Kelet-Magyarország, 1980. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-27 / 22. szám
KM VÁSÁRNAPI MELLÉKLET . 1980. január 27. IÁ Nyírbátori Ruhaipari Szövetkezetben ebben az évben a 6 százalékos mennyiségi növekedés mellett elsősorban a minőségi munkára (ordítják a nagyobb figyelmet. Szükség is van erre, mivel termékeiket teljes egészében tőkés és szocialista megrendelőknek szállítják. Az NDK-nak készítik a női műbőr blézereket. ,(Elek Emil felvétele) A kismamákért A kismamák speciális gondjain igyekszik segíteni a Hazafias Népfront megyei nőbizottsága: a helyi népfrontbizottságok nőbizottságai vállalták, hogy rendszeresen látogatják a kismamákat, ügyeik intézésében és tájékoztatásukban közreműködnek. Hasonló hírek érkeztek már néhány üzemből is. Két kismamaközpont működik a megyeszékhelyen; a megyei művelődési központban és a könyvtárban. Közel a Pipacs utcához Ilyen munkahelyre csak az megy, akinek más választása nemigen van. Nehéz a zöldségszag, és hideget lehelnek a falak. A százezres város zöldségkészlete nyugszik itt, a ZÖLDÉRT értékesítő raktárában. Hatvan nő dolgozik a telepen, jó részük környékbeli, borbányai. Ki tizenöt éve, ki négy hónapja jött ide, mert ez volt a legközelebbi- munkaalkalom. A tréningruhákba, köpenyekbe, kendőkbe bugyolált nők többsége válogat, és csomagol. Hagymát és krumplit. Még a legvékonyabb asszony is, mackónak látszik. Az egy műszakban héttől háromig dolgozó kisgyermekes anyák egyik brigádja a burgonyával bíbelődik. Mester Zoltánná kétkilónként méri ki az árut, egy tölcsérszerű csőbe tölti, aminek a másik végénél Páll Ferencné hálózza a krumplit, míg Vé- csei Jánosné a kétkilós csomagokat tízesével egy nagyobb hálóba rakosgatja. A három asszony sorsa hasonlít egymásra. Egyeznek abban is, hogy egyöntetűen vallják, elégedettek életükkel. Vécsei Jánosnénak két fia van, óvodáskorúak. — A kórházból jöttem ide dolgozni, kisegítő nővér voltam. Itt lakom a Pipacs utcában, közel van a munkahely, és ami a legfőbb, nem kell három műszakba járni. Vécseiné fejkendős, tréningruhás fiatalasszony. Nem tudni, hogy arca a természettől pirospözsgás-e, vagy a hideg színezte csak meg. Körmei alá bebújt a föld, ami a burgonyára tapadt. — Én megkeresek itt átlagban 2200 forintot, de a férjem, — targoncás a gumigyárban —, néha, még hatezret is hazahoz. Néhány hónapja megy csak ilyen jól, mert a férjem addig gyengébb helyen dolgozott. Pár éve házasok, és már vitték valamire. — Míg „gyesen” voltam, épp csak éltünk. Igaz, felhúztuk a házat, a telket az anyósomék adták. Fürdőszoba még nincs, de majd az is lesz. Szabadságon még nem volt. Nyaralni 1975-ben mentek, az volt a nászútjuk. Napjait egyenként veszi ki. — Hol volt a legmesszebb? — Pesten már jártam. Az öcsém Drezdában dolgozik. A nyáron tervezzük, hogy meglátogatjuk. Mert vágynék én utazni, csak idő nincs rá. Addig pedig — hétvégeken — Kálmánházára járnak, megnézni a szülőket. Az anyagiakra Páll Ferencné sem túlságosan panaszkodhat. Az ura négy és fél—ötezret kap a papírgyárban, és 2200 forintot ő -is megkeres. Borbányán, a Rezeda utcában laknak. Pállnénak is két fia van. ötéves a kicsi, tíz a nagy. A szépnevű utcában szoba-konyhás, elő- szobás lakásban élnek. Négyen egy szobában. A házat nemrég tatarozták. — Nem szeretnénk nagyobbat — mondja. Aztán kiderül: nem is építhetnének, lebontják majd őket. Hogy mikor? Ez még bizonytalan. Pállné haja is kendő alól kandikál ki, a pufajka még gömbölyűbbé teszi őt. Arca kerek, keze kidolgozott. A 470 négyszögöl kert maradék erőit is kiszívja. Szőlő terem többnyire a földön, de bevételt keveset hoz. Pállné Debrecenen túl még nem volt. — Mennék én, de mindig le vagyok kötve. Lehet, hogy egyszer majd elmegyünk Pestre. Míg jószág nincs, addig kellene menni. Ha kis ideje van, olvas. Regényeket. Este megnézi a tévében a mesét, s ha van, akkor a Kék fényt is. — Hazamegyek megfőzök, kitakarítok és lefekszem. Dolgozni kell másnap is. A brigád vezetője Mester Zoltánná. Haja a fodrász kezének nyomait őrzi. Köpenye alatt piros pantalló, magas nyakú piros pulóver. És mi sem természetesebb: Borbányán lakik ő is, szintén a Pipacs utcában. — Rakamazon laktunk, de a férjem munkahelye így közelebb van. A cipőipari szövetkezetben dolgoztam. Tizenkét éve van férjnél. Két kislányt nevelnek. Két és fél szobás házat építettek. — Hat évig voltam otthon a gyerekekkel. Közben építkeztünk, nem volt könnyű. Nyárra fürdőszobánk is lesz. A vizet most még hordjuk. De segítünk ezen is. Mester Zoltánnéék utazni is szoktak. Nyáron Aggteleken, Lillafüreden voltak. Van egy oldalkocsis motor- kerékpárjuk. — Míg a gyerekek kicsik voltak, négyen mehettünk a motoron. De mostanra szűk lett az oldalkocsi. Kocsira gyűjtünk. — A gondolatra szeme élénken villan. Életükben sok az azonosság. Mindhárman úgy érzik: jó sínen van az életük. Szunyógh Sándorné, a telep helyettes vezetője pedig ezt mondja: — Ritka szorgalmú asszonyok ők. Speidl Zoltán Mester Zoltánné Markovicsékról, kötetlenül Pedagóguspár a közéletben Életük úgy indult, mint sok hasonló fiatal házaspáré: elvégezték a tanárképző főiskolát és vidéken vállaltak állást. Három évig tanított Pócspetriben Markovicsné Túri Ágnes és Markovics Attila. Nagy lelkesedéssel láttak munkához. Kétszobás szolgálati lakásukban szépen berendezkedtek, a községben is sokféle társadalmi kötelezettségnek tettek eleget. — Nagyon jó érzés volt egy viszonylag kis településen tanítani — emlékszik vissza a fiatalasszony. —_ Szinte minden gyereket ismertünk az iskolában, s azt iís tudtuk, ha; valaki nem készült, ez esetleg nem lustaság miatt volt, hanem mert megbetegedett az édesanyja és segíteni kellett otthon. Szinte családias hangulat alakult ki a tantestületben és az iskolában is..Nagyon szerettem itt tanítani, csak hát egymás után jöttek a problémák. Megszületett a kislányunk, Orsolya, én meg nem akartam három évig gyermekgondozási szabadságra menni, viszont bölcsőde nincs. — S az sem utolsó szempont volt, mielőtt beköltöztünk Nyírbátorba, hogy egy koncertre vagy tárlatra másfél órát kellett utazgatnunk és még a gyereket sem tudtuk kire hagyni — szól közbe a férje. A MarKovics házaspár ezt a tanévet már Nyírbátorban kezdte. Ági az 1-es iskolában kapott állást, Attila a városi tanács művelődésügyi osztályán tanulmányi és közművelődési felügyelő lett. Mintha kicsit távolabb került volna a pedagóguspályától... — Szó sincs róla — tiltakozik — legalább annyira kell ehhez a munkakörhöz a pedagógusdiploma, mint amennyire hasznát látom a hároméves gyakorlati tanításnak. Sőt, úgy érzem, népművelési ismereteimet is sokkal gyorsabban kellene bővíteni, mivel én adom ki az engedélyeket a különböző csoportoknak, együtteseknek és egyéni produkcióknak. Szépen berendezett, háromszobás nyírbátori lakásban beszélgetünk, egy fél éve költöztek be lakótelepi új otthonukba. A gyerekszobában már mindent előkészítettek a második gyerek érkezéséhez is, májusra várják a kisebb testvért. Megoldódott a bölcsődei elhelyezés is, már „csak” dolgozniuk kell. Pócspetriben mindketten vállaltak szakkört, Ági — orosz— történelem szakos lévén — nyelvi csoporttal foglalkozott, Attila — biológia—földrajz szakos diplomával a zsebében — honismereti szakkört vezetett. — Sajnos, itt még nem tudtam a tanítás mellett valamilyen fontosabb társadalmi munkát vagy szakkört kérni, elsősorban a születendő kisbaba miatt — mondja a fiatalasszony. Most egy rövid időre a férje vállal több közéleti megbízatást. Attila a város KISZ-alapszervezeteinek politikai képzéséért felel. Emellett főelőadói posztján is minél többet akar megtudni a tanulmányi felügyelet elméleti, módszertani kérdéseiről. Nemrégiben Veszprémben vett részt egy tanfolyamon. A fiatal pedagógus házaspár szép tervekkel, ambícióval jött a városba. Munkájuk mellett természetesnek vették, hogy a közéleti feladatok is hozzátartoznak az életükhöz. S nemcsak falun, ahol a tanár nyakába zúdul minden közéleti funkció, városon is így akarnak tevékenykedni. Tóth Kornélia „...örömet jelent" Nő a taxiban Elmúlt már két éve is, hogy először találkoztam Henzsel Jánosnéval. Az igazat megvallva, nem voltam egészen nyugodt. Henzselné mosolyogva hallgatja a fenti történetet. — Nemcsak az utasok, a férfikollégák egy része sem fogadott kitörő örömmel — emlékezik Henzselné, vagy ahogy sokan ismerik, Klárika. — Hetvenegyben jöttem a Volánhoz, elvégeztem a hivatásos gépkocsivezetői tanfolyamot, s kisteherautóra, Zsukra ültem. Ezt még elnézték a munkatársak, de amikor három évvel ezelőtt a cég vezetőinek javaslatára taxit kaptam, sokan elcsodálkoztak. Hogy kerül a csizma az asztalra, morgolódtak, s keresték a hibát, amibe bele lehet kötni. Az az igazság, nem kezdődött valami jól a taxizás. Alig volt kéthónapos a fiatalasszony kocsija, amikor egy kis Polskis nem adta meg neki az elsőbbséget, s összeütköztek. Személyi sérülés nem történt, de az új autó szépen nézett ki. — Akkor sírtam utoljára — mondja mosolyogva. — Sírt...? — Hogyne! Hiszen olyan szép volt az az autó. A kollegák meg a rendőrök vigasztaltak, hogy lesz abból még énekes halott. S lett..., ma is azzal járok. — Befogadták már a férfiak? — Azt hiszem igen. Csaknem hatvanan vagyunk — egyébként a húgom is taxis, egymást váltjuk — s legalább ötvenen mindenben segítenek. Persze ha rászorulnak, rám is számíthatnak. — Hogy jutott eszébe, hogy gépkocsivezető lesz? — Régen kezdődött. Apánk villanyszerelő volt, ő barkácsolt örökké, s a húgommal örököltük a gépek szeretetét. Én például tizenhat éves fejjel már a targoncát vezettem a Nyíregyházi Konzervgyárban. Mindegy, hogy mi, gondoltam, csak gép legyen. — Mit szól a család különös foglalkozásához? — Már megszokták, hogy a hét bizonyos napjain hajnalban indulok, s éjszaka érkezem. Egy hónapban két hetet dolgozunk, de ilyenkor reggel hattól este kilencig. Az ünnepnapok a kellemetlenebbek, mert olyankor főznöm is kell, természetesen hajnalban. Ebéd nélkül nem maradhat a család. — Otthon van gépkocsijuk? — Volt. Különben tudom mit akar kérdezni: ki a jobb gépkocsivezető. A férjem, vagy én? Könnyű a felelet, hiszen én ezzel keresem a kenyeret. — És vastag vagy vékony az a bizonyos kenyér? — Meg lehet belőle élni. De korántsem akkora, mint ahogy azt sokan hiszik. Kétezeregyszáz a fizetésem, meg a borravaló ... — Munka közben volt már kellemetlen helyzetben? — Nevetve válaszol: — Kezdetben néhányszor, aztán megtaláltam a helyes hangnemet, s azóta nincs gond. Az udvarlókat könnyen lerázom, s a három év alatt például csak egyetlen utasom lépett le fizetés nélkül. De rá vagy fél évre ismét az én kocsimba szállt. Nem részletezem, kifizette a korábbi fuvart is. — Volt már pillanat, mikor megbánta, hogy taxis lett? — Soha. Szeretem a munkámat, s ez mindenért kárpótol. De az igazság az, én soha nem gondoltam olyasmire, hogy ez a pálya lemondást, meg áldozatot követel. Végzem a dolgom, s ez örömet jelent. Nem is keveset. Balogh Géza : i:' " ■* ’i;" Vécsei Jánosné Páll Ferencné
