Kelet-Magyarország, 1980. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-06 / 4. szám
1980. január 6. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Koczogh Ákos: Négy kérdés az iparművészetről Környezetünk kultúrája (4.) Németh János szökőkútja a zánkai úttörőtáborban. Tárgyainkba sok bizalmat vetettünk és sok csalódást is okoztak. Kétségtelen, hogy tárgykultúránk iránt igen nagy az érdeklődés. Egy-egy iparművészeti kiállítás tömegeket vonz. Elsősorban azért, mert komolyan vesszük, hogy környezetünket korszerűen, célszerűen, hasznosan, szépen rendezzük be, s keressük a példát, forrásokat. Mintha a képzőművészeti bemutatkozások megfáradt, modoros, sokszor tartalmatlannak látszó seregszemléi helyett ezekben legalább az anyag újra felfedezett szépségei, s az újrafogalmazás öröme adnának kielégülést. A két háború között nagy esemény volt egy-egy cég berendezése. Ma már számon sem tudjuk tartani a korszerűen képzett vendéglátóhelyiségeket, üzleteket. A mindennapi szükségleteinket tervező belsőépítészek, keramikusok, textilművészek, fémművesek, konstruktőrök, mérnökök száma megnövekedett. S hogy jól felkészültek, erre a tömeges külföldi elismerés, részvételek nemzetközi közös vállalkozásokban, és a még távolról sem kielégített és nem kihasznált piac bőven szolgál tanúságul. Ugyanekkor a színvonalat jelző iparművészeti boltjaink vagy megfizethetetlenek, vagy üresek, s gyári termékeknek számtalan esetben meg nem valósult prototípusai tartják távol az iparra képzett főiskolai diplomást attól, hogy ipari tervezőnek menjen. Pedig arról a sok ezernyi családról van szó, amelyik évente új lakáshoz jut, s boldogan rendezné be környezetét, hogy az egyensúlyt megteremtse, hogy jó közérzetét tárgyaival is biztosítsa. De nem mindig tudja, mert hol vödör nincs, hol víz, hogy ezt a régi viccet idézzük. És ha van, akkor sokszor a meghökkentő ere- detieskedés, a haszontalan használhatatlanság riasztja vissza a jószándékú érdeklődőt. Valahol tehát hiba van. Nem eszméinkben, hanem abban, hogy a gyakorlatot nem tudjuk egybehangolni tárgy- esztékikánkkal, elméletünkkel. „Nem a szűkös anyagi lehetőségeken múlnak a dolgok, hanem azon, hogy nem használjuk ki gazdasági rendszeGádor István pécsi térpiaszti- kája. rünk előnyeit, a jobb szervezés lehetőségeit, a különféle fórumok együttműködését” — írja Szalag Károly. Az a páratlan lendület, mely két évtizede iparművészetünkre irányította figyelmünket, mintha megtorpant volna. Alkotóink nagyobb része mellékutakon keresi érvényesülését, „szerszám- és gépipari” formatervezők (ők tervezik háztartási eszközeinktől, a kávéfőzőktől kezdve a kombájnig gépeinket), gra- fikáznak, vásárok feliratait készítik, jobb esetben régi cégtáblafestőkkel versengésben, keramikusok, textilesek, ötvösök az export kínálkozó és gyakran megalkuvásra kényszeritcf lehetőségeiből élnek. Bútoraink színvonaláról pedig bőven és kritikusan írnak. Egyedi tervezőink azt csinálják, ami az iparnak volna a feladata (étkészletek, faliszőnyegek, ékszerek stb.), vagy kiállítási darabok egyszeri, egyénieskedő extravaganciájában lelik örömüket. S bizony egyre fáradtabbak az olyan, egyébként nagyszerű lehetőségek, mint például a szombathelyi textilbienná- lék. Van-e megoldás? Talán nem is nehezen megvalósítható. Ott kellene kezdenünk, hogy az iskolákban nevelnénk a korszerű és teljes értékű alkotások ismeretére, becsülésére. S tanítanánk erre a kereskedelmi tanulókat, az ipari tanulókat is, sőt, aki, ha elmaradt, kereskedőt s gyárigazgatót egyformán, a „jó pap holtig tanul” közmondás elvén. Taníthatnánk erősebb önismeretre is, hogy ne utánozzuk az anyagi lehetőségekben, rangban előttünk állót, hanem a magunkat, a saját szükségleteinket kielégítő tárgyakat keressük. Az iparművészet, a tárgyformálás így lehetne társadalmi ügy, közügy. Iparművészeink készek a szolgálatra. S ha megkapják alkotásuk minden feltételét, választ adtunk kérdéseinkre: tárgyaink híven fogják kifejezni eszméinket, s hasznosan töltik be feladatukat. Gazdára talál az ipari tervezőművészet Az iparművészet növekvő társadalmi jelentőségének, gazdasági szerepének jegyében a Művészeti Alap egy, az ipari tervezőművészek munkáját szervező, támogató irodát létesít — jelentették be az iparművészet jelenéről és jövőjéről megtartott szakmai konferencián. E sajátos művészeti ág gondjainak enyhítését célzó elhatározás jelentőségéről Búzás Árpád, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének alelnöke nyilatkozott. — Örömmel hallottuk, hogy a Művészeti Alap — amely e fontos művészeti ágon belül elsősorban a kézműves iparművészet bázisa — nem zárkózik el az ipari tervezőművészet támogatásától sem. Ezzel a lépéssel kulturális kormányzatunk is felkarolja az alkotóművészek közérdekű kezdeményezéseit, és segít megoldani évek óta sokszor és sokféleképpen megfogalmazott gondjainkat. — Nem véletlenül hangsúlyozom ezt: az ipari tervező- művészet jövője nem csak az érintett művészek és nem is csak az ipar ügye. Több iparági minisztériumot érintő, ágazatközi probléma, és egyben az egész társadalom gondja. — Említésre méltó, hogy az ipari művészet és az iparművészet külön címszó alatt, más-más meghatározásként szerepel az Esztétikai Kislexikonban. Eszerint az egyiknél a használt érték, a másiknál inkább a díszítőjelleg dominál. E két, egymást kiegészítő művészeti ág ilyenfajta megkülönböztetése nyilvánvalóan tarthatatlan: mindkettő fontos, és nem is ellentétei egymásnak. — Az iparművészet ezen ágainak megvannak a maguk „fehér foltjai”. A két szakterület képviselői nem ismerik eléggé, nem is nagyon becsülik egymás munkáját, és a kettő között egyfajta belső besorolás érvényesül: köny- nyen ráfogják egymásra, hogy a másik például csak hamutartókat „csinál”. Ilyen körülmények között pedig az iparművészet nem is lehet alkalmas egy-egy meghatározott népgazdasági feladat — például egy átfogó környezetalakítási program — végrehajtására. Márpedig szocialista társadalmunk egyik legfontosabb alapelve, hogy meghatározója a munkához való viszony, s a munka közben — a környezet s a munkaeszközök által — olyan esztétikai élmények, benyomások érhetik a dolgozót, amelyek alig-alig helyettesíthetők mással. Az ebben rejlő lehetőségeink pedig még kihasználatlanok. Természettudományok és világnézet A kielégületlenség, a félelem vezet gyakran és sokakat például ahhoz, hogy a valóság feltárását és megértését más eszközökkel keressék, visszatérve a titokzatoshoz, a misztikus világérzésekhez. így áll elő az a paradox helyzet, hogy a kozmosz tudományos feltárása megférhet a repülő csészealjak titokzatosságot kifejező misztériumával. A természettudomány hatékony nevelőértékét, pozitív életfelfogást adó, életcélt alapozó szellemét nem egyes eredményei, hanem egésze, az egészének lényegét kifejező gondolkodásmód adja. A természettudományos gondolkodásmód nem csupán szellemi képességeinket tökéletesíti, szellemi kvalitásainkat táplálja, hanem egyben gazdagítja és változatosabbá teszi az egyén és a külvilág kapcsolatát, alapvető szerepet tölt be világ- szemléletünk, világnézetünk alakításában. Megtanít bennünket arra, hogy ne pusztán szubjektív vágyaink szerint szemléljük a világot és értékeljük a világban elfoglalt helyünket, hanem olyan objektív szemléletmódhoz igazodjunk, amely reális céljaink megvalósulásának eszmei alapja lehet. Csakis ez az objektív szemléletmód, mint eszmény, adhat valóságos és nem illuzórikus segítséget törekvéseink sikeres megvalósításához. Igazi tudás csak ily gondolkodásmóddal érhető el. S egyedül az igazi tudás, vagyis a természettudományos alapokon nyugvó átfogó világkép és általános világnézet adhat biztonságérzetet és optimizmust. Hiszen e .természettudományos gondolkodásmódon alapuló világnézet tárja fel a kozmosz törvényeit, lehetőséget adva valóságos meghódítására, fejti meg az élet titkát, reális alapot nyújtva az élő folyamatok ember érdekében történő szabályozására, az ember és a természet harmonikus egységének megvalósítására. Energiagondjaink megoldását, vagy például egészséges környezetünk biztosítását csakis a tudomány és a technika további előrehaladása teszi lehetővé. A természettudományos gondolkodásmód tehát olyan világnézet kialakításának az egyik fő pillére, amely a valóságot olyannak veszi, amilyen az valójában, tehát materialista. Feltárja a valóság sokféleségét, változását, fejlődését, megmutatva átalakításának reális útját, tehát dialektikus. Szocialista társadalmunk jó feltételeket biztosít e természettudományos gondolkodás- mód és az ezen alapuló dialektikus materialista világnézet kibontakoztatásához. H a felmerülnek tehát életünk nagy kérdései, hogy melyek az emberiség boldogulásának, az egyén megjavításának a reális útjai, akkor megállapíthatjuk, hogy a tudáson, a tudományos világnézeten kívül eső illuzórikus, misztikumokra épülő nézetek egy jottányival sem visznek közelebb a megoldáshoz. Itt a legjobb szándékot és erkölcsi indítékot kifejező fohász sem hoz segítséget. A jó szándékot kifejező fohászokat tettekkel kell felcserélni, mert csakis a tudáson alapuló valóságos cselekvés hozhat optimális megoldást korunk problémáira. Horváth József egyetemi tanár, az ELTE TTK marxista tanszékének vezetője Kiállítás A gyerek fogja az asszony kezét, rángatja. Vagyis, nem gyerek, ezt nem szabad mondani. „Előbb elviszem a gyereket óvodába.” Felháborodott tiltakozás. „Ne mondd, hogy gyerek.” Később, iskolás korában is. „Nem vagyok gyerek.” Mennek, egészen elvesznek a budai palota márványlépcsőin. Legyünk pontosak, a lépcsők nem márványból vannak. Annyi márványra nem telt a magyar királyoknak. Királyoknak? Király nem látta ezeket sose. Ferenc Jóska se. A Kormányzó Ür Öméltósága sem. Micsoda története van ennek a budai várnak is! Fölégette a villám, a török, az osztrák. Használták istállónak, raktárnak. Szétlőtték, szétbombázták, újra szétlőtték. Legalább ötször... A gyerek szőke, hatéves, kislány. Erősen fogja az anyja kezét. Már délben azt kiabálta a függőfolyosón, jó hangosan, hogy mindenki hallja: „mikor megyünk kiállításra, anyu, mikor megyünk kiállításra?” Ez a játékkiállítás szerény kis rendezvény a várban. Legalábbis a mérete. Egyetlen terem, térelválasztókkal sok részre osztva. Látni annál nagyobb öröm. Színes textíliák, ügyességet próbáló fűzőjátékok, logikai játékok, szemet gyönyörködtető színek. Az ember itt újra megtanul látni. Tiszta, egyszerű formák, amelyek nyilván bennünk vannak, csak elfedi őket a sok silányság. Hátul, a különteremben tánctanítás, játék- készítés, rajzverseny. De a különterem most zárva. Félóra múlva bezár a múzeum is. Az utolsó látogatók kapkodva nézelődnek. Plexiüvegből szélmalom. Az anya megpörgeti, a gyerek szeme fölcsillan. „Meg szabad fogni?” Ezután mindent megfog. De nem engedi el az anyja kezét sem, így a kiállított tárgyak előtt húzzák-vonják egymást. — Záróra! Le a lépcsőn. Hatalmas méretek, ünnepélyes, nyomasztó csönd. Rengetek fehér fény. Itt-ott a palotában szobrok guggolnak. Szervátiusz Dózsa-szobra. A hatalmas alak a hatalmas térben félelmetes hatású. Aki látja, malomkövek alatt érzi magát. Kegyetlen présben. A kislány hátrahőköl. — Ki ez? — Dózsa György. — Rózsa György? — Nem. Dózsa. — Ki volt Dózsa György? Mire az anyja észreveszi, már benn járnak a véresszörnyű történetben. A történelemben. A gyerek arcán kíváncsiság és iszonyat. A kíváncsiság erősebb. — Megsütötték? Hogyan? Jaj! Ki kellett volna előle térni, miért is kezdett bele? Megsütötték, és a húsából megetették a társait. El lehet ezt mondani? Ki lehet ezt mondani egy hatéves előtt? Csak ne ezen a kijáraton jöttek volna. Csak ne kezdte volna el. És ha nem kezdi? Majd tanulja az iskolában. A történelemből nem lehet kihagyni. „Izzó vastrónon -őt elégetétek.” N apjainkban már szinte közhellyé váltak azok az egykor még nagy hord- I erejű felismerések, hogy „a tudás hatalom”, „a tudomány termelőerő”. A korunk természettudományos eredményein alapuló modern technika produktumai jelen vannak életünk, tevékenységünk minden szférájában, nélkülözhetetlenné váltak számunkra, munkánkat könnyebbé, életünket kényelmesebbé, pihenésünket sokoldalúbbá téve. A magnetofon, a televízió, az autó, vagy akár az űrhajó az ifjabb nemzedék számára is magától értetődő és megszokott. A természettudományos eredmények praktikus értéke, a rájuk épülő technika hatalma vitathatatlan, de ez utóbbinak a háborús, embertelen célokra történő felhasználása a félelem és a rettenet érzését is kiváltja. Mit várhatunk hát a természettudományok fejlődése adta hatalomtól? Szolgálatot vagy kiszolgáltatottságot? S egyáltalán kime- rül-e a természettudományok szerepe technikai receptek kidolgozásában? A természettudomány önmagában nem tehető felelőssé abban, hogy mire használják fel, ez mindenekelőtt az adott társadalmi feltételektől függ. A természettudomány azok között a társadalmi feltételek között használható fel a kiszolgáltatottság eszközeként, ahol magának a tudománynak az értelmét és lényegét is leszűkítik. A magántulajdonon, az elnyomáson alapuló társadalmi feltételek között válhat a tudomány a természetre való hatás pusztán mesterséges eszközévé, egyszerű utilitárius technikává. Az így értelmezett tudomány pusztán- mesterséges eszköztár, amely bármire felhasználható. A természettudomány azonban keletkezésének pillanatától kezdődően a valóság megismerését nyújtotta, emancipációs szerepe volt a történelemben, mint igazi tudás, pozitív nevelőértéket képviselt. Az újkor hajnalán G. Bruno azt vallja, hogy a szabadságot az a tudás adja, amely a természet végtelenségének megismerése felé tör, a tévedések béklyóit széttörve. Eötvös Loránd, a nagy magyar fizikus mindezt a következőkben fogalmazta meg: „a tiszta tudományos törekvések meg nem becsülése nemcsak az emberiség legmagasabb eszményeit rontaná le, hanem meddővé tenné magát a gyakorlatot is”. Korunk kommunikációs eszközei szinte naponta tudatják velünk a tudomány egy-egy szenzációs eredményét, alkalmazásának sikereit. Az így nyert információk azonban bármily frissek is, a tudás egymástól elszakított töredékei csupán, melyek legtöbbször csak addig váltanak ki érdeklődést, ameddig egy újabb, szenzáció erejével ható eredmény. el nem homályosítja. Az így szerzett információözön mit sem árul el a tudás, a tudomány igazi természetéről, rendszeréről, de kiválthatja a sznobizmust, a tudomány értékelésének, szerepéről alkotott véleményeknek a divat szerinti ingadozását. Az ily módon elsajátított tudománytöredékek nem adhatnak igazi kielégülést, s nem segítik egyéni és társadalmi törekvéseink összhangját, a világban elfoglalt helyünk helyes felismerését. így vész el azután a természettudomány nevelő értéke, pozitív szelleme. S végül is ijesztővé válnak egyes eredményei, amennyiben ezek elővetítenek anti- humánus, embertelen felhasználási lehetőségeket is.
