Kelet-Magyarország, 1980. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-23 / 70. szám
1980. március 23. Q VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Baleset után „Hány csökkent munkaképességű dolgozójuk van? — érdeklődtek nemrégiben egy nyíregyházi kisebb üzemben. Gyors számolgatás következett a munkaügyis részéről, majd közölte, hogy kettő. Épp ekkor bicegett be az ajtón egy fiatal férfi. A tanácstól érkezett szakember — miután távozott a fiatalember — megkérdezte: ugye ő az egyik a kettőből. A munkaügyis arca meghökkenésről árulkodott. „Nem ... Ö eszembe sem jutott. Tudja, műlába van, de... szóval vele sosincs semmi baj. A másik kettő többet hallat magáról.” ___Van egy negyvenéves asszony a gyárban. Érszűkü- letes a karja, meglehetősen súlyosnak tűnik. Nem tudni, mi lesz a vége, de az bizonyos: eddigi munkáját nem tudja ellátni. Gép mellett dolgozott, s meglehetősen sokat kellett emelnie is. Jön hát a papírral meg az igényeivel. Jó, jó, meleg munkahelyre van szüksége. Meg hogy ne erőltesse meg magát. Találtunk neki megoldást: írni képes, valami raktári adminisztrációt bíztunk rá. De azóta sajnos, kevés nap akad, hogy ne jönne ezzel vagy azzal a panasszal a munkaügyre, a szakszervezethez vagy másfelé. Rettentően „nyűgös” dolgozó lett — s ez nyilvánvaló következménye a fizikai állapotának... A fenti példa csak egy a sok közül — a testi sérülést követő lelki megrázkódtatásra utal. Egy egészséges ember ágynak dől valamilyen súlyos betegséggel. Felépül — legalábbis szeretné annak tudni lábra állását — ám a hosszas betegség nyomán nem képes újra azt a munkát végezni, mint addig. Az orvosi bizottság elé áll, s ott megállapítják: negyven-ötven százalékban csökkent a munkaképessége, menjen vissza dolgozni. Ilyenkor aztán a dolgozó kétféleképpen viselkedik — mint ezt egybehangzóan állítják tanácsoknál és üzemekben. Az egyik típus nem hajlandó elfogadni az orvosok véleményét: úgy véli, hogy nyugodtan ráírhatják papírjára; rokkantsága eléri a 67 százalékot, ami már rokkantnyugdíjat jelent. A másik típus visszamegy munkahelyére, és könnyebb, sérülésének, betegségének megfelelő munkát kér. Szeretne dolgozni! Űjra dolgozni — sőt, a régi módon beilleszkedni a munkahelyén. S itt kezdődik a probléma. Mert milyen munkát adhattak például annak a huszonnégy éves fiatalembernek, aki fél karját veszítette el üzemi baleset következtében. Portásnak osztották be. Én lettem a portás bácsi. Bíz- isten így szólítottak a nálam kétszer idősebbek is. A fizetésem tűrhető volt, a munka szinte semmi megterhelést sem jelentett. Mégis: három hónapnál tovább nem bírtam csinálni! Most könyvtárban dolgozom... A Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalatnál 182 csökkent munkaképességű dolgozó van. Közülük 138 éjjeliőr. 14 portás. 26 raktári kiadó. Kettő irattáros. Két vak férfi pedig telefonközpontos. Százharmincnyolc éjjeliőr! „Nem tudunk mást tenni, mint hogy jóformán kreálunk egy-egy munkahelyet. Az ilyen dolgozóink nagy többsége, hogy úgy mondjam: elhasználódott, munkában megrokkant ember. Többségük kubikos vagy más segédmunkás. Korosak, de még a nyugdíjig éveik vannak. Mit tehetünk: portás vagy őr lesz belőlük. De mondhatok jó példát is a SZÁÉV-nél. Volt egy kőművesünk,-aki megbetegedett, csökkent munkaképességűként került vissza hozzánk. Töprengtünk, mit tehetünk. Teljesítmény-elszá- moló lett belőle — itt az addigi szakmájára is szükség van. Meg aztán hajlandó volt tanulni. Sőt: most is gimnáziumba jár!” Ha valakit súlyos baleset ér — munkahelyén vagy másutt — legalább egy-másfél esztendő telik el, míg újra bekopogtat régi munkahelyén. S ami a mai rossz gyakorlat szerint ezután történik, az bizony nem túl szívderítő a dolgozó számára. A vállalatnál ekkor kezdenek el helyet keresgélni (legalábbis az esetek többségében), s általában születik valamilyen „kényelmes” megoldás. Amire nem kell jobb példa, mint az említett 24 éves „portás bácsi” esete. Holott talán ezzel rombolják le teljesen a dolgozó rhunkáképességét. Nagy áz esély ugyanis, hogy emberileg is csökkent értékűnek kezdi tartani magát, hiszen nem talál örömet munkájában ... A lelki válság nem mindenkinél vezet olyan elhatározásra, mint annál a fiúnál. A többség — főleg az idősebbek — fásultan végzik látszatmunkájukat, s sokan közülük megkeseredett, „nyűglődő” emberré válnak. Van-e megoldás? Van. P<?ntosabban: lehetne. Nem kellene hozzá egyéb, mint a mainál sokkal, de sokkal körültekintőbb gondoskodás a megrokkant, csökkent munkaképességűvé -vált emberekkel. Nem elég, ha az orvosok megállapítják, mire nem alkalmas a továbbiakban — azt kellene tüzetesen megvizsgálni: mire alkalmas? Mert mihez kezdjenek az olyan szak- véleménnyel, hogy..„könnyebb fizikai munkára alkalmas”? Márpedig az esetek döntő többségében ez áll a papíron. Arra lenne szükség: valamilyen formában átképezni a dolgozót, hogy betegségének, rokkantságának megfelelő munkát adhassanak neki — olyat, amit teljes értékűen elláthat. Amiben „sikerélménye” lehet. Ahol *nem kellene minden percben éreznie, hogy sajnálják, meg, hogy ha nem volna itt, akkor sem változna semmi. Hogy ne érezze magát fölöslegesnek! Egy közös — tanácsi és vállalati — összefogással létrehozott átképző központ lenne az ideális megoldás. Van ilyen az országban kettő is: Budapesten és Csákváron. Műszerész lehet az itt tanulókból. De mit tegyen az olyan megrokkant dolgozó, aki mondjuk Mátészalkán lakik? ... Az ideális megoldások azonban ritkán születnek meg. Találni kell tehát egyszerűbb, könnyebben megvalósítható megoldást. Ez pedig: a vállalaton belül találjanak alkalmat a dolgozó átképzésére! Erre azonban alig- alig van példa. Az 5. számú Volán Vállalat talált megoldást. Itt már hosszú évek óta szervezetten foglalkoznak a csökkent munkaképességű dolgozók munkába állításával. A vállalati rehabilitációs bizottság javaslatára felmérték, milyen munkát adhatnak — többnyire autó-villamossági szerelésnél dolgoznak a kisebb mértékben rokkant dolgozók. A tervekben az szerepel: előbb-utóbb egy külön üzemrészt hoznak létre a csökkent munkaképességűek számára! Ezt már lehet rehabilitációnak nevezni. De sajnos, az esetek többségében csak névleges a rehabilitálás, (ami itt azt jelenti magyarul: csökkent munkaképességűt a számára legmegfelelőbb munkába helyezni, arra kiképezni...) Miképp lehetne ezt intézményesíteni? A javaslat készen áll. Területi rehabilitációs központokat kellene létrehozni — ezek töltenék be azt az űrt, mely ma tátong a rehabilitálás két végpontja közt. Az egyik pont az orvosi „helyreállítás”, a másik a munkahelyi beilleszkedés. A pályaválasztási tanácsadó intézetben — megfelelő tárgyi és személyi feltétélek mellett — részletes képet alkotnának a dolgozó megmaradt képességeiről, hogy milyen munka elvégzésére képezhető ki a legcélszerűbben, leghamarabb. Nem beszélve a legfontosabbról: hogy mi a véleménye önmagáról, képességeiről, jövendőjéről a megrokkant embernek! Lelki gyógyulását kell megindítani — mely csak úgy lehet majdan teljes, ha a munkahelyén teljesen magára talál az illető. Szabolcs Szatmárban ma mintegy 3300 munkahelyet nyilvánítottak olyannak a vállalatoknál, intézményeknél, melyet csökkent munkaképességű dolgozó tölthet be. Ezek harmadán egészséges ember dolgozik. Sok helyen tanácstalanok, amikor válaszút elé kerülnek: egy ilyen munkahelyről hová küldjék az ott dolgozó egészséges embert, ha egy csökkent munkaképességű dolgozójuk visszatér betegségéből? Holott a rehabilitációs bizottságoknak feladatuk lenne rendszeresen felülvizsgálni, milyen új lehetőségek adódnak visszaérkezett dolgozójuk elhelyezésére, hogy a technológiai vagy a munkaszervezési változások nyújtanak-e új munkahelyeket. Sajnos, még mindig ott tartanak a legtöbb vállalatnál, hogy a munkaügyis megvakarja a fejét, és azt mondja: „Na, Józsikám, maga lesz a nappali őr az öltözőben. Rendben?” Nincs rendben, de a dolgozó rábólint, mert maga sem tud jobbat. Azt sem tudja, hogy nem is neki kellene tudnia... Tarnavölgyi György ELKORHÁDT KERESZTEK Úgy hívják: Kisömböly Íme, Kisömböly Száraz homokúton kanyarog velünk az autó. Ombolynál hagytuk el a követ, s az ember bármerre néz, csak homok és homok. Domb, domb hátán, s erdő, ameddig a szem ellát. Félúton, két hatalmas vadkörtefánál végképp elfogy a tudomány; egy félig befagyott tócsa sorompót állít elénk. Kísérőnk, Vékony Sándor ömbölyi tanácstag «azonban int, a fasoron túl egy tenyérnyi búzatáblán átvágva folytathatjuk útunkat. Innen már könnyebb a dolgunk, az erdő magasabbá válik, beárnyékolja az utat, amely csonttá fagyott a február végi hidegben. A tölgyesnél balra kanyarodunk és megérkezünk Kisömbölybe. Az erdővel egy sor ház néz farkasszemet, az erdő alatt a lakásokkal szemben hatalmas farakások. Mindjárt az első csomónál egy öregember fűrészel, szomszédja tuskót hasogat. Fejszéjének csattogó hangjai az erdőben kergetőznek. De gyerünk tovább, hiszen úgy illik, először a tanya tanácstagját, Fucskó József bácsit keressük meg. Az öreg hátul az udvarban szöszmötöl. Kíváncsian néz át a bokrok fölött: miféle idegenek keresik őt itt, ahol csak a madár jár. Pedig megszokhatta volna már, hogy gyakran keresik őt az emberek ügyes-bajos dolgaikkal, hiszen negyedszázadig volt a nyírbátori járási pártbizottság tagja, s csak most, hetvenhez közeledve kapcsolt kisebb sebességre. Bizalmatlanul méreget bennünket, — nem csoda, hiszen karnyújtásnyira az országhatár —, de mikor megismeri kísérőnket, arca megenyhül, s pillanatok alatt a gondok sűrűjében találjuk magunkat. A két régi ismerős számolni kezd, hány ember is él az egykori Károlyi-uradalom helyén épült tanyán. Az úton nagy sapkás, vastagon öltözött legényke küszködik egy fekete kutyával. Az állat nyakában madzag, vége a gazda kezében, aki mindent megpróbál, hogy gyorsabb iramra serkentse a kutyát. Előttük négy süldő kocog, a legelőre indultak. Míg a két tanácstag a lelkeket számolja, szóba elegyedem a sertéspásztorral. Tréfán Mihálynak hívják, s nem is olyan legényke, mint az első pillanatban látszott, hiszen lassan már 25 éves. — Nem rőffel mérik az embert, — oktat ki mosolyogva, majd folytatja. — Hallom a tanyáról akarnak írni! Hát csak rajta, van itt miről. — Szabadságon? — kérdezem, lévén hétköznap, s ilyenkor az emberek többnyire dolgoznak. — Hogyne. Én mindig szabadságon vagyok. Nincs ugyanis munkahelyem, itthon a ház körül dolgozgatok. Legeltetek, fát aprítok, meg sorban ami jön. — Nem unalmas? . — Hát, — tolja feljebb kucsmáját — éppen el tudnék képzelni vígabb mesterséget is. Különösen hogy csak én vagyok így egyedül a tanyán. A fiatalok mind eljárnak. — Húsz év múlva is itt találkozunk majd? — Még csak az kéne! Leadjuk nemsokára a három szerződött bikát, s vesszük a kalapunkat, filár apámék is unják a tanyát. Én eltöltőm az időt, az erdő mindig szép, s könyv is akad a házban. — Legutóbb mit olvasott? — Mit is? — kérdezi önmagát, s felkiált: — Ajjaj! Elmentek a disznók! Eridj csak térítsd! — uszítja a kutyát s ő is elindul válasz nélkül. Elkészült közben á nép- számlálás is, Fucskó József mondja, ötvenegyen élnek Kisömböly tizenhat lakásában. Többnyire idős, megfáradt emberek. — De jöjjenek már be — szól az idős Fucskó, — ne ácsorogjunk itt a hidegben! Még meg sem melegszünk, Mariska néni, a háziasszony már hozza is a forró feketét. — Azért, hogy tanyán élünk, mi is lépést tartunk a világgal — mondja. — Csak éppen a világ nem akar tudomást venni rólunk — egészíti ki felesége szavait a gazda. — Látták milyen úton járunk a legközelebbi faluba Ömbölybe. Bizony a világvége ez, ide még a pos-' tás sem jár, ha távirat érkezik valakinek, csak kitelefonálnak, hogy menjünk be érte. Még az a szerencse, hogy kaptunk nemrég egy telefont, a sógoromnál van, és ha valami hír érkezik, ő értesíti társadalmi munkában az ittenieket. Amilyen szép, oly kemény itt az élet. Az egykori Károlyi-cselédek a felszabadulás után sem lettek hűtlenek az itteni tájhoz. Földet kaptak, s innen-onnan beszerzett anyagból pillanatok alatt felhúztak egy sor házat. Menekültek a cselédlakásokból. Fucskó József a gerendákra néz: — Ez is az uradalomból származik. Az istálló gerendái voltak — mondja, majd az ablakon át a kert végében álló dombokra mutat. — Ott voltak régen a cselédházak, ott ment a megyehatár is. A fasoron túl már Szatmár volt, innen meg Szabolcs. Az egyik megyében a házak, a másikban az udvarok voltak. Kisétálunk az udvarra. Az áldott napsütés már a tavaszt ígéri, az eperfán a . cinke hangja is vidámabban cseng. Az ólakban hangos visítás, néhány hetes kismalacok veszekednek az anyatejen. Tizennégy van belőlük, meg a három koca. Teheneket azonban hiába keresek az udvaron, egy sincs a portán. — Volt korábban négy is, — magyarázza a gazda — de most már nem éri meg a tartása. Takarmányt, szénát csak pénzért ad a tsz, annak is olyan a minősége, hogy beszélni sem jó róla. így van ezzel más is, az egész tanyán, jó ha meg tud számolni öt szarvasmarhát. Ferkónk is azt mondja, ne kinlódjunk vele, nincs már nekünk szükség a bosszúságra. „Ferkónk”, Fucskóék legkisebb fia, — kilenc gyerekük van egyébként — Kisömböly első érettségizett fiatalembere éppen most jön a kertek alól, szellőzött egy kicsit az erdőben. Tizenkilenc éves, Mátészalkán érettségizett a mezőgazdasági szakközépiskolában, most az ömbölyi tsz-ben állattenyésztő, s már nem nagy jövőt jósol a tanyának. — Csak az öregek maradtak, — mondja — a fiatalok mind eljárnak dolgozrtl, s másutt telepednek le. Én sem öregszem meg itt, megyek Bátorba, vagy Debrecenbe, ha letöltőm a katonaidőt. — Nem sajnálja majd a tanyát, meg az erdőt? — Mit sajnáljak rajta?! Máshol is van erdő, meg gomba, meg gyöngyvirág. S ott van bolt is, meg orvos, iskola, kultúrház. Mert itt egyik sem. Ez a néhány iskolásunk is a tejesautón zöty- kölődik be minden reggel Ömbölybe. Hát élet ez? A távozás gondolatával foglalkozik, innen néhány házzal arrébb Kapi György is, aki nyolc gyereket nevelt fel és öregségére egyedül maradt az asszonyával. Minden gyereke Pesten él. A ház előtt a lócán üldögélünk, szikla- tömbkőit magasodik előttünk az erdő. — Becsapott áz intéző, úgy kerültem én ide még a reakciós világban, — kesereg az öreg. — Csatornaőr voltam, s az uradalom intézője jó pénzt - ígért, meg kerülői állást. Én meg hittem neki. Aztán mikor idejöttünk béresnek tett, és még annak is örülni kellett, hogy beköltözhettünk egy négykonyhás cselédházba. Tudja milyen volt az? Négy családnak volt egy közös konyhája, meg egy négyszer négyes kis lyuk ja. Pendelyké- ményes háznak hívtuk mi azokat. Itt ért aztán a földosztás bennünket, s ma is itt vagyunk. De már nem sokáig. Megyünk a gyerekek után, Pest alatt Szigetszentmikló- son néztünk ki egy kis házat. Hiába, ha a pulyák nem jönnek, nekünk kell menni. Az itteni. házunkat meg majd megeszi szépen az idő, mert nem kell az már senkinek. Még akkor is az öreg Kapi szavaira gondolok, mikor az egykori temetődomb oldalán' kapaszkodom. A volt cselédek sírhantjára már csak az elkorhadt keresztek emlékeztetnek, a halmokat legyalulta az idő. Vajon húsz, harminc év múlva, ha erre jár újból egy krónikás, emlékezteti-e majd valami a tanyára, amit úgy hívtak valamikor: Kisömböly? B. G. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
