Kelet-Magyarország, 1980. április (40. évfolyam, 78-100. szám)

1980-04-20 / 92. szám

1980. április 20, KM VASÁRNAPI MELLÉKLET H ús vét első napján volt hetven esztendeje an­nak. hogy Szatmár- ököritón (a mai Ököritófül- pös Szamos balparti részén) a táncmulatságon csaknem félezer fiatal elégett. A bor­zasztó hír megrázta a vilá­got. Anyagi támogatást aján­lottak fel a gyászoló hozzá­tartozók segélyezésére. Első­nek Bécs város közölte, hogy átutalt 10 Ó00 koronát sürgős segítségül. De elsők között volt Somorja is, a csallóközi kis mezőváros. Szánakozott az ország népe, s gyászolt az egész Szatmár. Mátészalka, Nagybánya. Nagykároly és Szatmárnémeti házain hete­ken át lengett a fekete zász­ló. — De mit számított mind­ez annak a családfőnek, aki egyedül maradt, mert két el­adó lányának, két legényfiá­nak és feleségének már csak elégett hamvai jelentették a létet. A hivatalos vizsgálat során sok tényt megállapítottak. Elsősorban következtetéssel és a történések apró részle­teinek összeillesztésével. Aki túlélte a katasztrófát, meg­menekült, életben maradt, az szinte valamennyi súlyos égési sebeket szenvedett. So­kan hozzátartozóikat vesztet­ték el. Fájdalmában senki sem tudott eszmélni. De a borzalom láttán és hallásán, amúgy is sokkos állapotban volt mindenki. Még a leg­egyszerűbb tény megállapítá­sa, a tűz kitörésének időpont­ja is nehézségekbe ütközött. Azt kétségkívül megállapí­tották, hogy a tüzet a petró­leumlámpa, vagy lampion kigyulladása okozta. És. hogy az embereknek azért nem si­került kijutniok, mert a ka­puk az említett módon be / voltak rögzítve. Egyesek sze­rint a kijutást a padsorok akadályozták. A létszám megállapítása is körülményes volt. A belépő vendégek név­jegyzéke elégett. 376 koronát találtak meg a bevétel ösz- szegéből. Már a reggeli órák­ban 266 holttestet raktak ki az égett, parázsló romhalmaz alól sorjában a kocsma előtti térre. Sokan égő fáklyaként menekültek ki, s fájdalmuk­ban, kétségbe esett jajveszé­keléssel futva tovább — árokba, gödörbe, vízbe ve­tették magukat, s ott találtak reájuk. A halottak között 122 felis- merhetetlen volt, a többi ha­mu. Csak egy-egy csizmapat­kó, kulcs, sarkantyú, kard, vagy zsebkés jelezte, hogy ott is volt valaki. A hatósági kö­zegek azért sorra járták a szomszédos falvakat. így tudták meg többek között, hogy Ecsedről 93 legény és leány ment ököritóra és csak tízen tértek haza. A debre­ceni honvéd gyalogezred is hiába várta vissza 16 ököri- tói katonáját, akik a húsvéti ünnepekre mentek szabad­ságra. de a miskolci huszár­ezred is az övéit. De voltak szerencsések is, akik épségben kiszabadultak a tűzből, mint pl. az a három huszár, akikről sohasem tud­ta meg felettes parancsnok­ságuk. hogy engedély nélkül elhagyták a szolgálati helyü­ket. s ott voltak az ököritói bálon. A szomszéd falu ura­dalmának majorjába kihe­lyezett fedeztetési állomáson teljesítettek szolgálatot. A bálba szekéren menő fiatalok vitték őket magukkal ököri­tóra. Nem ittak többet, mint máskor. Józanok voltak. Nem mentek be a bálba, mert nem volt annyi pénzük. Később behívták őket ingyen, mint nézőket. A bejárati ajtótól pár méterre állottak. Egy­mással beszélgetve szemlél­ték a ki-bemenőket és tánco­sokat. S az esetre így emlékezett vissza hosszú évtizedeken át a csődörös huszárkáplár: „Túlfűtött, felfokozott volt a hangulat. Kiabálás, kurjon- gatás. ütemes dörömbölés, dalolás. kitörő kiáltozások sok száz ember torkából. Mindez összeolvadt a trombi­ták harsogó zenei hangjával. Telt, múlt az idő, s már haza­felé készülődtünk, úgy 9 óra tájban, amikor az egyik, tánc közben nagy hévvel forgó le­gény odakiáltott az ajtó fe­lé talán a rendezőknek, talán a közelben ülő hozzátartozói­nak: — „Tegyétek le!” S már dobta is nyújtott karral, nagy lendülettel a markában tartott fekete színű mellé­nyét, vagy talán a leányét. A ruhadarab kúszott a le­vegőben, de zsebében vala­milyen súlyosabb tárgy lehe­tett. (Talán boros-, vagy pá­linkásüveg, t?lán kulcs, vagy kés.) Mert az eldobott ruha­darab célt tévesztett és dara­bokra zúzta az asztal fölé akasztott lámpát. A szét­fröccsenő petróleum meg­gyulladva nagyot lobbant és tovább égett az asztalon, a falon és a közelállók ruháján. A nagy tömeg oda sem fi­gyelt, tovább táncolt. De a kijárati ajtónál már ekkor sötét lett. Miközben mi, hár­man huszárok csapkodtuk a kisebb-nagyobb lángokat, nem vettük észre a további következményeket. Csak ak­kor, amikor később valaki el­kiáltotta magát :„Ég a tető!” — feltekintettünk, s láttuk, hogy a szétzúzott lámpa fö­lött kikötött színes papírsza­lagok végigégtek, s meggyúj­tották a középtájon maga­sabbra akasztott petróleum- lámpa papírját. Ekkor már a lámpa köze­lében levő, valamilyen díszí­tő faáe is tüzet fogott. Arról gyulladt meg szemünk láttá­ra a nádfedél. A lámpa ellen­ben tovább égett, szabályo­san világított, azért a zene­kar és a tömeg minderről mit sem tudva tovább játszott. Amikor aztán a zenekar hir­telen elhallgatott, a tánc is megállt, akkor tekintett fel a tömeg az égő fedélre. Kitört a rémület. A sok száz ember egy szempillantás alatt elvesztette eszmélésé- nek, gondolkodásának egyen­súlyát. Ordítozások, sikolto­zás, jejveszékelés, sírás, zo­kogás a hozzátartozókhoz va­ló kiabálás egybeolvadt egy halálfélelemtől kétségbeeset­ten kitörő óriási hangorkán­ban. A tömeg megmozdult. Hullámzó, jobbra-balra höm­pölygő áradattá vált az ajtó felé, amely minduntalan a nagy kapuba ütközött. A deszkák többször meg­reccsentek, de a kapu nem nyílott. Ugyanakkor az elöl állók a kapuhoz való nyo­mástól aléltan leestek az utá­nuk következők pedig rájuk. Pillanatok alatt eszméletlen, agyontiport emberek testének halmaza akadályozta a kis ajtón való kijutást. Mi oldal­ról szánalommal néztük a halálfélelemmel vergődő so­kaságot. Kívülállónak éreztük ma­gunkat, s nem is tolakodtunk. A nagy kaput néztük, s vár­tuk á kinyílását. Csak ami­kor már homlokunkkal érez­tük fejünk felett a közelgő tűz melegét, akkor döbben­tünk rá, hogy bentrekedtünk és a sorsunk egy a többieké­vel. Kétségbeesetten láttuk, hogy ha a nagy kaput azon­nal kinyitnák, akkor sem juthatnánk ki, mert legalább száz ember már előttünk áll. A legnagyobb szerencsénk az volt. hogy nem vesztettük el lélekjelenlétünket. ösztön- szerűen menekültünk ellen­kező irányban a fal mellett egymás kezét fogva, a tűztől távolabb eső részre.. — Tör­jük ki a pajta oldalát! — kiabáltuk e°vmás fülébe. Jól­lehet kiabálásunk is sutto­gásnak hatott a borzalmas vég kegyetlen lármájában. S már alig láttunk a fojto­gató füstben, amikor nekive­tettük vállunkat egy oszlop közelében. A porló vályonfal felső része megmozdult, s ve­le valamilyen korhadt desz­kaszerkezet is megreccsent. Ideges reszketősünket mintha elvágták volna. Visszajött az erőnk. Krákogtunk, köhög­tünk a füstben. Második nvo- más... Hóóóóó... rukk! Méanagvobb reccsenés. S le­hullt néhány - sor vályog vállmagasságban. A harma­dik nyomásra már nem ke­rült sor, mert a tömeg hall­ÖKÖRITÓ ván a recsegést, irályunkba fordult és hatalmas erővel kinyomott, kilökött bennün­ket falastól, deszkástól a pajta oldalán. Földre estünk, ránk pedig akik bennünket toltak. Kimásztunk, feltá- pászkodtunk és futottunk ár­kon, bokron keresztül a me­zőn torony irányában, mert féltünk a felelősségrevonás- tól, hogy engedély nélkül hagytuk el a szolgálati he­lyet. Másnap reggel a lovakat jártattuk. Nagy izgalommal szálltunk nyeregbe, s elin­dultunk Ököritó irányába. Néhány vágta után már érezni lehetett a hamu és pernye szagát. A mének elő­re nyújtották nyakukat, s orrukat magasra szegezték. Nagyokat fújtak és horkan- tottak a levegőbe. Megérez­ték az égett emberi testsza­got. Toporzékoltak. Odaértünk. Iszonyú, hát- borzongató, rettenetes lát­vány. Száz és száz fiatal füstbe fulladt, összeégett, el­égett, kormos teteme. He- gyén-hátán és külön-külön. Száz és száz ember roskadoz­va a kimerültségtől halkan, suttogva, egy-egy fájdalma­sat sóhajtva, önkívületi álla­potban keresi, szólítgatja hozzátartozóját. Nincs már hangjuk, mert a borzalmas éjszakán át rekedtre jajgat­ták, zokogták torkukat. Vil­lával, lapáttal, gereblyével forgatták ki a hamuból a holtakat. Láttuk a helyet, ahol kitörve végül is megme­nekültünk. Elszorult a tor­kunk, a szemünk könnybe lá­badt. □ fejemmel intettem, hogy menjünk. Lépés­ben. szomorúan, szót­lanul lovagoltunk tovább. Csak a mének patájának do­bogása. s a patkók alól ki­pattanó, útszéli kövek guru­lósának a hangja törte meg a falura borult néma csendet. Lovagoltunk, nem beszél­tünk, gondolkodtunk — visz- szatértünk. Csak a mének be­kötése után szólalt meg ne­gyedik baj társunk: „Nagy szerencsétek volt Pista. — „Nagy!” mondottam. — „Haj­szálon múlt testvér, hogy oda nem vesztünk!” ... Többé so­hasem jártam ököritón. Ta­núskodni sem tanúskodtam, de egyikünk sem. Mert fél­tünk a szolgálati szabály megszegése miatt. Ezt beszélte nekünk apánk minden esztendőben egyszer, disznótorkor, amikor vacso­ránál együtt volt a nagy csa­lád. Apánknak ezt a megrá­zó emlékét még a világhábo­rú kegyetlen huszárcsatáinak emlékei sem homályosították el. A három huszár vallomása így végleg kimaradt az ökö­ritói tűz vizsgálatának jegy­zőkönyvéből. Madarász László Zala Tibor grafikái Zala Tibor: Ébredés (litográfia) Kortárs képzőművészetünk­nek gyakran méltányosan, de olykor túlozva reális gondok­kal mit sem törődően, repre­zentatívnak tartott ága az önálló képgrafika. Az évtizednél jóval régebb óta rhagas szakmai nívót szolgálók, ha úgy tetszik meghatározók körében tart­hatjuk számon Zala Tibort is, akinek április 3-án nyílt tár­lata Mátészalkán. Munkássá­gában — amely tulajdonkép­pen az ötvenes évek végétől tekinthető önálló alkotói pro­duktumnak — a lehető leg­természetesebb egységben azonosulnak a közvetlen em­beri arculatot mutató, férfias gyöngédség, barátságot kereső kitárulkozás emberi mozza­natai a töprengő művész félig tudatos, félig asszociatív al­kotói magatartásnormáival. Művészete ezért is több szó- lamú. Több réteget birtokol mestenszinten a szakma bugy­raiból: jól megfér egymás mellett az illusztrátor, az agi- tatív plakátokat vagy éppen katalógust, árut kínáló alkal­mazott grafikát művelő „csak” grafikus és az auto­nóm szféra komolyságát vál­laló, önálló képigényű litog­ráfiákat, rézkarcokat álmodó művész. De érvényes a többszóla- múság abban az értelemben is, hogy a szakmai ágazatok égymásmellettiségének ter­mészetességével vannak együtt eszköztárában a foltok, vonalak dekoratív rendjére építő szemlélet pompakedve­lését kifejező jelzések; a jel­képekben gondolkodás gondo­lati igényességéről valló je­gyek; s a narratív mesélő­kedv epikus aprólékosságát visszaadó formálás készsége. Az a rajzi felkészültség, amely költeménnyé képes va­rázsolni egy virágszálat, s amely egy elhasználtságában is az emberről valló haszná­lati tárgyról ad élményt gaz­dagító rajzolt képet. S ezen a rajztudáson alapszik a sok­szorosított lapok motívum­rendszerének kompozíciós biztonsága. Mindez egy össze­tett értékszolgálatra képes színkultúrával párosul, s ezért is lehetnek éppen a lát­ványban az első pillanatban elfogadhatók és érthetők még a legelvontabb lapok is. Zala Tibor a grafika e szá­zadi önállóságát hazánkban alapozó, mára pedig már gaz­dagító alkotó. Nyílt szívű, aki­nek művészete és emberi ha­bitusa egybeesik, s aki a lap­jain elmondottak hitelét éle­tével, etikai tartásával is ga­rantálta. Ezért tudunk önfe­ledten kapcsolódni a művé­szetéből sugárzó széphez s ér­tékhez. Bereczky Loránd Munkácsy-díjas m űvészet történész Emléksorok Szabó Lőrincről Dr. Fábián Dániel orvos, József Attila és Szabó Lőrinc barátja, az irodalomrajongó sebész a lélekelemző írókat, s azok tollát nagyobbra becsül­te, mint saját orvosi szikéjét. A halál a múlt hetekben, nyolcvan évesen vitte el őt is. A nemrég megjelent József Attila-emlékkönyvéből kima­radt mozzanatokat érlelte to­vább, új kiadásra készült. # Mivel barátja volt Szabó Lőrinc, — akit Szabolcs-Szat- már népe a költő születésé­nek nyolcvanadik évforduló­ja alkalmából melegen ünne­pelt — itt Fábián Dániel or­vosnak a nagy lírikus utolsó napjairól elmondott történe­tét nyújtjuk át a „Kelet-Ma- ' gyarország” olvasóinak. # — Csörög a telefonom, fel­veszem. Recsegő hang közli velem a Gömöri klinikáról, hogy Szabó Lőrinc ott fek­szik, már nagybeteg — lát­ni akar. beszélni kíván ve­lem. Mivel kollégám állott a telefon túlsó végén, orvosi diszkréció jogán megkérdez­tem hát: a „végén van”? Ka­pom a válaszát: még nincs — nem testi tusa ez, inkább lel­ki! Nagybetegnek az ilyen él­niakarás-fellobbanás a régi ragaszkodás jele! Közöltem, holnap mehetek, mert éppen operálásra készülök. A kol­léga a telefonhoz újra hozzá­nyúlt, nekem rontott: men­jek mert azonnal akar lát­ni a költő — hát nem va­gyok igaz barátja? * — Az én kórházamban be­teg betegre jött, nem mehet­tem, operáltam sorjában, lé­nyegében mégis egész^ napon keresztül az ő élete térítődött ki emlékezetemben. Lőrinc huszadik századi költőink közül talán a leg­többet variálta a halál témá­it... A torkokat markolá- szó, fojtó semmitlenség, vég­telen nélkülözés, munkanél­küliség, senyvedő falvak, vá­rosok nyomora, összetörede­zett életek millió cserepéből tükröződött a Horthy-kor- szak elmaradottsága. Lőrinc mégsem azt tartotta mintá­zandó anyagnak, amit József Attila „ars poetica”-ja feje­zett ki legszemléletesebben, tudniillik azt. hogy a nép pincéből, a bányából, a kubi­kos gödörből nem jutott az élet emberhez méltó szintjé­re — „a dolgozók kenyere megpenészedett, kásája meg- dohosodott, csókjából cafra- ság, házából omladék lett.” Szabó Lőrinc József Attila szemléletétől mérföld-távol­ságokra esett. Babitstól ta­nulta a versalkotás kémiá­ját; a nyelv nyersanyagával bánni tudásban erős volt és magabiztos. Nagy mesterével az egyre tökéletesebb írnitu- dás tantárgyait sorra vették. „Hála pedig nincs!” Lőrinc nem volt holmi áldott jó lé­lek! A Nagy Mintát is csak addig tűrte közelről. — ifjú­korában két kerek esztendeig együtt is laktak — amig a műfordítás legmagasabb is­koláját átvette tőle. Vonzal­mának fényét visszafogta a poétasarj a „szuperprímás”- tól! Tovább fordult Babitstól is. Szerelmek is jöttek rá görcsös, rohamszerű lázak közepette. Ám jövőtűnő má­morai is rögvest elszálltak.'" Ha azokat versbe tette át, ha a poéma elkészült, csak az írói fogalmazás titkaiban, fortélyaiban gazdagodott. A társadalom — melyben élt s mi is éltünk' — válságaiból Lőrinc újra és újra „nyert”: egy-egy verset. S ha a mű kész. az idő tőle továbbfor­dulhatott, a szerelme múlt és hamu lett, de versei új fé­nyekben égtek. A mű kész volt — s ő a szerelem tár­gyaival aligha törődött töb­bé. Egyre több és több töké­letes vers fénykúpjaiba rak­ta magát, csak költői magá­val egyesült. * — Ahogy a nagy félelem lobbanásaiban telefonáltatott nekem, az orvosnak —, aki mindennap éjjel és nappal is a halállal olyan testközelség­ből találkozik, mint senki emberfia — ő is kéznyújtás- nyira érezte magát a végső­kig feldúlt, ijedelemmel já­ró végzettől. Acsargó féle­lemmel ordított utánam! Mint orvoskollégám hozzátet­te, ilyen nyájasan még soha nem szólt senkihez a rohanó­rengeteg élete alatt... — Lőrinc nyájasság nélkü­li természetéből folyt, hogy soha azelőtt nem kereste a meleg gyöngédséget senki iránt. Szakított, hűtlenkedett, közöny töltötte el egész lé­nyét. Az Est-lapokban ő volt az utolérhetetlen szorgalmú munkatárs és nála precízeb­ben senki sem tette gyors­írásba, majd gépbe a külföl­di tudósítóik híreit, ö azon­ban úgy dolgozott, - mint aki parancsot teljesít. Kollégái iránt semmi tekintettel és figyelmességgel nem volt. A három lapot összefogó nagy­tőkésnek morogva, pontosan teljesítette a kiadott felada­tokat, de senkinek másnak nem segített, higgadt, szenv­telen közöny volt mindany- nyiuk iránt! Lőrinc lezárt szemmel is tudott dolgozni, az ő vastag ujjai között a gyorsíró ceruza szinte írójá­tól függetlenül vette a kül­földi híreket. Persze, a gyorsírón vette a világtőzsdék árfolyamait, gyilkosságokat, betörések in­formációit, orgyilkosságokat, mindent, de mindent, a min­dennapok akkori tarka-szür­ke sarát-szennyét — a napi rotációsba lecsapadó egyete­mes hiábavalóságokat. De Lőrinc a „penna proletárjai­val”, kollégáival a napi ro­bot után nem ment soha kö­zös kocsmai darvadozásokra, melyekre az Est-lapok író munkatársai, Hunyady Sán­dor, Karinthy és Móricz is esténként elmentek és a na­pilapi újságírás sablonos ro­botja után sovány vacsorá­kon kibeszélték maguk közt mindazt, ami az általános nyomorúságból őket külön is szurkapiszkálta. A kocsmai darvadozásokon mennydörög­tek a tőkés lapvezér ellen, noha lojálisán hajtották vég­re napról napra, amit a lap­konszern a bér fejében rá­juk kirótt. — Lőrinc azért nagynéha — még odabent a redakció­bán — odavetette: „Mihály bátyám falujában. Csaholcon azt mondják: Szegődött bér — osztott konc! Azokhoz ké­pest nektek itt erőegyensúlyi állapot jut. Mit zúgtok, mint a bögöly!? A csaholci szegé­nyekre tekintsetek. Ti meg fittyet hánytok a „szegődött béreteknek”, acsarkodva vég- zitek az újságírás taposómal­mának robotját, pedig a csa­holci proletár mezei hada eh­hez képest sziszifuszi telje­sítményeket ad naponta! „Áldott egy jó ember” — szólás-mondással vágtak vissza neki. De én tudom azt is. hogy a csaholci parókián Gáborjáni Szabó Mihály es­peres társaságában szinte kushadt elméje és elveszett belőle ottani pillanataiban az agresszió is. A kálvinista fa­míliában — sokszor elmondta nekem — nyájasság uralko­dott. Az Est-lapoknál ildom-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom