Kelet-Magyarország, 1980. január (40. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-13 / 10. szám

1930. január 13. |H VASÁRNAPI MELLÉKLET Felnőttoktatásunk jelene és jövője „Jobb lenne, ha mindenki a gyerekkorában tanulna, de ha akkor nem sikerült, hát pótolja felnőtt fejjel”. Üzenet az újkorból Sok titkot takar még a föld Szabolcs-Szatmárban Tömegeket érint és érde­kel nálunk a felnőttoktatás. Az általános iskolát 1955- ben több mint tízezren, 1965- ben néhány fő híján har­minchatezren, 1975-ben 29 523-an fejezték be ebben a formában. Ugyanezekben az években érettségi bizonyít­ványt közel hatezer, majd huszonnégyezer, illetve 25 554 felnőtt szerzett ilyen módon. Felsőfokú diplomát az 1955. évi hétszázhetvenhárom- mal szemben 1975-ben 10 714 felnőtt kapott esti tagozaton. Dr. Hanga Mária oktatási miniszterhelyettest kértük meg, adjon tájékoztatást fel­nőttoktatásunk jelenlegi helyzetéről. — Hogyan alakult a fel­nőtt tanulók száma az utóbbi években, van-e még érdeklődés az esti, a munka melletti tanu­lás iránt? — A felsőfokú képzésnek változatlanul nagy a vonz­ereje, évek óta mintegy negy­venezren tanulnak a főisko­lák és az egyetemek esti és levelező tagozatain. A közép­iskolákban 170 ezren, ugyan­annyian, mint a nappali ta­gozatokon. A munkaerőhely­zetet is tekintetbe véve, csak örülhetünk, hogy ennyien vállalkoznak a munka utáni tanulásra. A dolgozók általános isko­láival azonban gondjaink vannak. Ide tavaly 31 659-en jártak. De hazánkban pilla­natnyilag csaknem másfél millió, negyvenévesnél fiata­labb munkavállalónak nincs meg a nyolc általános iskolai végzettsége. Ebbe nem nyu­godhatunk bele, ezen változ­tatni kell. — Szükség van-e rá, hogy ezek az emberek tanul­janak? Hiszen, ha akar­tak volna, járhattak vol­na iskolába az utóbbi harminc évben. Egyál­talán, kell-e, valóságos társadalmi igényeket elégít-e ki a felnőttok­tatás? — Az a másfél millió em­ber többségében tanítható, képezhető. Nem alkalmatlan­sága, hanem körülményei folytán maradt ki az iskolá­ból. Rossz helyzete miatt, ami nem anyagi nyomorúsá­got jelent, hanem szellemi igénytelenséget, műveletlen, felelőtlen szülők nemtörő­dömségét, vagy éppen kap­zsiságát: minél előbb pénz­keresőt akartak csinálni a gyerekükből. Most mond­junk le róluk abban a tu­datban, hogy jó az iskolá­zottsági statisztikánk? Mert valóban óriási a fejlődés. Három-négy évtizede az or­szág 15 éven felüli lakosságá­ból csupán 15 százaléknak volt a mai nyolc általános­nak megfelelő végzettsége. Ma több mint a felének, 56 százaléknak. Ha onnan, a múltból nézem, ez sok. Ha a fejlett szocialista társada­lom szempontjából, akkor kevés. Napjainkban a tan­köteleseknek 82 százaléka rendes időben végez, 91 szá­zalékuk tizenhat éves koráig szerzi meg a nyolcadik osz­tályos bizonyítványt. A ki­maradókból mégis tanulatlan tömegek keletkeztek az évek során. Márpedig, akik a nyolc osztályt sem végzik el rendesen, azoknak alapvető ismereteik sincsenek. Nehe­zebben boldogulnak magán­életükben, s nem tudnak eleget tenni olyan feladatok­nak, amilyeneket már ter­mészetesen, magától értető­dően ad fel az élet, a hala­dás. „Újratermelik” a műve­letlenséget, a maradiságot. ök azok, akik nem törődnek vele, vagy éppenséggel gátol­ják is, hogy tanköteles gye­rekük rendesen járjon isko­lába. És az iskolázatlan, mű­veletlen felnőttek hátráltat­ják az egész társadalmat, a gazdasági, a politikai és a szellemi életben egyaránt, fe­hér foltot jelentenek a köz- művelődésben. Nem nehéz belátni: igenis társadalmi szükséglet, hogy legalábbis a nyolc osztály elvégzéséhez hozzásegítsünk mindenkit, aki erre értelmileg alkalmas. Jobb lenne, ha mindenki a gyerekkorában tanulna, de ha akkor nem sikerült, hát pó­tolja felnőtt fejjel. — Általános társadalmi ér­dek tehát, hogy minden­ki birtokában legyen az alapműveltségnek. De érdeke-e a tanulás az egyes embernek, annak, aki nem szeret, sose szeretett tanulni? Mű- veletlenségén kívül, aminek terhét nem ér­zi, van-e valami kára, hátrányba kerül-e a munkában, -a pénzkere­setben? — Rövid a válasz: nem. Köztudomású, hogy — ipa­runk jelenlegi gépesítettségi színvonala folytán — segéd­munkásban van a legna­gyobb hiány. És köztudomá­sú az is, hogy a segédmun­kások nem keresnek rosszul. Nem egy fiatal pedagógus elmondta már, hogy bukott, kimaradt, vagy elégségessel végzett volt tanítványa, 15— 16 éves fiú, elébe állt és di­csekedett: ugyanannyit, vagy esetleg többet keres két év­vel tanulmányai abbahagyá­sa után — rakodóként, anyagmozgatóként —, mint volt osztályfőnöke, a 25—26 éves tanár. De a 25—30 éve dolgozó szakmunkások és az ugyanannyi ideje dolgozó, iskolázatlan, szakképzetle­nek keresetének összehason­lítása sem ösztönöz tanulás­ra. A gyárak, az üzemek sem érdekeltek benne pillanatnyi­lag, hogy alkalmazottaikat is­kolába járásra buzdítsák, s hogy ezért még áldozatokat is vállaljanak. Egyszerűen nincsenek ráutalva, a techni­ka még nem követeli meg. Jól tudnak használni telje­sen képzetlen embereket is, egész sor munkakörben, né­hány órás betanítás után. Ha emberség és szocialista meg­győződés nem készteti őket, ugyan miért törődnének se­gédmunkásaik iskoláztatásá­val? A technikai fejlődés idővel megköveteli majd a szakmai­lag és általánosan is képzett, a mainál jóval tanultabb, művelt munkaerő tömeges jelenlétét a termelésben. A jövőt tekintve érdekeltek a tanulásban, illetve a tanulás szervezésében mind az isko­lázatlanok, mind a vállalatok. De ez a jövő nincs olyan messze. Az érdek tehát való­Beszélgetés Hanga Mária oktatási miniszterhelyettessel ságos. Csak nem mindenki látja világosan, nem beszé­lünk eleget róla. Ám tudunk már olyan gyárról, amely nem alkalmaz senkit általános iskolai vég­zettség nélkül. Beszélnek ar­ról is, helyes lenne, hogy be­tanított munkás is csak olyan ember lehessen, aki sikeresen elvégezte az általános iskolát. Azt hiszem, ezek helyes el­gondolások. Arról természe­tesen szó sincs, hogy máról holnapra kötelezővé tegyék az ilyen eljárást. — Sokan azt mondják, az esti iskolák „bizonyít­ványgyárak”, papírt ad­nak, igazi tudást nem, s lelkiismeretes pedagó­gusok szerint a hallga­tóknak több mint a fe­lét meg kellene buktat­ni. Mi ebből az igazsás}? — A dolgozók általános is­koláját — éppen fontossága miatt, s mert sok embert kel­lene rábírnunk a beiratko­zásra — többféle módon le­het elvégezni. Azért, hogy mindenki megtalálja a neki megfelelő formát. A 320 órás oktatáson kívül — amely a hagyományos eredetihez ké­pest már száz órával csök­kentett változat — létezik egy rövidebb ideig tartó ok­tatási forma. Erre azokat kellene fölvenni, akik képe­sek az önálló tanulásra, szor­galmasak és kitartóak az ott­honi felkészülésben. Sajnos, a tanulókkal egyetértésben, a vállalatok is azt szorgalmaz­zák, hogy minden jelentkező ilyen rövidebb tanfolyamra kerüljön. Így hamarabb túl­esnek rajta a tanulók is, az üzem is. Javul a statisztika. Ide irányítják azokat is, akik nem képesek megbirkózni ennek a tanulási formának a követelményeivel, s ide is­kolázzák be a fiatalokat is, akik frissen felmentve kima­radtak a nappali tagozatról, s még dolgozóként is, tankö­telesen, ifjúsági osztályban, tehát azonos életkorúak kö­zött lenne a helyük. Ifjúsági osztályt azonban nagyon ke­vés helyen szerveznek a dol­gozó fiatalok számára. A rövidebb tanfolyamon a megoldhatatlan feladatokkal szemben álló pedagógusok be­érik gyenge eredményekkel is, olykor megszegve a rend­tartást, mellőzve a vizsgakö­vetelményeket. Van tehát igazság abban, amit a „bizo­nyítványgyártásról” beszél­nek, de ezen sürgősen vál­toztatni kell. — Mit lehetne tenni elle­ne? — Az általános és a szak- felügyeletnek kellene több időt és figyelmet fordítania a felnőttoktatás ellenőrzésé­re. Az idei tanév előkészíté­sekor felhívtuk rá a megyei művelődési osztályok figyel­mét, törődjenek jobban a dolgozók általános iskoláival. A legtöbbet persze, a lel­kiismeretes és hozzáértő pe­dagógusok tehetik a felnőtt- oktatásban is, mint minde­nütt a tanításban és a neve­lésben. Az emberi hangnem, a megértő és tapintatos bá­násmód eloszlatja a tudatlan­ság miatti szégyent, a gátlá­sokat, amelyekkel a felnőtt tanítványok oly gyakran küz­denek és fölkeltheti bennük az igazi tudásvágyat, a tanu­lási készséget. Hogy ezt el­érhessék, ahhoz viszont a pe­dagógusoknak is maximális támogatást kellene kapniuk a közművelődésért felelős hiva­talos és társadalmi szervek­től. Cs. M. Mentsük meg a pusztuló régészeti emlékeinket! — ez­zel a címmel adott ki né­hány oldalas füzetecskét az elmúlt év végén a Magyar Nemzeti Múzeum megbízásá­ból a Múzeumi Restaurátor- és Módszertani Központ. A tízezer példányban kiadott tájékoztatóban közölt néhány illusztráció között egy nagy- kállói bronzlelet is látható. A leggazdagabb terület Véletlen, vagy ... Kérdé­semre ugyan nem kapok se igent, se nemet Pappné Ku- rucz Katalintól, a Jósa And­rás Múzeum elsősorban ős­korral roglalkoző “régészétől, válasza meglep: „Szabolcs­Szatmár megye az őskori le­letekben egyik leggazdagabb területe az országnak. A Du­nántúl például — ahol a ró­mai kór hagyott nagyon sok emléket — őskori leletekben igen szegény.” Az, hogy aránylag mégis gyér a bejelentések száma és kevés őskori lelőhely kerül felszínre Szabolcs-Szatmár­ban, — évente mindössze egy-kettő — annak két oka lehet. Az egyik feltevés sze­rint nem folynaképítkezé- sek, földmunkák olyan helye­ken, ahol ezek az őskori te­lepülések voltak. így a titko­kat még a föld takarja, te­hát nem is tudunk róla. A másik ok — s ez lenne a baj —, hogy nem jelzik, nem je­lentik a munka során előke­rülő tárgyi emlékeket, épü­let- és csontmaradványokat. Mindez természetesen csak sejtés, egyik sem állítható bizonyőssággal. Feltevés szerint a leggazdagabb őskori leleteket a szatmár-beregi részen és az észak—északke­leti területen takar a föld. Bizonyítják ezt a legutóbbi leletek is. A nyáron Csaholc­H a csak az lett volna a célom, hogy megrajzol­jam egy ember udvari­atlanságát, nem írtam volna meg ezt az elbeszélést. Sze­rintem ez a szatíra közvetlen feladata: leleplezni, köz­szemlére kitenni és kipellen­gérezni. Ezt én nem tehetem, mert nem vagyok szatíraíró. Arról van szó, hogy a lel­kem mélyén én lírikus va­gyok. Nem rendelkezem se nagy, se mérges hanggal. Az én fegyvertáramban csu­pán egy halk, mosollyal íze­sített beszéd található. Ez az egyetlen, ám korántsem fé­lelmetes fegyverem. Minden reggel pontosan nyolc óra tizenöt perckor fel­szállók a trolibuszra, amely összeköti lakótelepünket a város központjával, és beuta­zom munkahelyemre, a tudo­mányos kutatóintézetbe. Majdnem mindig velem száll fel a trolira egy komor tekintetű, nyúlprémsapkás, műszálas felöltős fiatalember is. A múlt héten ez a Nyúl (így fogom hívni őt), ahogy forgolódott a szűk ajtóban, durván rátaposott a lábamra. Ránéztem, annak reményé­ben, hogy majd elnézést kér, de semmi ehhez hasonló nem történt. A Nyúl nyugodtan ról egy késő bronzkori lelet került felszínre, ahol egy ra­káson több tárgyat — fegy­vereket és szerszámokat is — találtak. A több tucatnyi lelet a tsz-terület táblásítá- sakor, a farönk kiemeléséből került elő. Amelyet aztán példás együttműködéssel si­került megmenteni. Árpád-kori templom Az emberek helyes maga­tartása ilyen esetekben na­gyon sokat ér. Az elmúlt év tavaszán Rozsályban egy kö­zépkori épületmaradvány nyomaira bukkantak. Sajnos, a teljes feltárást nem lehe­tett elvégezni, mert beépített területen van. Valószínű, az egykori rozsályi várral kap­csolatos leletről van szó. Méhteleken a vízügyi dolgo­zók bolygatták meg a kora neolit, azaz újkőkori telepü­lést. Szakszerű eljárásuk eredményeként a települést részletesen fel tudták tárni. Ilyen bejelentés nyomán tárt fel Panyolán az elmúlt nyá­ron egy Árpád-kori templo­mot dr. Németh Péter múze­umigazgató. Sajnálatos eset történt 1976-ban Ibrányban, amikor a tsz-major mellett, egy épít­kezéshez oszlopokat vertek le. Minden oszlop egy-egy népvándorláskori sírt tett tönkre. S amikor észrevették, akkor sem álltak le a mun­kával. Végül is csak egy sír néhány mellékletét sikerült megmenteni. Sajnos, nem járt eredménnyel a hitelesí­tés az elmúlt nyáron elvég­állt, dús oldalszakállát si­mogatta és hangtalanul fü- työrészett valamit. — Polgártárs — szóltam halkan, — a lábamra lépett az imént. — Lehetséges — felelte a Nyúl. — No és, fel sem merült önben a gondolat, hogy bo­csánatot kérjen? — Ami azt illeti, egyelőre nem. — Nagyon sajnálom — mondtam. — Pedig tudja, hogy semmi sem olcsóbb és mégis olyan drága, mint az udvariasság. Ha bocsánatot kérne, azzal nagyot nőne a szememben, és úgy gondol­nék önre, hogy ön egy jól nevelt, udvarias fiatalember. A Nyúl ironikusan rám né­zett. — Sokáig fogsz még erről a témáról zümmögni? — Szeretném felhívni a fi­gyelmét arra — szóltam, — hogy a „zümmög” ige nem rokonértelmű a „beszél” igé­vel. Pontosabban, közelebb zett kutatóárokkal sem, mert ott már semmit sem talál­tak. Jutalom a felfedezőnek Mentsük meg régészeti em­lékeinket, de hogyan? A leg­lényegesebb, amelyet minden állampolgárnak illik tudni: „A földben, a vizek medré­ben, vagy máshol rejlő, ille­tőleg onnan előkerülő muze­ális vagy műemléki értékű tárgyak az állam tulajdonát képezik.” Továbbá: a felfe­dező, vagy a munka felelős vezetője köteles a lelőhelyen folyó munkát azonnal abba­hagyni, az esetet jelenteni, s a hely őrzéséről is gondos­kodni. S bár a lelet az állam tulajdona, nem árt azt sem tudni, hogy a felfedezőnek — elismerésképpen — oklevél, emlékérem, kitüntetés, vagy pénzjutalom is adományoz­ható. Az Elnöki Tanács és kul­turális miniszter új rendele­té részletesen ismerteti azo­kat a tennivalókat, amelye­ket a felfedezőnek tudni il­lik. A múzeum az új rende­leteket is ismertető tájékoz­tatót a legilletékesebb he­lyekre elküldte. Remélhető, hogy ez a „leletmentő akció” nem válik majd „muzeális tárggyá” az íróasztalok mé­lyén ... áll a „zajong” igéhez. Holott én egyáltalán nem zajong­tam. Ellenkezőleg, elég fino­man mondtam önnek, hogy a lábamra lépett... A Nyúl a homlokát ráncol­ta. — La-la-la... Jól forog a nyelved, úgy látom, nincs benne csont. — Igen. Ilyen értelemben nem vagyok kivétel. A nyelv, mint ön is tudja, izomból álló szerv, amely az élelem megrágásában és lenyelésé­ben nyújt segítséget, de ez még nem minden ... — Óh, még nem min­den?... Na rajta, rajta!... — Az embernél, az állat­tal ellentétben, a nyelv a be­szédképzésben is részt vesz... — Most már elegem volt belőled! — mondta szigorúan a Nyúl. — Elnézést kérek, de nem hagyta, hogy befejezzem a gondolatot. — Mit akarsz tőlem? — kérdezte idegesen a Nyúl. Tóth Árpád Lakatos József: Nyírcsaholyi udvar. Borisz Laszkin: Á

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom