Kelet-Magyarország, 1980. február (40. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-23 / 45. szám

1980. február 23. KELET-MAGYARORSZÁG 3 A „ház" A változó idő mindig új helyzeteket teremt, új feladatokat szül. A felszabadulás utáni nemze­dékek olyan célokat tűzhet­tek maguk elé, amelynek nagy része kemény harcok, nehéz áldozatok árán, de viszonylag gyorsan megvalósult. Az apák forradalma megalapozta a „házat”, teljes felépítése „be­bútorozása” fiaikra vár. Tervet teljesíteni, nyeresé­get „hozni” kooperációval, anyagellátással vesződni, ki­mutatásokat elemezni, új technológiákat kidolgozni, önköltséget csökkenteni, ha­táridőket kicentizni — elis­merem, hogy ezek a feladatok külsőre nem olyan látványo­sak, nem olyan hősiesek, mint annak idején a földosztás, az államosítás, vagy később az ellenforradalom visszaszorí­tása, a termelőszövetkezetek szervezése volt. Huszárroha­mok helyett most a szorgos, szívós, alkotó, szervező és el­lenőrző munkára van szük­ség. Az ilyen jellegű tevé­kenység pedig nem mindig hoz látványos, gyors eredmé­nyeket, sőt néha csalódást, kiábrándulást, fél sikereket és kudarcokat is okoz. Mert, valljuk meg őszintén, hogy a „ház”, a szocializmus épülete — amelyet sok ifjú már csak berendezni akar, tulajdonképpen még nem ké­szült el. Alapjait leraktuk, falait felhúztuk, sok tekintet­ben tető alá hoztuk, többé- kevésbé felszereltük, de még korántsem kész. A párt XII. kongresszusa előtt bizakodó­an vehetjük számba ennek az otthonépítésnek számtalan nagyszerű eredményét. Tör­ténelmi mércével nehéz le­mérni, milyen sokat tettünk ily rövid idő alatt, de ha az igényekhez, — saját szükség­leteinkhez és a kor követel­ményeihez viszonyítjuk mun­kánk eredményeit, mindjárt kitűnik, hogy mennyi még a tennivaló, mennyi feladat vár még ránk, idősebbekre éppen úgy, mint a húsz-harminc évesekre, az iskolák padjai­ban nevelkedő fiatalokra, a jövő nemzedékére. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a tudo­mány, technika, kultúra fej­lődésével együtt párhuzamo­san nőnek az igények is. Az én korosztályom harminc év­vel ezelőtt még a kerékpár­ban látta álmai netovábbját. Később a motorkerékpár volt a vágyak felső foka, ma pe­dig — ugye nem is kell mon­danom — az álmok az autó­nál kezdődnek. Népgazdasá­gunk viszont még egyáltalán nem tart ott, hogy ezeket az igényeket hiánytalanul ki tudja elégíteni. Mint ahogyan a Lakásigényeket sem, jóllehet tízezerszám építettünk új la­kásokat, mégis nehéz új la­káshoz jutni. Rengeteget köl­töttünk új iskolák, mozik, könyvtárak, rendelőintézetek, óvodák, bölcsődék építésére — és mégsincs belőlük ele­gendő. r U j iparágakat teremtet­tünk, gyáróriásokat építettünk és most mégis a cserearányok romlá­sa, áremelkedések, jelentős termelési és egyéb gazdasági nehézségek akadályozzák az életszínvonal szükséges mér­tékű növelését, nehezítik el­ért szociális vívmányaink megtartását is. Van tehát, éppen elég tennivaló még va­lamennyi korosztály számára ahhoz, hogy a „bebútorozásig” elérjünk. Ez a berendezkedés nem lesz kis feladat, egész embert, forradalmi tetteket követel nemcsak az időseb­bektől, hanem a fiataloktól is. Mert még nem épült fel a ház! Vasvári Ferenc Eladó kontra felvásárló KINEK VAN IGAZA? Sokakat érintő témáról küldött a napokban szerkesztőségünkhöz panaszos levelet Csá­ki Pál, urai olvasónk. Mint minden évben, tavaly is szerződést kötött a Szabolcs megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalattal, melynek értelmében az idén január 12-én leadott egy hízott bikát a vállalatnak. Mikor kiváló? írja: a korábbi években egyetlen eset kivételével vita nélkül történt az átvétel, az idén viszont súlyos sérelem érte. Majd kétéves munka eredményeképpen a szerző­désben rögzített időpontban elvitte a jószágot a felvásár­lóhoz, az azonban alacso­nyabb minőségű osztályba sorolta az állatot, mint a tu­lajdonos várta. Megkezdődött persze a vita, mindkét ember ragaszkodott a maga igazá­hoz. Sajnos a felvásárló nem tartotta meg az ilyenkor szo­kásos előírást, nem egyezett a próbavágásba. Pedig egyér­telmű az utasítás: vitás ese­tekben a vállalat valamelyik telepére kell szállítani a jó­szágot, ahol pontosan meg le­het állapítani milyen osztály­ba is sorolható az. A felvásárló ebbe nem egyezett, arra hivatkozva, hogy a kiváló minőséget — ezt kérte a tulajdonos — csak akkor kaphatja meg a hízott bika, ha annak hozza a gaz­dája az előzetes vérvizsgálati eredményét. Viszont az eladó nem rendelkezett ilyennel, tehát a felvásárló szerint fö­lösleges lett volna a próba­vágás is, hiszen az a ténye­ken semmit sem változtatott volna. Csáki Pál, mivel má§ meg­oldást nem talált, ha nehezen is, de beleegyezett az első osztályú minősítésbe, ami a múlt évben még a „kiváló”- nak felelt meg. Nem nyugo­dott azonban a döntésbe, s tollat fogott. Panaszával töb­bek között megkerestük a Szabolcs-Szatmár megyei Húsipari Vállalat igazgatóját, Tamás Imrét is. ő egyértel­műen a levélírónak adott igazat, hiszen a rendelkezések szerint a belföldi állatokra nem szükséges vérvizsgálat, a próbavágást pedig el kellett volna fogadniuk. Megígérte, a vitatott kilónkénti 3 forin­tos árkülönbözetet Csáki Pál rövid időn belül megkapja. A tévedés veszélye Ezzel talán vége is lehetne a cikknek, hiszen a vállalat beismerte tévedését, s Csáki Pálnak igaza lett. Érdemes azonban még néhány szót ej­teni magáról az állatfelvásár­lásról. Az élő jószágokat a felvásárlók küllem szerint minősítik, s itt természetsze­rűleg mindig fennáll a téve­dés veszélye. (Ezért is talál­ták ki a próbavágást!) Nos, ha az ellenőrzések során ki­derül, hogy a felvásárló ma­gasabb osztályba sorolta az állatot, mint valójában, egy­szer még nem szólnak. Vi­szont, ha ez többször fordul elő, a vállalat büntet, még­hozzá súlyos összegekre. Nem csoda hát, ha a felvásárlók — félve a büntetéstől — a vitás esetekben inkább lej­jebb minősítik a jószágot, hi­szen ebből semmiféle baja nem származik. Új szabványok a minősítésnél Tovább bonyolítja a hely­zetet, hogy az idén új szab­ványokat vezettek be a mi­nősítéseknél, a korábbi hét helyett most csak négy osz­tályt különböztetnek meg. A fenti eset január 12-én tör­tént, amikor még sem a fel­vásárló, sem az eladó nem volt teljesen tisztában az új rendszerrel, ráadásul egy vállalati utasítás értelmében a felvásárlóknak kerülniük kell a próbavágásokra való küldést. Ez érthető is, hiszen a szállítás során csökken a jószág súlya, sok az admi­nisztráció, s a gazda sem túl­ságosan boldog, ha a jószá­gával mondjuk Miskolcig kell utaznia, hogy lássa az ered­ményt. De ha ő kéri, teljesí­teni kell kívánságát! Az új szabványok bevezeté­se óta. még csak néhány hét telt el| így számítani lehet újabb vitákra, De hogy ezek száma csökkenjen, elsősorban a vállalaton múlik. Balogh Géza A baktalórántházi VERTISZ új üzemházában megkezdte munkáját a konfekcióüzem vasaló­részlege. (Elek Emil felv.) Mi a véleménye Győri Dénesné Kovács Lajos Czidor István A normáról „Mind a dolgozók, mind a népgazdaság érdekében a jelenleginél szélesebb kör­ben kell alkalmazni a telje­sítménybérezést.” (A XII. kongresszus irányelveiből.) GYŐRI DÉNESNÉ, a Cse­pel Művek Szerszámgép- gyára nyírbátori gyárának gazdasági igazgatóhelyet­tese: — Az már majdnem min­denütt elfogadott tény, hogy a teljesítmény szerinti bé­rezés a korábbi módszerek­nél korszerűbb, eredménye­sebb. Hogy mégsem alkal­mazzák sok helyen? Igen egyszerű magyarázata van. Ez a bérezési forma sem old meg egymagában sem­mit, hiszen csak akkor ered­ményes, ha bevezetése előtt megteremtjük a szükséges feltételeket. A jó gépeket, a szervezett anyagellátást, a gyors hibaelhárítást. — Nálunk még nem min­den optimális. Kár is lenne ezt állítani. Korábban évti­zedekig Csepelen gyártották a rendkívüli precizitást kö­vetelő gépeket, nálunk ez még teljesen új. Az anya­gyárban a munkások nagy részének már a kisujjában volt minden finom mozdu­lat, őket mi még nem tuda­tuk utolérni. — Természetesen ez so­káig nem tartható. De a hó­napok múlásával bővül a munkások ismeretköre, egy­re nagyobb tapasztalatokra tesznek szert, fokozatosan nő a teljesítményük, ami le­hetővé teszi a norma folya­matos rendezését, s a telje­sítményhez reálisabban iga­zodó bérezés megteremtését. KOVÁCS LAJOS, a gyár szakszervezeti bizottságá­nak titkára: — Nemrég fejeződött be a 200 millió forintos beru­házásunk, s ennek termé­szetesen a termelékenység­ben is meg kell előbb- utóbb mutatkozni. Új sze­lek kezdenek fújdogálni ná­lunk. Folyamatosan felül­vizsgáljuk a korábbi nor­mákat, ebben igen nagy se­gítséget jelent a munka­fényképezés, aminek persze nem mindenki örül. — Nincs irigylésre méltó helyzetben a gyári szakszer­vezet sem, hiszen nekünk a dolgozók érdekeit kell kép­viselni, akik bizony gyak­ran megszorongatnak ben­nünket. Viszont azt tudomá­sul kell venni, hogy a cso­port- vagy a közérdek előbbre való, mint egy-egy emberé. — Szerencsére a munká­sok túlnyomó többsége meg­érti az új intézkedések szükségességét, s néhány hét elteltével a kedélyek is le­csillapodnak. Kiderül ugyanis ilyenkor, hogy fö­lösleges volt az aggodalom, hogy a megemelt normát is könnyen lehet teljesíteni, ha becsületesen dolgoznak. Persze, hozzátartozik az igazsághoz, hogy mióta én az eszemet tudom, — 16 éve dolgozom itt — mindig teljesítménybérben dol­goztak az emberek nálunk. S nekik a normarendezés, a teljesítmények felülvizsgá­lata nem volt új dolog. CZIDOR ISTVÁN, köszö­rűs: — El kell mondani azt is, hogy a gyárban kétféle el­bírálás Iétézik: a csoportos és az egyéni. Az az igazság, még mi sem tudjuk, melyik a jobb. A csoportos elbírá­lásnak megvan az az elő­nye, hogy remek kollektívák kovácsolódnak így össze, hiszen a tagok egymásra vannak utalva, s nem tűrik el, hogy a másik lazsáljon. Nem beszélve arról, hogy a közösség lendítő ereje is igen nagy dolog. Viszont a kimagasló teljesítményt nyújtóknak ez a forma nem valami előnyös. — Én az egyéni teljesít­ménybérezés alapján dolgo­zom, s elégedett vagyok. Ha hibázom, vagy gyengébben dolgozom, csak magamat hi­báztathatom, viszont ha ki­ugró a teljesítményem, nem kell senkivel osztoznom. Most 14 forint az alapóra­bérem, de ha túlteljesítem a normát, elérem a 16,50-es plafont is. S többnyire ezt célozgatom. A múlt évben 110 százalék körül teljesí­tettem, s a megemelt nor­máktól sem tartok. Biztos, hogy azt is elérem. Persze, elsősorban az én érdekem, hogy így legyen. B. G. Záhonyi munkáslakások — házgyári elemekből C r r ■ ozaz uj Száz vasutaslakás építését vette számba a MÁV záho­nyi átrakókörzete fejleszté­sének 1982-ig szóló negyedik üteme. Hagyományos mód­szerrel úgy tűnt, hogy nehe­zen lesz kivitelezhető a 100 új vasutasotthon. Ráadásul kivitelezői kapacitás hiánya miatt is csak egyre bonyoló­dott és lett szövevényesebb a záhonyi munkáslakások sor­sa. Mígnem, a megyei álla­mi építőipari vállalat magá­ra vállalta a kivitelezés ter­heit. Döntés született arról, hogy a 100 lakást házgyári elemekből, házgyári technoló­giával építik meg. A KELET­TERV elképzeléseinek meg­valósítását azóta elkezdték a SZÁÉV záhonyi brigádjai. otthon Munkájuk eredményeként 1982 helyett már az idei év végére átadják a munkásla­kásokat. Az otthonok átlagosan 60 négyzetméter alapterületűek lesznek. Fűtésüket a MÁV — egyéb célokat is szolgáló — kazánházának becsatlakoz- tatásával oldják meg végle­gesen. Az első lakásokba már ta­vasszal beköltözhetnek a boldog tulajdonosok s de­cemberig valamennyi la­kást átadják az építők ren­deltetésének. Az új vasutas-lakónegyed felé vezető utat is korszerűsí­tik időközben, s elkészül a környék parkosítási terve. Fodrászszalon, hét­köznap, délután. Csat­tognak az ollók, züm­mögnek a hajszárí­tók, surrognak a bu­rák, alattuk olvasó hölgyek, a férfiszalon­ban néhány vendég ül, olvas, sorjára vár. Közvetlenül a kira­kati ablak melletti székben már legalább harminc perce pepe­cselnek, cirógatnak, babusgatnak egy fe­kete hajat. Dús, sely­mesen omló haj, ki­válóan simuló, szép frizura formálható be­lőle. Valóságos haj­költemény. A két fodrászlány hófehér köpenyt vi­sel. A rövidebb hajú a beszédesebb, gondo­Jó fej lom, ő lehet a főnök, mert utasításokat ad. Egyikük fésüli a fiú nyakáig érő, fekete hajtincseket, a másik kezében halkan du­ruzsol a hajszárító. Aztán a kisebbik ki­veszi a nagyobbik ke­zéből a forróságot le­helő szerszámot, most ő bodorítja a hajat, a magasabb pedig a tü­kör előtt áll. Figyeli, hogyan formálódik a fej. A fiú szótlan, sze­mét lehunyja. Végre kész a frizura. Simo­gató lánykezek éb­resztik a fiút, aki tág- ranyílt szemekkel cso­dálkozik bele a tü­körképbe. — Nos, hogy tet­szik? — kérdezi az alacsonyabb. Lélegzetet alig tud venni a fiú, nemhogy válaszoljon. Forgatják a fejét, hozzák a tük­röt, vizsgálják, gyö­nyörködnek. A fiú csak ámul, bámul. A mellettük dolgozó mester, a tanulófele­lős Zoli „bácsi” szólal meg halkan: — Lányok, ez a fej szépen sikerült. A lánykák csivitel- nek. Az elismerés „feldobta” őket. A fiú meg ott ül szótlanul a széken. Végre feláll. Nyúlna a pénztárca után a kis cigányképű, közben félszegen kérdezi: — Mennyit fizetek? — Semmit. Gyere máskor is. Jó fejed van! (farkas)

Next

/
Oldalképek
Tartalom