Kelet-Magyarország, 1980. április (40. évfolyam, 78-100. szám)
1980-04-27 / 98. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. április 27. SZÍNHÁZUNK múltja 1. A csizmadia céhek színjében kezdődött Újházi Ede Különleges színházba invitáljuk az olvasót. Korabeli újságok, plakátok, színlapok monográfiák, emlékkönyvek segítségével felidézzük a színháztörténet legfontosabb szabolcsi fejezeteit. Az olvasó ott száll ki az általunk készített „időgépből” ahol akar, hiszen nagy utat teszünk meg a múlt század közepétől napjainkig. * 1790 Mégis érdemes meggondolni a kalauz szerepére vállalkozó krónikás ajánlásait, olyan érdekességek derülhetnek ki, mint kik voltak Nyíregyháza első színészei, mi történt a csizmadia céhek áruló színjében, hogyan lett színház a Zöldségtéri fabódéban, kik küzdöttek a színházi élet megteremtésén. Sorozatunk, melynek egy-egy részét folyamatosan vasárnapi számainkban adjuk közre, arra is adalékot kíván szolgáltatni, hogy Szabolcsban élő hagyománya van az állandó színtársulat létének. A nyomok a múlt század közepéig vezetnek... Köztudott, hogy a színjátszás nagy szerepet töltött be a magyar nyelv felemeléséért folytatott küzdelemben. 1785- ben Pesten alakult meg a Magyar Színjátszók Társasága. 1790. október 25-től számolják igazában a magyar színjátszás kezdetét, Ráday Pál társulatának megalakulásától. Kolozsvár, Kassa, Miskolc, később Debrecen voltak a magyar színészet otthonai. Mikor és hogyan eresztett gyökeret Szabolcs-Szatmár megyében a színészet? A Nyíregyházi Műkedvelő Társulat emlékkönyvéből tudjuk: 1844-ben Nagy Sámuel nyíregyházi tanító buzdítására műkedvelő színtársulat alakult. Szünidejüket töltő diákok voltak az első nem hivatásos színészek, akik az előadások bevételét egy létesítendő kisdedóvó céljaira ajánlottak fel. Az előadásokat a csizmadia céhek áruló színjeiben tartották. Később, 1863-tól a Nagyvendéglőbén léptek fel a műkedvelő társulat tagjai, akik bevallottan „a közszellem élesztgetését” is hivatásuknak tartották. Horváth János, a megyei színjátszás történetével foglalkozó munkájában említi: a megyei, nyíregyházi színjátszás is nem csupán a magyar nyelv felemeléséért folytatott küzdelmekből alakult ki, hanem az úri műkedvelők újfajta szórakozásaként, vagy a színjátszás valamilyen nemes cél szolgálatba állításaként tarthatjuk számon.” A plakátokon ezek olvashatók: „Felsőbb engedelemmel, jótékony célra, műkedvelők által elő- adatik a közinséggel súlytott helybeli lakosok javára ...” Majd egy másikon: „A szárazság által károsultak felsegélyezésére ...” Üjabb: „ ... a helybeli árvaház és a svájci vízákrosultak javára.” Szegődjünk inkább a hivatásos színtársulat nyomába, amelyek már az 1859-es évből többé-kevésbé rendszeresen felkeresték a megyét. A vándortársulatoknak nehéz Beregi Oszkár volt előadásra alkalmas helyiséget találni, 1894-ig ugyanis nagy utat kellett megtenni a városnak, hogy állandó hajlék épüljön Thá- liának, a színháznak. Ez 1894- ben valósult meg, addig vendéglőben, majd egy Zöldségtéri, a Nyírvidék című megyei lap által dísztelen fabódénak nevezett épületben tartották a színházi előadásokat. Itt fordultak meg a kor legnevesebb színészei, Blaha Lujza szereplésének emléke sokáig megmaradt a korabeli színházlátogatók emlékezetében. 1880-at írtak, s valóságos Blaha-láz kerítette hatalmába a nyíregyházi közönséget. Erről a művésznő többek között így emlékezett meg: „Egy kis szabad időm volt, tehát elmentem pár napi vendégszereplésre Nyíregyházára. Véghetetlen kedves közönségre találtam. Nagyon jól éreztem magam. Csak a huszárokra haragudtam, mert reggel mindig feltrombitáltak. Elek Miska főhadnagy volt a mestere az egésznek...” Nagyon szerettem talyigán kimenni a Sóstóra. Ezek az itr . teni fiák erek és bárha alapo- > san megdöcögtettek, nekem nagyon tetszett a dolog, mert nem volt olyan mindennapi. Esténként pedig elhallgattam, Benczi Gyula zenekarát...” Aligha kapunk választ arra, vajon, amikor két év múlva ismét Nyíregyháza vendége volt Blaha Lujza, Vachot Imre „Huszárcsíny” című darabjában játszott, a Nyírvi- dég színikrónikása csak „kis közönségről” emlékezik meg. A harmadik előadáson pedig már leszállították a helyárakat. Valószínű azonban, hogy nem az érdeklődés hiányzott, hanem az igen mostoha, színháznak alig nevezhető épület vette el a közönség kedvét. Milyen is volt Nyíregyháza első állandó színházépülete? Dr. Barna János „A színészet története Nyíregyházán” című írásában így jellemzi az 1873-ban a Zöldség téren — később Bencs László, — ma Lenin tér — állott épületet, amely a Hárs vendéglőhöz tartozott. „Egyszerű, deszkából összerótt szellős nyári aréna volt Thália első temploma. A városba érkező társulatok egykét hónapig játszottak naponta benne. Nem volt még akkor olyan tekintélyes, nagyszámú színházlátogató közönsége a városnak, amely egy hosszabb szezonra elegendő publikumot tudott volna biztosítani. A társulatok sokszor igen súlyos anyagi viszonyok közé jutottak és szorult helyzetükből csak nagy áldozatok árán tudták a színművészet lelkes barátai kiszabadítani őket, A korabeli leírás elkeserítő képet fest a város első állandó színházépületéről, amely szegényes deszkaépítmény volt, s egyáltalán nem felelt meg céljának. A nézőtér huzatos volt, hasonlóan a színpad is, amely nagyon kicsinek bizonyult. 1880-ban rendbehozták a rozoga építményt, de ez sem segített rajta. Húsz esztendőn át játszottak az arénában a magyar színművészet lelkes apostolai: 1881-ben Krecsányi Ignác kassai társulata játszott a zöldségtéri színkörben, ugyanebben az évben Aradi Gerő vándortársulata. Két év múlva ismét eljött Krecsányi 36 tagú társulata. Az akkori Nyírvidék szerint „a színházlátogatókra igen rossz benyomást tesz, ha egy fából épült színházban a petróleum lámpaüvegek folyton pattognak. Lehetne talán több lámpát kisebb lánggal alkalmazni ...” Mi kötötte még le a korra- beli kritikus figyelmét? Az előadásokon a nők „mor- mon”-féle nagy kalappal jelentek meg, nem törődve a hátul ülőkkel. A láp figyelmezteti a nyíregyházi nőket, hogy Bécsben a rendőrség már letétette ezeket a nagy kalapokat. Hogyan végződött a kalap-affér, nem tudjuk, annyi viszont fennmaradt, hogy a színházigazgató nem lehetett megelégedve a bevétellel, mert szívesen elfogadta — talán kérelmezte is — a nyíregyházi kaszinó 50 forintos segélyét. Üjra felhangzik a sóhajtás: Vajha rendszeres színpártoló egyesületünk volna, hogy érezhető segéllyel láthatnánk el a társulatot...” A kassai társulat Krecsányi vezetésével — az aréna és a gyér közönség ellenére — mégis szívesen visszajárt Nyíregyházára. 1884-ben a kor neves művészét, Újházi Edét is felléptette a „Raut- zauk”, a „Kölcsönkért feleség” és a „Vén bakkancsos és fia a huszár” című darabokban. Később ilyen neves művészek játszottak Nyíregyházán, mint Rózsahegyi Kálmán, Márkus Emília, Beregi Oszkár. 1884 nyarán a „legmenőbb” darab a „Csicsóné” és nt;Az^ árendás zsidó” című színművek. A Csicsónét a legnagyobb kánikulában is háromszor játszották. A színházi évad ugyanis — a maitól eltérően nyáron, májusban kezdődött. Kossuth Lajos nevenapján egy alkalmi darabot láthatott a közönség, Rózsa István: „Kossuth és Batthányi Lajos” címmel. Nagy sikere volt a 80-as években Nyíregyházán Bács- kay Julcsa primadonnának a „Bőregér”-ben és Ellinger Ilonának az „Aranyember”- ben. 1886 őszén Báródi Károly próbált szerencsét 17 nőből és 14 férfiből álló társulatával. Nem sok sikerrel. A Nyírvidék kritikusa így írt: „A közép-, iparos és birtokos osztályt nálunk semmi áron sem lehet színházba csalogatni. A honoráczior osztály válogat a színészekben. A harmadik osztály meg csak az operetteket szereti. Olyan osztály, amely a színészetet hazaszeretetből s a nemzeti nyelv fejlesztése és terjesztése végett szeresse: Nyíregyházán ma nincs, ha csak a karzat nem ...” Nem volt könnyű talaja a múltszázad utolsó éveiben a színművészetnek Nyíregyházán, de a folyamatosság még is megmaradt. A buzgó és a hivatásukat rajongásig szerető — és persze megélni akaró — színigazgatóknak és a helyi, szűkebb művészetpártoló közönségeknek. 1887. május 1-én a „Debrecen sz. kir. Városi Színház Igazgatósága” nyitotta meg a színiévadot a „Cigánybáróval”. A helyárak akkor így alakultak: páholy 3 forint 50 krajcár, támlásszák 1 forint, a többi 60 krajcár. 1888- ban és 1889-ben ismét a debreceni társulat játszott Nyíregyházán Valentin Lajos igazgatott. Vedres Gyula bérletet gyűjtött. Legnagyobb esemény Pálmay Ilka vendégszereplése volt a „Ne- báncsvirág”-ban. Az ócska fabódé narijai azonban már megvoltak számlálva... (Folytatjuk) Páll Géza Szabolcs-szatmári emberek Egy néprajzos boldogsága „Engem egy életre szólóan Szatmárba irányított a professzorom és én ezt úgy gondoltam el, hogy én a magam intézetét megteremtem a magam hazájában, a magam falujában vagy városában, itt, ahol ülünk és ahol most is élek” Ezek dr. Farkas József mátészalkai múzeumigazgató szavai. Mondhatni, hogy életcéljának visszatekintő ösz- szegezése. Felfogható az emberi akarat olyan egymondatos evangéliumának is, amit az egész életpálya igazol. Másodlagos jelentéstartalma pedig figyelmeztetés: a néprajzos szakember nem lesz, hanem születik! Lássuk. — Én innen, erről a telekről, ebből az utcából indultam el a világba — mondja dolgozószobájának asztalánál ülve —, itt jártam elemi iskolába és polgáriba. Amikor a négy polgárit elvégeztem, az egyik tanárnőm azt mondta az édesanyámnak: „Asszonyom, elvétkezik, ha gyermekét tovább taníttatja!” Ügy gondolom, nem vétkezett el, beadott a kereskedelmi iskolába Debrecenbe, pedig akkor édesapám munkaszolgálatosként a fronton volt. — Miért éppen a kereskedelmibe Íratták? — Akkor az egyszerű szülőknek mi lehetett az álma? — kérdezi emlékező arccal önmagától. — Hogy a fiából legfeljebb valamiféle nadrá- gos ember lehetne. Úgy gondolták, hogy a kereskedelmi iskola alkalmas lesz erre... — Milyen volt az egyetem, mit kapott ott? — Nekem szerencsém volt még a NÉKOSZ-ban is járnom? egy évet, majd állami kollégista lettem. A huszárlaktanyában laktunk, lópokróccal voltak az ablakok becsinálva. olajoshordóból volt a kályhánk... Az egyetemen — miként a kereskedelmiben is — nagy műveltségű tanárok hatása alá kerültem. Nekem még abban a boldogságban volt részem, hogy tanítványa lehettem Bárczi Gézának, Szabó Istvánnak, Juhász Géza professzor úrnak ... De tulajdonképpen, hogy én néprajzos lettem, azt elsősorban dr. Gunda Béla professzor úrnak köszönhetem. Ö a magyar néprajztudományt Európában gondolkozva úgy képzelte és úgy irányította, hogy nem csak a vájtfülű tudósokat kell képezni, hanem vidéken élő, a paraszt kultúrát értő, a nép műveltségi színvonalát emelő embereket is. Tehát számára egy vidéken élő kutató egyforma szintet jelentett a fővárosban élőkkel. Lényegében ezek az első néprajzi gyűjtő utak Szat- márban, az én szülőföldemen, jelentették számomra azt a lökést, aminek következtében én a tanári pályán is a néprajztudomány felé vonzódni kezdtem. — Vannak népek, amelyek az életkort a fogamzástól számítják. A világrajövés csupán a lét nyilvánosságának és tudatosulásának kezdete. Ebben az esetben is hasonlóról van szó? — Igen, a gondolat itt fo- gamzott meg Gunda professzor úr tanítása nyomán, aki arra serkentett bennünket, hogy tudós tanárok legyünk. Egy kicsit N. Bartha Károlyra hivatkozva is, aki a debreceni tanítóképzőben tanított, jó tanár volt, de amellett kiváló tudományos cikkeket is írt. C írt töb.be^kqzöU a szat- maf.csíMi ,b#bfafyjíJjíatű- bet- lehemezésről, vagy Luby Margit, aki tanárnő volt és amellett . csodálatos könyveket írt és hagyott ránk. Könyvei nélkül szegényebbek lennénk a szatmári nép történetének ismeretében. így lett nekem életcélom az, hogy néprajzos legyek. Már egyetemista koromban sem a tudományos intézetek felé kacsingattam, hogy azokba bekerüljek szép és jó fiúként viselkedve, hanem én haza vágyódtam. Ehhez járult, mintegy lökést adva, hogy akkor a debreceni Néprajzi Intézet akadémiai munka keretében Szátmár- kutatásal foglalkozott... — Az érdemes pályák emelkedőn törnek felfelé és folytonos erőfeszítést követelnek, konfliktusokkal járnak, de aztán végül — ha az akadályok nőttével együtt erősödő akarat kíséri őket végig — célba érnek. Úgy tűnik, hogy az ön életpályája sem volt és lehet könnyű. Igaz? — Az egyén vágyai és törekvései mindig szerencsésen vagy szerencsétlenül találkoznak a társadalom vágyaival és törekvéseivel — feleli Farkas József. Közben vet egy pillantást a-nyitott ablakon át a kertre. Kint motoz a tavasz. Kicsit megkésve, de e tudásnál át- hatóbb igazság időz mindenen és a termékeny csendben érződik, hogy nagyon közel a teljes rügy- és virágfaka- dás. — Az én vágyam a múzeumra korábban ébredt, • mint kellett volna: akkor akartam múzeumot csinálni, amikor még erre a feltételek nem értek meg Mátészalkán. Szemét keskenyre vonja a vizsgáló-értékelő fontolás. — Mátészalka tulajdonképpen — folytatja halkabban a rátalálás hangján —, egy megsült település volt egészen a hetvenes évekig. A szellemi kibontakozás a várossá válással együtt indult el. Áldásos vezetésváltás is bekövetkezett, így történhetett meg, hogy itt most már nem csak házakat, utakat építünk, nemcsak közműve- sítünk, hanem a szellemi építkezés is folyik. A szellemi építkezés vágyából fakadt az a lehetőség, hogy én múze- ológus lehettem. Elgondolkodva megáll a beszédben, aztán ajka körül tétova, de fényes mosoly jelenik meg. — Szerintem a boldog és boldogtalan ember között az egyetlen nagy választóvonal az — mondja az életútja nagy tapasztalatát —, hogy aki csak azért tesz valamit, hogy tegyen, boldogtalan, a boldog ember azért csinál valamit, mert úgy gondolja, hogy annak értelme van. Én minden nap látom a munkám eredményét. Akik a múzeumunkba járnak azt mondják: „Itt mindig van valami, ami eddig nem volt!” Hát ez az élet értelme, hogy legyen. Amennyire a korombeli ember egészséges lehet már, annyira az vagyok és elmondhatom, ilyen és családi szempontból is boldog vagyok. A fiam huszonhárom éves, főiskolai hallgató. Agrárszakember akar lenni itt a mátészalkai termelőszövetkezetben. A lányom óvónő képző iskola harmadikos tanulója, ö még nem válásztott. Talán jogász lesz ... Rendes, jó gyerekek. A feleségem könyvtáros, egyetértünk mindenben. Hogy én csinálhatom a magam dolgát, abból a nehezebb rész az ő vállán van. mert ő teremt hozzá mindent... Ami a múzeumot illeti, a múzeumot nem egy ember hozta létre vagy csinálja, hanem a társadalom csinálta és csinálja. Megálmodták egyszer egy végrehajtó bizottsági ülésen, de gyárak, termelőszövetkezetek, vállalatok, iskolák, pedagógusuk, ^mérnökök, egyszerű parasztemberek egyéni és közös adomány révén hozták össze. S mindig van valami új... Most egy szoba újra ki van festve, felépült a szin a szekér gyűjtemény részére, 45 méter hosszú, öt méter széles, most már azon gondolkodom, létre kellene hozni egy másikat, utána ösz- sze kellene szedni a szatmári temetőkből a kidobált, kőre cserélt fej fákat, összehozhatnánk belőlük a múzeum udvarán egy szatmári sírjel- gyűjteményt. Tervem, tervünk, többőnknek, hogy az elhagyott zsinagógát szatmári galériává varázsoljuk valahogy a Szatmárból elszármazott és ide kapcsolódó kéoző- művészeknek. Ha az embernek száz élete volna, az Is kevés volna, hogv megvalósítsa belőle azt. amit szeretne, de úgy veszem észre, hogy ezek közül sok már sínen van. Még valamit, nálunk van a Luby-hagyaték, éop gondozás alatt, most adtam le egy könyvecskét a Móra Kiadónak. a kötet a karácsonyi könyvpiacra jelenik meg ... Megvan a tervem és az anyagom nagyobb dologra is. Folytatom a néprajzi gyűjtést, inkább ritkábban publikálok, mert a tárgyak gyorsan romlanak. Az élet delére érők derűjével néz rám. — Most leszek ötven éves, úgy gondolom, hogy az elkövetkező években, számomra ki tudja mennyi adatott, alkalmam lesz arra, hogy Szatmárból egy szép néprajzi monográfiát megcsináljak... Szavai nyomán felfénylik az arca, nekem pedig eszembe jutnak Virginia Voolf szavai: „Míg fiatalok vagyunk, a jövő fekszik a jelenen, mint egy üvegdarab, alatta a pillanat megborzong, s megremeg. Ha öregek vagyunk, a múlt fekszik a jelenen, mint vastag üvegdarab, alatta meginog a pillanat, torzulni kezd.” Szabó György NM 0
