Kelet-Magyarország, 1980. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-23 / 70. szám
1980. március 23. o Füstkarikák Irta: Trencsényi Imre M ire ifjú Kásahegyi Krisztián, elvégezte a jogot, tisztában volt vele, hogy a halálbüntetést nem ő fogja eltörölni. De ha már egyszer van egy diplomája, azt használni kell. Ebben főtt most az egész család feje. Aipú rögtön az elején elmagyarázta, hogy maga mellé nem veheti. A Közélet Tisztaságát őrző Szabványügyi Egyesülés helyettes vezetőjének beosztásával sajnos ez összeférhetetlen. Természetesen nem holmi kezdőknek való munkakörben akarja a fiát indítani. A mai világban minder^ tisztességes családapa olyan kezdősebességet ad a gyermekeinek, hogy állhassák a versenyt azokkal is, akiket netán tisztességtelen előnyökkel bocsátottak szárnyra. — Az élet zavaros víz, fiam! — sóhajtott az atya, majd így fűzte tovább: — Tele van vérszopókkal, ragadozókkal, majd meglátod! mészetesen neked kell majd meggyőznöd róla, de azt hiszem, nem lesz kifogásod ... A te fiadat meg talán éppen tudnám használni, hasonló munkakörben, mint amiről szóltál az imént... A régi barátok széles mosolyával váltak el, csak amikor magukra maradtak, tűnődtek el kissé. Szabad státusa természetesen egyiküknek sem volt. Az volt a szerencse, hogy egyiküket sem ejtették fejre kiskorában ... — Cső, hercegem! — szólalt meg egy széles napszemüveg a verőfényben szikrázó teraszon épp abban a pillanatban, amikor a másik szemüveg a szájához emelté cinzanóját. — A tiédre, őrgrófom! — kiáltotta meglepett örömmel ifjú Kásahegyi Krisztián, amikor az első szemüveg alól kinyúlt egy kéz, és a szemüveg kissé feljebb pöccent az orron, mely a pompás kereigazgató. Az egyik, mert vannak vagy öten... — legyintett Krisztián. — Akkor ti nem is felügyelet vagytok — röhögött fel a másik — hanem kutató- intézet! Kísérletezgetünk? Kísérletezgetünk? Könnyű ott ésszerűsíteni, ahol öt igazgató van! De próbálnátok meg kint, az „életben”, vagy akár nálunk, ahol csak kettő van, legföljebb három!... Velem például mit kezdenétek ? Az én osztályomon egyedül vagyok osztályvezető! Sőt, az egész osztály egyedül belőlem áll!... Nem számítva a lányokat... ő nem nálam van — húzta végig tenyerét, barátja tekintetét követve, a szőke baba combján. — Én tiszteletben tartom a házinyúlelvet. Nem úgy, mint az öregek... — Én aztán nem fogok, haver, senkit és semmit ésszerűsíteni — sóhajtott Krisztián. — örüljek, azt mondják, Mohácsi Regős Ferenc illusztrációja Hol van az megírva, hogy mindig a tisztességesnek kell a rövidebbet húznia?!... Újra sóhajtott, még mélyebbet az előbbinél, és felhívta Góthayt. Góthay Ede volt az örök rivális. Az egykori osztálytárs, kis híján Krisztián apja, a zöld-pirosak elnöke, évek óta a Munkaerő Létszám Ész- szerűségi Felügyelet egyik általános igazgatója. íróasztala, gazdájára jellemző szerénységgel lapult meg a filo- dendronok árnyékában. Kásahegyinek sokáig kellett hunyorognia, mire észrevette emberét — a bőr, háziszőttes, bronz, agancskeretes és faragott naptárak mögött. Az igazgató cuppantott még egyet a telefonkagylóba, és már pattant is fel, hogy vendége elé siessen. Kezet ráztak, örültek, megütögették egymás pocakját. Kásahegyié volt a nagyobb. — Én lovagolok — jegyezte meg Góthay. — Fene a dolgodat, te mindig úr voltál — nevetett a másik, aztán két konyák közt eldünnyögte, micsoda faramuci helyzeteket produkál az élet. Épp amikor a legnagyobb szüksége lenne egy tehetséges, fiatal diplomásra, egy nagyon fontos munkakörbe, ippeg akkor végez a fia, mert mikor végezzen az is, apropó, a te fiaddal mi van, de hát a saját fiát nem veheti maga mellé az ember hatezerért... Hatezerért bizony, ez egy ilyen fontos munkakör, de hát én tehetem meg a legkevésbé, és ez így is van rendjén, gondoljunk csak beie ... ! A nagy rivális belegondolt, és megértette a problémát, oda-vissza. Nemsokára fel- kacskaringózott szivarfüstje közt valami elgondolásféle. — Persze csak hangosan gondolkodom — dünnyögte óvatoskodva —. de talán tudnék ajánlani neked egy tehetséges fiatalembert... No, tértét hordozta. Góthay Rudi tárult fel teljes életnagyságban, Krisztián gimnáziumi osztálytársa és többnyári haverja. A barátság időközben ugyan elsikkadt, mert Rudi a közgázra ment, és teljesen belemerült a lemezekbe, míg Krisztián maradt a vitorlázásnál, és képes volt egész nyáron egy kazettás magnóval rongálni a dobhártyáját — a férfikor küszöbén azonban örömmel állítgatjuk talpra a kamaszkor bőségében útszélre szórt nexusainkat. őszinte érdeklődéssel szemlélgették egymást. Illetőleg egymás oldalán a szőke meg a -fekete lányt. A lányok olyan kaoéran mosolyogtak keresztbe, a barátjuk barátjára, mintha az lenne a barátjuk. A barátok hamar helyretették magukban a lányokat, hogy minden figyelmüket egymásnak — és csak kisebb részben az italuknak — szentelhessék. — Hol melózol? — hangzott el már az első percben, bizonyságul, hogy a munka csakugyan valami olyan központi hogyismondják, ami még az olyan fiatalemberek tudatát is meghatározza, akik akár a legutolsó közös házibulijuk emlékein is órák hosszat kérődzhetnének. — Hát az tiszta kabaré! — túrt a sörényébe Rudi,' majd hátravágva magát a fonottas széken, néhány tőmondatban vázolta munkakörét. — Én ugyanez vagyok zöldben — engedte el Krisztián a fekete lány térdét, és a saját ujjait kezdte ropogtatni. — Közben meg tudod, mi a legröhejesebb? A Felügyelet profilja a munkaerő- gazdálkodás ésszerűsítése!... — Valami ilyesféle felügyeletnél van az én öregem is — derengett Rudinak. — El tudom képzelni, milyen link buli lehet... — Az öreged minálunk hogy huszonhárom éves fejjel osztályvezető vagyok, potyán, mert osztályom, az ... akárcsak neked ... Ne akarjam még ráadásul családos emberek kezéből kiütni a kenyeret !... — Tessék így dolgozni! — sóhajtott Rudi is, és intett a pincérnek, hogy még egyszer ugyanazt... — Azért csak ne félts engem! — villant meg hirtelen Krisztián szeme. — Én, öregem, ilyen körülmények között is produkálok!... Igyatok és maradjatok csöndben — mordult a lányokra, — Mert öregem, te is tudod, hogy minden munkahelynek van bizonyos belső élete. Az emberek fúrják egymást. Ebből eredően időnként kipoty- tyan valaki. Ilyenkor, amíg a haverok össze nem dugják a fejüket, egyszóval nincs meg a mandrónak az új pozíciója, a mandró elmegy idegösszeroppanásra, továbbképzésre, uszodába, állatkertbe, anyja kínjába. Itt jövök én! Kapcsolatban állok gyárakkal, bányákkal, tsz-ekkel. Ezeket a hajótörötteket azonnal munkához juttatom. Van arról fogalmad, mekkora haszon a népgazdaságnak, ha egy-egy jól képzett szakember — mert ezeket fúrják meg leginkább — legalább néhány hetet vagy hónapot a termelőmunka közelében tölt?!... — Hát, hercegem — babrálta a poharát Rudi —, te csakugyan tettél már valamit ... ! — Ne hidd — legyintett a másik. — Eddig még egyetlen meglékelt menőt sem tudtam rávenni, hogy a termelőmunkáig süllyedjen ... Inkább az idegösszeroppanás !... De ... De neked elárulom, hogy azért sem hagyom magam! Én azért is dolgozom!... Azazhogy fúrok. Mert az az elvem: ha pályafutásom alatt legalább két naplopót taccsra vágok, megvan az erkölcsi alapom... És, úgy éljék, egyet már majdnem sikerült!... Büszkén csillogott a szeme. Barátja tiszteletteljes irigységgel bámult maga elé. Hiába, ennek a Kásahegyinek mindig sikerül!... A lányok már egymás kezét markolász- ták. Elfogyott az italuk is. Ásító zni kezdtek. Félő volt, ha még valamit fogyasztanak, még álmosabbak lesznek. Vagy túlságosan is fölélénkülnek. így a barátok egy pillanat alatt belátták, hogy még egymás tyúkját is nehezen tudnák elviselni a továbbiakban. Névjegyet cseréltek, fizettek, és ki-ki felugrott még a melóba, megnézni, nincs-e valami gáz ... Teltek-múltak a napok. A két fiatalember egyre növekvő energiával vetette magát a munkába. Beszélgetésük óta Rudi is fúrt. Egy szép kora őszi délutánon Krisztián feldúlt lelkiállapotban kiáltott a telefonkagylóba: — Beszélnünk kell! Ma! Tegnap! Azonnal! Indulj ___ — Arról van szó — majdnem megfulladt, olyan gyorsan öntötte magába a konyakot — az én osztályomra, amelyet „elvből nem fejlesztenek”, mert ugye a Létszámésszerűségi Osztálynak példát kell mutatnia, nagyon helyes, egyetértek vele... igen- ám, csakhogy most ide akarnak nyomni szaktanácsadónak, másodállásba egy vén ökröt, aki a főállásában is többet lóg, mint te meg én együttvéve! Épp az én osztályodra! Bele az erkölcsi alapomba! Kész vagyok!... — Farba kell rúgni a vén csavargót!... — Nem olyan egyszerű — csuklott el Krisztián hangja. — Ez a korrupt vén ökör ugyanis az én tiszteletre méltó atyám!... Rudi ijedten kapott a homlokához: — Ezután már csak az következik, hogy az én nyakamba meg az én atyámat varrja a te atyád!... — Csak idő kérdése — bólogatott keserűn Krisztián. Majd hosszú hallgatás után, mint akinek a hangja mutá- lásból tisztul, egyre keményebben formálta a szavakat: — öregem, ez már az Élet! Itt már minden labda meccslabda! Te is állsz valahol, hála a vén ökörnek, én is ... Most... vagy végezzük tisztességgel a dolgunkat, vagy ma ebben engedünk, holnap abban, holnapután mindenben, és mire észbekapnánk, ugyanolyan pozícióhajhász, pénzéhes vén puhányok leszünk, mint az ősünk ... már megbocsáss, ha a te nevedben is beszéltem... — Egyetértek — bólintott ifjú Góthay, és kezet nyújtott. Keményen szorították egymás markát. Egyszer csak könyöküket önkéntelenül az asztal lapjára helyezték, szemük1 összevillant, a következő pillanatban remegő izmokkal egymásnak feszülve próbálgatták az erejüket... — Életveszélyesek ezek a kölykök — tört fel a sóhajtás Góthay papából. — Nem kellett volna még őket vezető állásba helyeznünk — bólogatott keserűen Kásahegyi papa. — De úgy kell nekünk... Mert mindent a szájukba adtunk ... — Ez a hála... — Hol voltunk mi az ő korukban?!... — Dolgoztunk! — vágta rá keményen Kásahegyi, azután ismét magába roskadt. Kis idő múltán fájdalmas sóhajtás tört fel gyűrűző füstkarikáinak kútmélyéből: — Csak tudnám, hol rontottuk el őket!... másik atya lassan megemelte a vállát, ő is a bölcsesség füstöl- mély üregébe merült, detest hozó, irgalmas emrtszlánvökért. . . A kisfiú éppencsak akkorka volt, hogy lábujjhegyre állva elérte a sövénykerítést Bekukucskált és látta, hogy két idegen látogató előtt kitárult a kiskapu. Megszorította édesanyja- kezét, úgy kezdte kérlelni: „Csak egy kicsit tessék elengedni. Olyan régen nem voltam már Móricznál.” más mint a többi. Meg a sok idegen miatt... Bent a házban ragyogó tisztaság, mintha vasárnap délután volna, amikor a háziasszony befejezte a mosogatást, elpakolta az edényt, megigazította az ágyat, s felszórta homokkal a konyha földjét. Minden tárgy a múltat idézi, s szinte azt várjuk, hogy Zsiga bácsi Látogatóban Móricznál a tü ndérszigeten Ügy mondta, mintha egy hasonló korú fiúcska várná odabent a házban, vagy az udvaron, hogy barátja megérkezzék. Úgy említette Móriczot, mintha egy jó pajtásáról szólna, akivel igen szeret játszani. Kérdezem a fiúcska édesanyját, aki a szomszédban lakik, -miért vágyik ide a gyermek annyira? Itt szeret játszani az udvaron — mondja a mama. — Hogy miért? Magam se tudom. Talán azért, mert ez a ház mosolygós tekintettel ajtót nyit a vendégnek. Ottjártunkig csaknem 17 ezer látogató fordult meg a tiszacsécsei Móricz-házban. Az író századik születésnapja óta ennyien voltak kíváncsiak a kis házra és Csecsére, a tündórszigetre, ahonnan Móricz Zsigmond, majdnem akkora gyermekként, mint a s'övénykerítés- be kapaszkodó „szomszéd” csemete, elindult a halhatatlanság. felé... (be — ee) KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
