Kelet-Magyarország, 1980. február (40. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-24 / 46. szám
Óbudán, a volt Zichy-kastélyban nyílt meg az az emlékmúzeum, amely Kassák Lajos munkásságát, művészetét hivatott megőrizni, s az utókor előtt mintegy tiszteletadásképpen, feltárni. Életművének minden alkotása magában hordja azt a társadalomformáló akaratot, amellyel az emberek szellemi felemelkedését, ízlésbeli igényességét, azaz egy új tárgyi és szellemi kultúra létrehozását célozta. Borsos Miklós Kassák portréja előtt, a kőltő saját verse juthat eszünkbe: Állok a képeim előtt a képeim előtt amiket én szültem nagy erőfeszítéssel de veríték nélkül egy jó napom jó óráján a világosságban a csendben oly távol mindentől hogy megkülönböztethetetlen voltam a való világtól. (Részlet Kassák Lajos Festményeim előtt című verséből.) Ma már megszokott látvány a nagyvárosokban a modern vonalú, korszerűen kialakított üzletközpont. Amikor a makett készült, közel sem voltak ilyen természetesek az újszerű építészeti formák. Reklámtervezői tevékenysége az 1920-as évek végén kezdődött és tartott egészen haláláig, 1967-ig. Legszebb plakátjai a kiállítóterem közepén levő hirdetőoszlopra kerültek. Győri Lajos képriportja EMLÉKMÚZEUM „Az utak ismeretlenek” című festménye 1950-ből. A múzeumban helyezték el íróasztalát, dolgozószobájának néhány berendezési tárgyát. Festményeit, kollázsait a falakon, versesköteteit, könyveit és a folyóiratokat, amelyeket ő szerkesztett vitrinekben láthatjuk. FILMJEGYZET Az ötös számú vágóhíd Mindenkinek van kedvenc műfaja és az is természetes, hogy bizonyos filmfélék, témák, stílusok az ember számára idegenek. A „tetszik- nem tetszik” szempontjai egyénenként változóak. Hozzám — miért is tagadnám — elsősorban azok a filmek állnak közel, melyek gondolati tartalmukkal, filozófiai igényességükkel, művészi eszközeik összetettségével hatnak. A tudományos-fantasztikus film — általánosan használt rövidítéssel: a sci-fi — e kívánalomnak többnyire megfelel. Mégsem szeretem igazán. Mielőtt bárki elfogultsággal vádolhatna, gyorsan leírom: azt hiszem, egészséges a fantáziám s a képzelet szárnyán gyakran messzire kalandozom én is. A múltba csak úgy, mint a jövőbe. Készséggel elismerem továbbá, hogy a sci-fi filmek között időtálló értékek nem kis számban akadnak. Egyik-másik nekem is tetszett (például Tarkovsz- kij SOLARIS-a vagy Truffaut FAHRENHEIT 451 című látomása). Másfelől be kell vallanom, hogy a műfajt nem ismerem igazán. Sci-fi ügyben foghíjas a műveltségem. Viszonylag kevés alkotást láttam s bizonyára ez a kö1 rülmény is befolyásol ítélet- alkotásomban. Egy érdekes példát láttam a héten: George Roy Hill AZ ÖTÖS SZÁMÚ VÁGÓHÍD című Vonnegut-adaptációját. Valójában nem százszázalékos sci-fi ez, hangsúlyozottan realista jelenetek keverednek benne fantasztikus betétekkel. Az egykori katona, Billy Pilgrim tanúja volt Drezda háborús bombázásának. Nyomasztó emlékeitől — a mundérban töltött „élményektől” — képtelen megszabadulni. Hosszú esztendők teltek el azóta, ő azonban folyton vissza-visszatér a régi helyszínekre, hogy ismételten lejátssza az eseményeket. A rendező így beszélt hőséről: „Mihelyst újra éli emlékeit, már létezik a múlt, léteznek a képzelődések.” Majd a koncepcióról : „Mindezt nagyon kidolgoztam és átgondoltam. Azt a párhuzamot kutattam, ami (Drezda lerombolása és az amerikai család életstílusának lerombolása között húzódik. Pilgrim felesége meghal. A luxusautót, amely az amerikai középpolgár számára a sikert jelképezi, elpusztítják. Úgy gondolom, hogy éppen ez az elbeszélő szerkezet készteti a nézőt aktív magatartásra, elmélkedésre.” Találó értékelés: AZ ÖTÖS SZÁMÚ VÁGÓHÍD tényleg a rombolásról szól. Azt bizonyítja — megrázóan szug- gesztív képsorokban —, hogy sejtjeinkben cipeljük a múltat, melytől csak nagyon súlyos áron tudunk — ha egyáltalán tudunk — megszabadulni. George Roy Hill — aki általában könnyed hangvételű filmeket szokott készíteni: ilyen volt a NAGY BALHÉ is — nem a háborús sokkot tartotta nagy témának. Ehelyett a jelen ideáljait (meg kényszerképzeteit) vizsgálta. Az1 amerikai vágyak ingatagságát. Az életvitel ürességét. A filmben — az alkotó szándékának megfelelően — párhuzamosan pusztul el a szép német város és egy kispolgári ábránd. Igaza van az Arbeiter Zeitung kritikusának, aki a következőképoen fejtette meg AZ ÖTÖS SZÁMÚ VÁ-. GÓHÍD bonyolultságában is egyszerű „üzenetét”: „A kísérteties vágóhíd mögött megjelenik a még kísértetiesebb amerikai álom: mindaz, ami az európai hadszíntértől távol eső Amerikából sugárzik át ironikusan, mint a családi élet idillje: a hisztérikus feleség, aki állandóan fogyni akar; a lány, aki teljesen az anyja; a fiú, ahogyan dühös ifjú lázadóból példaszerű katona lesz Vietnamban; a törvénytudó, tisztességes emberek karikatúrái. És amikor a mi csendes amerikaink megzavarodik és a kórházban megpróbálja élete történetét kis, lazán kapcsolódó epizódokban leírni, mindaz, amit átélt, megsemmisítő vádirattá válik az ellen az amerikanizmus ellen, amely rendőrhatalomként az egész világot rendbe akarja rakni, de ahol gyógyítani kéne, ott gyújtogat.” Bravúros az időtechnika: a rendező mesterien váltogatja — néha szándékosan egybe is mossa — a valóság és a képzelet szféráit. A hangulatok ugyancsak keverednek. Több epizód egyszerre felemelő és vásári, súlyos és légies. AZ ÖTÖS SZÁMÚ VÁGÓHÍD a hetvenes évek elején — készítése idején — nagy szenzációt keltett. A sci-fi film közben „felnőtté” vált — talán részben George Roy Hill hatására. Annak ellenére, hogy ez a mű valahol félúton helyezkedik el a mát földhözragadt hitelességgel ábrázoló s a,.távoli rnúltat (messzi ]"ovM5' megidé'fo ál-'' kotások között. Veress József Á hetvenes évek magyar irodalmáról „Viták füzében égő nemzet a magyar!” Tanúság erre „A hetvenes évek magyar irodalmáról” szóló rádióbeszélgetések, cikkek, tanulmányok gyűjteményes kötete. Komolyabban átgondolva: a kötet tanúságtétel arról, hogy a politika lenini normái, a szocialista demokratizmus bővülésé irodalmi közéletünk éltető elemei. Már az évtized vége is sugallja a mérleg megvonásának szükségességét, de az eltérő nézetek egybevetését időzíti — az „évtized irodalma” fogalmának árnyaltabb körülhatárolása alapján — az új értékek egyértelműbb minősítésének igénye is. Agárdi Péter, a kötet szerkesztője jól ismerte fel, hogy a vita által valójában komoly dologról, a hetvenes évek irodalmának marxista igényű értékeléséről van szó, s ezért azokat a véleményeket, nézeteket gyűjtötte és rendezte egymás mellé, melyek közelmúltunk hazai irodalmának kritikus számadását is tartalmazzák. Agárdi a kötet előszavában utal is a társadalmi méretű közérdeklődésre, a szocialista tudatosság erősödésére, s az eligazodás közönségigényére. Az egyező és eltérő vélemények, nézetek gazdag (28 „vitairat”) felsorakoztatása, tényszerű elrendezése (Líra, Próza, Dráma, Mérleg) — megkerülve a dogmatiz- mus veszélyzónáit — helyenként a végletessé feszített szélső értékek bemutatása mellett a viták újólagos gerjesztésének lehetőségét is meghagyja. A közelmúlt irodalmi termésének múltat, s jelent elemző kritikus számadása a szembenézést és az értékelést egyaránt erősíti. Ennek alaphangját „Intonáció az évtizedforduló körül” címen Király István, Szabolcsi Miklós, Faragó Vilmos írásai adják meg. Kritika'i igényű számonkérésük tárgya lényegileg szocialista társadalmi valóságunk irodalmi tükröződésének tartalma és színvonala. Ezt követően költészetünk, szépprózánk, dráma- irodalmunk fejlődési vonulatát, a sajátos korszakváltást elemző írások fGáll István, Hajdú Ráfis Gábor, Almási Miklós) is — akár szépprózánk felerősödéséről, akár a költészet egyes szegmentumainak beszűküléséről esik szó — a valóságtükrözés társadalmi igényét teszik meg domináns tényezővé. A vita egyik lényeges kérdésköre: mennyiben járultak hozzá az alkotók, az alkotások a közelmúltból napjainkba nyúló társadalmi valóság adekvát feltárásához? Az út, a kibontakozás keresése — az eredmény felől közelítve — jellegzetességében sokféle, eszmeiségében, esztétikumában egyaránt sok eltérést mutat. Á fejlődési folyamat kritikai nyomon követése még a számonkérő jellegében is hordozza a kritika egyenetlenségeit, minőségi szintkülönbségeit, s a beszélgetésekből, írásokból kitűnő szélső értékek ritkábban vezetnek a magasabb értékrend irányába. Ez utóbbihoz Tóth Dezső, Pándi Pál, Szilágyi Ákos írásai sorolhatók. A kritikusi teljesítmények nívóbeni eltérései azért sajnálatosak, mert az értékek minősítésének elkötelezettséget is elemző alapja a valóság és irodalom ezer szállal kötődő reális kapcsolata lehet, mert az új értékek alkotásának igénye is ebben a közegben transzformálódik. Az eltérő nézetek — vitáról lévén szó — ütközése, ütköztetése a folytonosság problémakörét is érinti. A kérdés az, hogy milyen általános kultúrpolitikai helyzetben jelentkezik ez a folytonosság. Mai viszonyaink között semmiképpen nem jelenthet nosztalgikus múltba fordulást, azonban ennél nehezebb a valóságos értékrend szubjektív megítélésen alapuló kialakítása. Itt a vitának létjogosultsága és helye van. A kötet Agárdi Péter szerkesztői jegyzeteivel (Vita közben: a „hetvenes évek” irodalma) zárul. Az utószó kiemelkedő jellemzője egy nagyobb ívű, összehasonlító, a viszonyrendszereket is feltárni törekvő történeti áttekintés, mely egyúttal a fejlődési folyamatot is minősíti, s a mindenre választ adástól elhatárolja magát. Szemlélete nem historikus, de a történeti múltból a mába lép, s az értelmezett kapcsolat- rendszerek feltárásával a jövőbe vezet. A viták során kialakult egy kép a hetvenes évek irodalmáról. így ez a kép korántsem teljes, de a közreadott dolgozatok igen gazdag terméssel kecsegtető forrásai a további elmélyült elemzésnek. (Kossuth Könyvkiadó, 1979) Miklós Elemér KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. február 24. TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK KASSÁK i'ZT*.
