A bazár olcsó árukat, főleg játékokat és apróbb ajándéktárgyakat árusító üzlet volt. A múzeumban látható üzletportál a 19. századi Győrből való. A dohányárusítás különleges helyet foglalt el a kereskedelemben. A dohány szabadkereskedelmét 1867-ben megszüntették, ettől kezdve csak a Magyar Dohányjövedék-en keresztül árusíthatták a dohánytermékeket a trafikosok. Ez a berendezés a századfordulón még Óbudán szolgálta a dohányosokat. A textilkereskedők is sokféleképpen szakosodtak: voltak rőfösök, posztót, vásznat, selymet, fehérneműt, divatárut, kelengyét, kalapot árusító üzletek. Ilyen volt például egy divatár u-szaküzlet a század- fordulón. Győri Lajos képriportja A facipő fája Az olasz filmújdonság írója, operatőrje és rendezője ugyanaz a személy: Ermanno Olmi. A zeneszerző — pontosabban akitől az aláfestő muzsika futamait kölcsönvették — Johann Sebastian Bach. A szereplők nevét fölösleges felsorolni. Mintha valamelyik magyar film színészei Kis Péter, Nagy János, Kovács József lennének. Vagyis ismeretlenek. A FACIPÖ FÁJA figuráinak Bergamo környéki parasztok adnak életet. Olmi, Bach és a tengernyi civil — megférnek egymással. „értik” a közös nyelvet, képesek szintézist teremteni? Határozott „igen” a válasz, de előbb szóljunk néhány szót az első számú alkotó: Ermanno Olmi koncepciójáról. öt magát sem árt bemutatni. mivel nálunk széles körben nem ismert. Lapozzuk fel a lexikont, ahol — egyebek között — a következőket olvashatjuk róla: „Bergamo- ban született (adott esetben ez sem mellékes körülmény!) ... Az olasz új hullám egyik figyelemre méltó képviselője, akit főként az egyszerű emberek, a munkások, a kistisztviselők világa érdekel. Ezek sorsát örökíti meg mély együttérzéssel, bensőséges lélekrajzzal. Világa kissé komor.” A filmművészet barátai nálunk — igaz, szűk körben — AZ ÁLLÁST (1961) és A JEGYESEKET (1962) láthatták, de ez a két dráma is elég ahhoz, hogy kirajzolódjék belőle egy mélységesen elkötelezett művész ars poeticája. Olmi filmjei „nehezek”, de hullámhosszaikra hangolódni könnyű. Általában sorsüldözött szerencsétlenekről beszél, a köznapok tragédiáit eleveníti meg. realista példázataiban a doku- mentarizmus és a költészet az igazi kohéziós erő. A mesét (a cselekmény fordulatosságát) egyáltalán nem kedveli, helyette az atmoszférát és a környezetrajzot dolgozza ki lefegyverző hitelességgel. A FACIPÖ FÁJÁ-ban voltaképpen nem történik különös esemény. Akiknek a sorsát figyelemmel kísérhetjük: megszületnek, cipelik az élet terheit, kevéske korty jut nekik az örömökből és fenékig kell üríteniük a fájdalmak, a megaláztatások serlegét. A lét színvonala meglehetősen alacsony, s az igények emeléséről nem nagyon lehet szó, mivel mindenfajta körülmény a szegényeket sújtja. A lombardiai parasztok nem gondolnak lázadásra — netán forradalomra. „Beállnak a sorba”, zokszó nélkül végrehajtják a kapott parancsokat — melyek egymást érik, s egyre nehezebbek —, s arra törekszenek, hogy minél kevesebb megalkuvás árán teljesítsék tisztességük programját. Van valami megindító abban, ahogy a Bergamo környéki emberek a világot, a természetet, a környezetet — például az állatokat szemlélik. Megrendítő epizód a FA- CIPŐ FÁJÁ-ban, aThikor An- selmoék tehene megbetegszik, halálfellegek jelennek meg a szegényes kis hajlék felett. A tehénke családtag, ő a „vagyon”. Nem halhat meg. S tényleg megmenekül az állat. Erre azt mondja a plébános: „Ha nem lennének csodák, akkor nem lennénk itt. Az az igazi csoda, hogy az ember élni tud.” Tagadhatatlan, hogy ezt a világképet vallásos szemlélet is színezi (vagy valami miszticizmus, mindegy, hogy minek nevezzük). Bizonyos, hogy magától Ermanno Ol- mitól sem áll olyan nagyon távol a hitbe való kapaszkodás. Felfogása kárhoztatható, a parasztok esetében azonban találunk mentő körülményeket. Távol a társadalmi harcoktól. ideológiailag felvérte- zetlenül. elesetten és kiszolgáltatottan hamarabb beadja a derekát mindenki, mintha megmagyaráznák neki az okokozati összefüggéseket és az osztályharc törvényeit. A FACIPÖ FÁJÁ-ban hangsúlyosabb a magánélet ábrázolása, mint a közéleti szféra megjelenítése. Néhány képsorban — ilyen a forrongások rajza — „beúsznak” ugyan a társadalmi viharok, a századforduló nagy mozgásait azonban az Olmi-panorá- ma vázlatosan sem tartalmazza. Nem ez a téma, kétségtelen, hiszen A FACIPÖ FÁJA pontosan a harcoktól való tartózkodásról beszél, mégsem ártott volna valamivel markánsabb háttér. Amit a makrokozmoszból Olmi elénk tár: kevés. Főleg információnak a művészi-pszichológiai hatékonyságról nem is beszélve... A FACIPÖ FÁJA — a cím — Batisti végzetes vállalkozására utal. A családfő fából faragja ki fia cipőjét, de rajtaveszt. Az uraság ezért utila- pot köt a talpuk alá. Kiderül, hogy a rossznál még rosszabb is létezik. A földönfutók senkitől sem várhatnak oltalmazó támogatást. Kissé lassú, kényelmesen komótos A FACIPÖ FÁJA cselekményvezetése és ritmusa. A humánum és a szépség kárpótol mindezért. A filmet főleg azok nézzék meg, akik szeretnek megállni egy kép előtt, fogékonyak a zenére, s szívesen meditálnak egy gyönyörű irodalmi hasonlat, egy remekbeszabott leírás, vagy hatásos dialógus fölött. Veress József Ez a háromszázoldalnyi könyvecske tulajdonképpen „melléktermék” a szerző számára. ötvennégy olyan érdekes, színes kis történetet fog össze, amelyet a történész levéltári, könyvtári búvárkodásai közepette (a kutatómunka mellett, talán pihenésként apró ajándék csemegeként) feljegyzett; egyikét- másikát négy-ötszáz év távlatából idézi, bepillantást engedve az akkori hétköznapokba. A könyvről már néhány oldal elolvasása után kiderül, hogy nemcsak a történelmi érdeklődésű olvasó számára érdekes. Itt van mindjárt indulónak a „Batu kán tolmácsa Magyországon” című rész, amely nélkül a mai átlagolvasónak aligha jutna eszébe olyan kérdés, ami egyébként kézenfekvő: hogyan is teremtettek nyelvi kapcsolatot a tatárjárás idején a rengeteg leigázott néppel. A konkrét válasz meglepő: Batu kánnak angol nemzetiségű volt a magyar tolmácsa, aki kalandos körülmények között tanult meg számos nyelvet, s komoly ajándékokért állt a tatárok szolgálatába, akik előzőleg kémeik révén szereztek tudomást róla, s bizony nem önként jelentkezett Batu kánnál ... A magyar koszt és táplálkozás jó ötszáz éve is téma lehetett az akkori utazók köRégi hírünk a világban TARDY LAJOS rében. Egy Pedro Tafur nevezetű spanyol utazó már 1439- ben a kövér magyarokról számol be, és cseppet sem hízelgő az a megjegyzése, miszerint Magyarország akkori legnagyobb városa — Buda — tisztasága nem állítható példaképként. Kézenfekvő a gondolattársítás, ma is tehet hasonló megállapítást az első benyomások alapján a hozzánk érkező idegen ... Közismert, hogy sok kiváló magyar szakember élt és alkotott külföldön. A kötetből egy 1600-beli orvostörténeti érdekességet ismerhetünk meg. Borisz Godunov orosz cárnak Rietlinger Kristóf személyében magyar orvosa volt, aki különleges módon, Erzsébet angol királynő orosz- országi követének orvosaként került a cári udvar közelébe, majd a cár kérésére az orosz uralkodó orvosai körébe. A néhány oldalas naplótöredékből is sok mindent megtudhatunk, milyen is volt közel négyszáz éve egy jeles magyar orvosdoktor munkája, fizettsége Borisz Godunov udvarában. A sok más hasonló „történeti kis színesek” között egy nyírségi érdekesség is meghúzódik. Sigmund Herberstein, a XVI. század nagy osztrák diplomatája és útleírója egyik magyarországi utazása során a mai megyénk területén is járt. Emlékirataiban többek-között így írt az 1551- es nyírségi benyomásairól: „Nyírbátorban huszonhárom napot időztünk, mivel az események ismét háborúsra fordultak. (1551. április, májusáról van szó.) De végül is Izabella királyné Ferdinánd királlyal egyezségre lépett (...) s én hazafelé készültem. Pünkösd hétfőjén útra akartam kelni, de ez ellen mind a két magyar úr (Báthory Andrásról és Nádasdy Tamásról van szó) tiltakozott, azzal érvelve, hogy magyar- országi szokás szerint falvan- ként egy-egy királyt választanak, akiknek tiszteletére pünkösd vasárnapján, hétfőjén s kedden ünnepségeket tartanak — és ezek alól az utasemberek sem vonhatják ki magukat, hanem részt kell venniük az eszem-iszomban. Ez nem valami épületes módon zajlik le, s olykor a résztvevők egyikének-mási- kának életébe kerül; most csak egy kereskedőember vesztette el így a fél karját.” Herberstein érezhető megkönnyebbüléssel jegyezte fel, hogy „szerdán útra kelhettem”. Nem volt hízelgő tehát a régi nyírségi szokás, de az emlékirat néhány további értékes utalást azért tartalmaz Nagykállóról, Nyírbátorról, s ezeket is érdemes olvasni, netán (akinek módja, kedve van) az eredetiben utánanézni, nem kerül-e ki onnan még valami történelmi értékű információ. Tardy Lajos kötete — Régi hírünk a világban — nemcsak szórakoztató olvasmány, az érdeklődőnek újabb ötleteket is adhat. (Gondolat, 1979.) Marik Sándor MKönyvesA i polc A
