Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-11 / 264. szám
197». november 11. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Orvosok Szabolcsban N em szükséges statisztikát elővenni, hogy meggyőződjünk róla: megyénkben a kívántnál még mindig kevesebb az orvos. Elég csöndes szemlélőként — ne kerüljön rá sor, hogy betegként — benézni a körzeti rendelők előszobáiba, a szakrendelőkbe, kórházakba. Mindenütt nagy a zsúfoltság. Az okok persze többfélék, de közülük az elsők közé kívánkozik, hogy megyénkben kevés a gyógyító kéz. Az alapellátás egyik fontos feltétele ez, hiszen egy orvosra több beteg jut megyénkben, mint az ország más vidékein. A tízezer lakosra jutó országos vidéki átlag 19 orvos, Sza- bolcs-Szatmárban ez mindössze 14,1. A megyék között az utolsók között vagyunk, és ez igazán nem adhat okot a megnyugvásra. Egy helyben topog-e a megye orvosi ellátottsága, vagy van azért fejlődés is? Szabolcs-Szatmárban több mint 800 orvos dolgozik a körzetekben, a szakrendelőkben és a kórházakban. Néhány napja kezdték meg munkájukat az idén végzett friss diplomás orvosok, szám szerint 48-an. Közülük húszán társadalmi ösztöndíjasként tanultak és foglalták el helyüket. Mindössze 13 orvos ment el — az idősebbek közül — más megyékbe, és ugyanennyi jött is. Magyarán évről évre gyarapszik a megyében dolgozó orvosok száma. Meghozta eredményét a párt-, tanácsi, állami szervek igyekezete, gondoskodása. A különféle kedvezmények, orvosi lakások juttatása segített a letelepedésben. Az orvosok anyagi és erkölcsi megbecsülése tovább növekedett. Ez a magyarázata, hogy ma már nem „félnek” Szabolcstól a végzős fiatalok, vagy más megyéből jövők. Olykor Nyíregyházától nagyobb városokból, jelentős egészségügyi intézményekből is szívesen választják új munkahelyüknek Szabolcsot. Ez igen jó és egyáltalán nem volt így hosszú ideig. A legbeszédesebb bizonyíték az, hogy néhány évvel ezelőtt még az orvosi állások 17—18 százaléka volt üres megyénkben, jelenleg ez az arány 7,6 százalék. Ez ugyan még mindig rosszabb az országos vidéki átlagnál, de Szabolcs-Szatmár megyében soha nem volt ilyen kevés betöltetlen orvosi állás, mint az idén. Hetvennégy üres állást tartanak nyilván, amely jövő ilyenkor már biztosan hússzal kevesebb lesz, ugyanis ennyi társadalmi ösztöndíjas fiatal végez a következő tanévben. Ennyi szám és megjegyzés után újra jogos a kérdés, miért nem sikerül mégis többet ledolgozni az orvosi ellátottságbeli hátrányunkból, önmagunkhoz viszonyítva nagy a fejlődés, mert ennyi orvos még nem dolgozott soha a megyében, mint jelenleg. Ennyi fiatal és ide pályázó sem kopogtat, mint az utóbbi években. Ezt értékelnünk kell és örülni is a kedvező változásnak. De csak gyorsabb léptekkel tudjuk behozni az elmaradást, amely még mindig tény és a kívántnál nagyobb terheket, munkát ró a szabolcsi orvosokra, nemkevésbé nehezíti a megelőző, gyógyító folyamatok eredményességét is. A nagy különbséget — amely a 10 ezer lakosra jutó orvosok számában ma még érezhető valóság — az magyarázza, hogy a megye egészségügyi intézményeinek fejlesztése, a szakrendelési órák számának alakulása, a különböző gondozási tevékenység nem fejlődött a kívánt ütemben. A következő időszakban ezek módszeres és jól átgondolt fejlesztése javíthatja lényegesen az orvosi ellátást. Ha ez nem történik meg, előfordulhat, hogy egy-két év múlva nem lesznek üres orvosi állások megyénkben, jóllehet orvosokra szükség lenne a minőségi gyógyítómunkában. Ha ezek hálózatának fejlesztése lelassul, nem lesz hová elhelyezni az ide pályázó, vagy végzős orvosokat. Mindezek figyelembevételével kell megtervezni a kórházi ágyak — főként az úgynevezett krónikus ágyak — fejlesztésének mértékét, a szakrendelői és a betegségek megelőzését szolgáló különféle gondozási tevékenységet, amely ma még megyénkben elmarad a követelményektől. □ ecsülnünk kell az elért, az önmagunkhoz mért eredményeket, de — mint a költő mondja — a nagyvilághoz is mérni kell magunkat. További határozott egészségügyi intézményhálózati fejlesztéssel, a korszerű megelőző-gyógyító-utógondozó munkát szolgáló újabb orvosi állások szervezésével, még többet kell tenni megyénkben egészségünkért, amelyben a sok korszerű műszer, eszköz mellett továbbra is döntő tényező marad az orvos. Mégpedig a mind felkészültebb, emberi kapcsolatok ápolására is képes orvos, aki az idő szorító hálójában nem kényszerül felszínes, rutinvizsgálatokra, hanem alapos ismerőjévé válik betegének. Sőt, környezetének egészséges embereire is jut majd ideje, hogy megóvja őket egészségük romlásától, megelőzze a betegségek kifejlődését. Páll Géza VÁROSOK, VEVÓK, PIACOK (3.) Hit ad a téesz? Az egyik legnagyobb gondot a városok zöldség- és gyümölcsellátása okozza. Ennek több oka van. Ma azok a községek is zöldségboltot igényelnek, ahol egykor a zárt kertben nemcsak a maguk szükségletét termelték meg, hanem piacra is szállítottak. A termelőszövetkezetek éghajlati és talajviszonyokra hivatkozva nem foglalkoznak zöldségtermesztéssel. Ami a mi piacainkon primőrként megjelenik az roppantul kis mennyiség és drága, mert az ország déli részéből szállítják, költségesen. Csak tüneti kezelés! A ZÖLDÉRT hoz valameny- nyi primőr árut is, de amíg az a boltig ér, versenyképtelenné romlik. Dicséretükre legyen mondva: Kisvárdán az ÁFÉSZ (150 vagon zöldségről és gyümölcsről kell gondoskodnia) a Duna-Tisza közéről szállít kis tételben is árut, de szállít így Mátészalka, Nyírbátor és Fehérgyarmat is. Mindez azonban csak tüneti kezelés. Csitít a pana- naszokon, de nem szünteti meg őket. Egyértelműnek látszik, hogy a városok megfelelőbb ellátását a városi és a környező községek termelőszövetkezeteinek kellene segíteni, már csak azért is, mert a termelőszövetkezetek tagjai a vásárlók. Lényegében magának adna, aki adna. Korábban Vásárosnamény rendszeresen kapott zöldárut a gergelyi- ugornyai termelőszövetkezettől. A szövetkezet egyesült a naményi termelőszövetkezettel, a kertészete megszűnt. Hasonló példa sok van. Mátészalka, Kisvárda, Nyírbátor ellátásában nyolc—tíz termelőszövetkezet segített be korábban. Most a vásárosna- ményi termelőszövetkezet csak ígér támogatást, a többiek még csak nem is Ígérnek. Kivétel persze van és kibontakoznak egy járható út körvonalai is. Nyírbátor kapcsolatot épít a helyi, a nyír- gyulaji és az encsencsi termelőszövetkezettel, Mátészalka többek között a tangazdasággal, Kisvárda most épít partnerkapcsolatot több termelőszövetkezettel is. A járható út legjobb példája talán Fehérgyarmaté. Itt a városi tanács és az ÁFÉSZ a tunyogmatolcsi és a cégény- dányádi termelőszövetkezettel, valamint a helyi termelő- szövetkezettel kötött megegyezéseket. Segítséget ad a kertészetek fejlesztéséhez szaAlku a piacon. porítóanyaggal, szakemberrel és ami nem mellékes, a termékek átvételének biztosításával. * Anyagi alap kellene Az optimális persze az lenne, ha városaink, kereskedelmi szerveink anyagi támogatást is adhatnának a termelőszövetkezeteknek, részt vállalnának, kertészeti beruházásokból, amint erre az országban van példa, de ennek megfelelő anyagi alapot kellene teremtenünk. A fentiekből úgy tűnhet, hogy a zöldségellátás az öt városban nagyon rossz. Nos, nem ennyire rossz, de nem egyenletes, nem fejlődik úgy, ahogyan az igények nőnek. Ma már ott tartunk, hogy a környező községek igényeit is a városi boltok elégítik ki. Hogy valamiképpen kielégítik, az nem kis mértékben az ÁFÉSZ-ek fevásárló, termelést segítő tevékenységén múlik. Nemcsak arról van szó, hogy mindenütt kijelölt boltok sora vásárolja fel a kiskertek fölös termékeit, hogy Kisvárda hatezer kistermelővel áll kapcsolatban, hogy minden városban palántát nevel és árusít a szövetkezet, hanem, a fehérgyarmati zöldség- és gyümölcs- termelő szakcsoport esetében, befolyásolja, a kereslethez igazíthatja a termelést. Mátészalkán hajdan legendás nagy piac volt a város közepén. Ma, jóllehet ide még érkezik a környező falukból (Ópályi, Kocsord, Nyírmeggyes) kosarakban áru, fogynak a piacról a vevők. Messze is van, az árak sem különböznek nagyon a bolti áraktól. Lanyhul a piac Kisvárdán, Nyírbátorban, Fehérgyarmaton. Vásárosna- ményban több áthelyezés után meg is szűnt, és csak most kapott újra a központban helyet, támadt fel újra. Lanyhul a piac? Mindez a kereskedőket, a kereskedelmet is dicséri. Az, ha a mai háziasszonyok többsége tíz-húsz filléres árkülönbözet miatt nem jár a piacra, arról vall, hogy a boltokban megkapja, amit keres. Amikor tehát a városok ellátásának gondjairól beszélünk, akkor nem azt mondjuk, hogy alapvető cikkekben van hiány. Átmeneti hiánycikkek, minőségi problémák vannak, olykor olyanok, amit szóvá se tennénk, ha nem a városi ranghoz mérnénk a szolgáltatást. Ezért érdemes elmondani a rosszat is. Bartha Gábor Munkáshűség „A MUNKÁHOZ VALÓ JOG lassacskán a munka- viszonyhoz való joggá lesz” — mondta valamelyik reggel a rádió „szót kérője”. A kijelentés értelmét és igazságát magyarázni nem kell, de továbbgondolva kiderülhet, hogy bizonyos, ugyancsak a munka témakörébe vágó fogalmak mintha nem azt jelentenék ma, mint amit eredetileg hordoztak magukban. Hányszor lelkendezünk annak hallatán, hogy valaki tíz, húsz és több évet töltött el munkahelyén, baj sem volt vele és így a törzsgárda derék és megbecsült tagjává lett, jogosult az elismerésre, a hűségért járó jutalomra. Máskor viszont azt tapasztaljuk, hogy különösen a munkaerőínséges helyeken már a három évet le- húzót is törzsgárda tagnak, kitartásáért jutalmazandó- nak tekintik. Magát a baj nélküli jelenlétet, a teljességgel átlagos teljesítményt is honorálják. Ügy tűnik, a „hűséges” jelző kiérdemléséért egyebet sem kell tenni, mint csendben, meghúzódva, egy helyben maradni. Ismert a mondás: „A kor nem érdem, csak állapot”. Aligha tévedünk, ha azt mondjuk, a hűségnek ez a formája is állapot csupán, önmagában nem is elvetendő, sőt, mint a kor, bizonyos tiszteletet is érdemel, de különösképpen nem jutalmazandó. Át kell értelmezni a hűség fogalmát, helyesebben mondva: vissza kell adni ennek a mély tartalmú szónak az eredeti jelentését. Hiszen a családban sem az a hűséges asszony, vagy férj, aki rendesen haza jár, de a jelenléten kívül mással nem tüntet. A MUNKÁSHÜSÉGRE FORDÍTVA A SZÓT: a munkakönyvét nem kikérni és nem megkapni nem dicsőség. A munkahelyhez való hűség ott kezdődik, ahol a kötelező normákon kívül még valami pluszt is adunk a közösségnek, a társadalomnak. Hűséges — és éppen ezért elismerést érdemlő — az a munkás, aki felismeri, hogy fizikai és szellemi erőit mozgósítva kell dolgoznia, élnie. A „hűséges” jelzőre csak az ilyen ember szolgálhat rá, őt illeti meg a törzsgárdához való tartozás dicsősége. És ne feledjük: ebben az értelemben mindnyájan, az íróasztalok mellett, a hivatalokban, az intézményekben is munkások vagyunk. SpeidI Zoltán A lkonyaira kilométerek százait ette maga alá a mikrobusz. Reflektorokat villantott a szembejövő forgalom, fák titkolták az útkanyarulatokat. A kocsiban elhalt a beszélgetés, csendesek lettek a nó- tázók. A gépkocsivezető a visz- szapillantó tükörből várt egy-egy figyelő arcra, de mindenki szunyókált. Fütyörészni kezdett, hogy éber maradjon. Aztán ahogyan az egyedül lévő emberek szokták, félhangosan mormolta maga elé a gondolatait. Magyarosan odamondogatott a reflektorral közlekedő pilótáknak, gyorsabb mozgásra ösztökélte az úton ácsorgó apróvadakat, macskákat. Egyre több ülésről har- sant fel rövid kacaj, mind kevesebben maradtak álmosak. Néhány perc múlva valamennyien történeteket hallgattak a családról, a munkáról. Sosem volt könnyű dolga, mindent két keze erejének köszönhet. Mert mikor az asszonnyal összekerültek, sok minden hiányzott a háztartásból, a portáról. Az apósával toldtak a házhoz, s építettek az állatoknak ólpalotát. Kellett, mert kötötte őket a szerződés, jószágot nevelni pedig nem kis munka, áldozat. Csak a hét vége volt a családé. A városba járt nehéz munkára, mert kellett minden fillér. Az építkezést például ezer forinttal kezdték, de ez elég volt az anyaghoz, amelyből hajnalonként vályogot vetettek az apóssal. Selejtvasat kalapáltak, hogy kerítés legyen, éjjelnappal törték valamin a fejüket. Közben a munkahely is kívánta az erőt. Igyekezett helytállni, mégis meglepődött, mikor a vállalat kiváló dolgozója lett. Sosem gondolt kitüntetésre, csak tette, amit kellett. Egyszer munkavezetőt akartak csinálni belőle, de kétnapi töprengés után nemet mondott. Tisztában volt vele, hogy rá kell szólni az emberre, ha nem megy -a dolog, de azt is látta, hogy sokszor az anyagellátás, a szervezetlenség az álldogá- lás oka. Azon pedig ő sem tudott volna segíteni. Ma már új cégnél dolgozik, s a halántékán is de- resedik. Többet van a családdal, de többet a háztájival is. Nőnek a gyerekek, nem mindegy, miben járatja őket. Sokszor kérdezi magát, hogy minek a hajsza, de csak a kérdésig jut el. Bensője diktálja az iramot, ameddig csak bírja. Még nem döntötte le betegség, a kedvvel pedig semmi baj. Dolgozik, él, dühöng vagy elégedettség tölti el, s nincs ebben semmi különös. Jávor Ágnes A Mezőgép nagykállói üzemében Kiss Sándor és Kovács József pótkocsi-részdarabokat állít össze. (Mikita Viktor felvétele) Géza mesél
