Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-07 / 261. szám

M/ is az a HOH-becsület? Mr Uj meghatározás születik A DOLGOZÓ BEMEGY A MUNKAHELY­RE. NYOLC ÓRÁT DOLGOZIK. PONTOSAN, SELEJT NÉLKÜL, TAKARÉKOSAN, ANNYIT, AMENNYIT A TERV ELŐÍR. EZÉRT MEG­KAPJA A FIZETÉSÉT. TÖBBET NEM GYÁRT­HAT, MINT AMENNYI AZ IGÉNY. ANYAGOT NEM SPÓROLHAT KI A TERMÉKBŐL. A KÖ­TELESSÉGEKET MUNKAREND, A JOGOKAT MUNKATÖRVÉNY ÍRJA ELŐ. ILYENKOR ME­RÜL FEL A KÉRDÉS: Hogyan versenyezzünk? A Magyar Optikai Művek mátészalkai gyá­rában fejtörő eszmecserére ültünk össze. Annyi­an voltunk, hogy kis rosszmájúsággal akár érte­kezletnek is nevezhette volna valaki. Mint kide­rült, szükség volt a jelenlévők mindegyikére, hisz’ még ennyi érdekelt sem jutott könnyen végkö­vetkeztetésre. Török Pálné a meósok szocialista brigádját, Reszegey Péter az optikai üzem meóját, Szusz- csák Júlia és Kerti Katalin szocialista brigádját, Sipos Endre a plasztik üzemet képviselte. Wip- pich Ferencné mint a gyár muntoaversenyfelelő- se, Varjasi László a szakszervezeti titkár minő­ségében volt a beszélgetés részvevője. Feltettem nekik is elöljárójában a kérdést: Ma mindent megszab a kötelesség, a kívánalom, a piac és a technológia, akkor hol lehet mégis többet nyújtani. — Nem vitás, hogy az ember ellentmondást sejt — magyarázza azonnal Sípos Endre —, ami abból ered, hogy még élnek azok a reflexek, ami­kor a szám, a százalék, a többlet körül forgott minden. Nem könnyű megtanulni új módon ver­senyezni. — Alibi dolgokra nincs is szükség — folytat­ja Reszegey —, ott kell kezdeni, hogy a mai ver­seny lényege emberi dolgokkal kapcsolatos. A brigádokon múlik — Meg is magyarázom, hogy mire gondolok — folytatja. A gyárban 42 szocialista brigádunk van. A közösségek érdekei azonosak, az elszámo­lás is közös. Ha egy-egy kollektíva emberi kap­Idén 650 ezer plasztik szemüveglencsét gyárta­nak Mátészalkán, a MOM-ban. Felvételünkön Dobos Sándorné fuvatással portaszítóvá teszi a kész lencsét. (G. B. felv.) csolatai jók, igazak, kedvelik és értik egymást, akkor munkaterületükön a szoros kötelességeken túl is gondolkoznak, tesznek. — Vegyünk egy konkrét példát — veszi át a szót Sipos. A meó dolga az, hogy a hibát a kísé­rőjegyen feltüntesse. Ez a kötelessége. Nem több. Egy idő múltán a termelőüzem is észre venné, hogy valahol baj van. Mi történik a gya­korlatban? Megjelenik egy tipikus hiba, jön a meós: üljünk már le, nézzük meg, hogy miért, kinél, mióta? így aztán rövid idő múltán elkap­juk a baj okát. Mindennap, ha úgy tetszik óra, a selejtett csökkenti, hasznot hoz. Igaz, nem látvá­nyos dolog, a brigádnaplóba sem kerül. Nem is ez a lényeg. — A naplók képezik egyébként az értékelés alapját — folytatja Wippichné —, azzal a kiegé­szítéssel, amit a gazdasági vezető fűz hozzá. Nyil­ván nem adnak teljes képet arról, amit az em­berek, brigádok tesznek. Talán éppen azért, mert a mai többlet, az emberi pluszok sokszor teljesen természetesek már, másrészt nem látványosak. — Ne is beszéljünk a naplóról, ami lényegé­ben egyre formálisabb — toldja meg Sipos. Nem is szeretem. Furcsa, hogy valakik saját érdemei­ket írják, vagy saját hibáikon rágódnak. Az élet ennél sokkal színesebb, igazabb. Héhány vállalás A kongresszusi és felszabadulási versenyben születtek a MOM-ban is vállalások. Nézzük, va­jon összhangban vannak-e azzal a koncepcióval, amit eddig megfogalmaztak. íme a tallózás ered­ménye : Javítják a kollektív szellemet. Az exportké­pes termékek arányát 75 százalékra növelik. Ki­dolgozzák a Dolgozz Hibátlanul tervezetét. Csök­kentik egy-egy üzemen belül az improduktív lét­számot. Munkaidő-fényképezéssel derítik fel, mit lehetne jobban és másként. Megkeresik — s meg is találták — egy drága importanyag hazai meg­felelőjét. — A szemelvényekből is látni — mondja Varjasi László —, hogy olyan területeket vettek célba, ahol a termelés és az emberi tényezők köl­csönhatása dominál. Nem vitás, ez a nehezebb, de ez a tartalmasabb. Ezért is mondták, hogy az értékelés sem lehet formális. — A mi brigádunkat is fényképezték — mondja Szuszcsák Júlia és Kerti Katalin — tud­tuk, s úgy viselkedtünk, mint máskor. Ez a plasztiküzem kezdeményezése volt. Tudni akar­tuk, hogy nálunk az optikában mi is a helyzet. Érdekes dolgok derülték ki, mind az egyénekről, mind a brigádokról. Nos, ha ezeket most értéke­lik, akkor már rajtunk múlik, tudunk-e változ­tatni egy-egy fogáson, kell-e egyáltalán változ­tatni, s ha igen, mit. — És tudja mi az érdekes? — mondja az öt­let szülője, Sipos Endre —. Lehet, éppen az lesz a jó példa, aki nem a legtöbbet, de a legkisebb hibával gyárt így aztán nem hiszem, bárki is az­zal vádolhat majd, hogy mennyiségi bűvöletben élünk. Ez a mostani kísérlet egyben a DH alap­ja is. ii­Kapcsolatok — Az is kiderült, hogy akkor, amikor a bri­gádokban kialakul a jó emberi kapcsolatok rend­szere, akkor változik a termelés is. Elképzelhető, mit jelent az, ha jól ismerjük egymást, megért­jük, van, akinek rossz napja van, sőt mi több, családiasán érezzük magunkat. Meggyőződésem, a jó kedvvel munkába állók, akik kedvelik is egymást, jobban tudnak dolgozni, — így TCrök- né. — Ha nem is követelhetjük meg, hogy min­denki lelkesen szeresse a másikat annyit igen: értse meg, viselje el hibáit, érezze az egymásra­utaltságot. Ez — mondja Reszegey — nálunk az­által születik meg, hogy igen sok tartalmas közös akció során forrnak össze a brigádok. — Az így kialakuló közösségekben aztán megszületik valami, ami a jobb munka motorja lesz — egészíti ki Sipos. Mondhatjuk hiúságnak (mi sem vagyunk alábbvalók), MOM-becsületnek, vagányságnak, vetélkedő kedvnek. Mindegy. Egy biztos, senkinek nem mindegy, hová sorolódik a munkában. — Rendkívüli viták szoktak lenni minden értékelésinél — vág közbe Wippichné —, főleg, amikor a brigádvezetők tanácsa elé kerülnek a helyezések. Igaz,’félévenként két oklevelet tu­dunk kiosztaná, ez nem sok. Látszik is, mennyi­re presztízsdolog, kit hogyan értékeltünk. Márts elérkeztünk az érdekekhez. Mert ki ta­gadhatja, a világot az érdekek mozgatják. Mi serkent többletre, gondolkodásra, vetélkedésre, önvizsgálatra embereket? — A dolog egyik része világos — mondja a szakszervezeti titkár — a jobb és hatékonyabb termelés a bérben is kifejezésre jut. Itt a dolgo­zó közvetlenül is érzékeli, hogy a plusz, amit ad, hogyan realizálódik pénzben. — A másik dolog: az erkölcsi megbecsülés. — Évi négy zászló? — És a brigádfokozatok. — Koponyánkénti 3—400-ért? A „mi" győzelme — Szögezzük le: az anyagi érdek nem mellé­kes — folytatja a vitát Sipos Endre —, de az em­beri magatartás, ha úgy tetszik a virtus két té­nyezőből tevődik össze. Az egyik az, hogy való­ban mennyit keres. A másik terület az öntudat, a „mi" érzése, a siker öröme. Ahol ez a kettő megvan, ott alakul ki a verseny, ami lényegében nem más, mint a jobbat jobban akarni. — Gyárunk előtt ma hatalmas exportfelada­tok állnak — mondja befejezésül Varjasi László —, melyeket teljesíteni is fogunk. Merem mon­dani, mert tudom, hogy többletre éppen azért vagyunk képesek; sikerült a verseny lényegét, az emberi lelkesedést, tudatos munkát pontosan megfogalmazni. AMIKOR AZ ÍRÁST BEFEJEZTEM, S ÁT­OLVASTAM AZT, KIDERÜLT, HOGY A BE­SZÉLGETÉS során, ha apránként is, de MEGFOGALMAZÓDOTT A SZOCIALISTA MUNKAVERSENY ŰJ MEGHATAROZASA. ÍGY HANGZIK: A VERSENY NEM MAS, MINT AZ A FOLYAMAT, MELYBEN AZ EMBERI KAPCSOLAT, A TUDATOS TEVÉKENYSÉG, AZ EGYÉNI ÉS KÖZÖSSÉGI SIKER AKARA- SA TERMELŐERŐVÉ VALIK. Bürget Lajos A FORRADALOM LOVASAI Vasas Károly szobra Á mándi Tatjána E l Szatmárban egy öregasszony, aki ha szülőföldjéről álmodik, Belo­russziában jár, annak is a nyuga­ti részén, Prudnyik nevű falvában. Szi­lágyi Lajosné ugyanis, azaz Tatjána Fe- doszova, vagy ahogy Mándon ismerik, Teréz mama Belorussziában született ke­rek nyolcvan esztendeje, s 1922-ben érke­zett férjével választott hazájába, Magyar- országra. — Jaj de nehezek voltak azok az évek' — szakad ki a sóhajtás Teréza mamából, mikor mesélni kezd. — Nem akartak a mándi emberek sehogyan sem megbarát­kozni velem. . Teréza mama két nyelven beszél, írni, olvasni ugyan egyiken sem tud, mégis többet tud a történélemről, az életről minit sok egyetemet végzett ember. Köté­nyével úgy törli a vendég előtt a széket, s olyan édesen ejti az „é”-ket, mint az igazi szatmári parasztasszonyok, monda­taiban azonban fel-felbukkannak az anyanyelv szavai: segítségül hívja őket. — Önkéntes volt az én uram Lajos, a veresek oldalán harcolt, Bugyonnij csa­patában. Tizennyolcban, vagy tizenkilenc­ben ... — már nem is tudom — akkor is­merkedtünk meg. Akkor már a fehérek ellen harcoltak, de valahogy lemaradtak a csapatuktól, bekerítette őket az ellen­ség a falunk alatt. Négyen voltak a ve­resek — mind itt a Tiszaháton élt, egyi­küknek még a nevére is emlékszem, Mol­nár bácsi volt — de a fehérek több szá­zan. Hailálra keresték a négy magyart, sorban felgyújtottak minden szalmafcaz- lat, hogyha abban bújdosnának, égjenek benne. Tatjána, a fiatal belorusz lány azonban segített a négy magyar vöröskatonán. Szülei pincéjébe rejtette őket, csak az anyja tudott a magyarokról. Hiába keres­ték a fehérek a négy szatmári férfit, há­rom nap után dolgavégezetlenül lovagol­tak el. Három nap igaizán nem nagy idő, de arra elég volt, hogy a mándi kőműves­legény, Szilágyi Lajos megszeresse a szép szőke lányt. Azon nyomban meg is kérte a kezét, a lány anyja azonban szigorú volt: majd ha béke lesz, lehet szó a há­zasságról. Jegyet ugyan nem váltottak a búcsú­zásnál, de Szilágyi Lajos megfogadta, mi­helyst lehet, visszajön. Fogadalmuk erős volt Majd két esztendőnek kellett eltel­nie, hogy összeházasodhassanak. — Szegény édesanyám haragudott, jaj de haragudott, hogy azt a magyar kato­nát választottam. „Meglátod — hajtogat­ta — itthagy az téged egykettőre. Hábo­rú van most lányom, ki tudja mi lesz a sorsa.” Én azonban csak a magam igazát hajtogattam: Édesanyám! Én magának vőlegényt nem választottam, miért nem hagyja hát, hogy ahhoz menjek, akit sze­retek. Végül aztán nem volt mit tennie, beleegyezett. A boldogság azonban csak néhány órá­ig tartott. Alig, hogy megkötötték a há­zasságot, jött a parancs: Szilágyinak mennie kellett. S a fiatalasszony egy ne­gyed évig hírt sem hallott felőle. Aztán jött egy katona, aki látni vélte Szilágyi Lajost, de holtan. Lelőtték a fehérek, mondta. Majd csak sokára derült ki az igazság. Egy magyar vöröstiszt érkezett szabadságra a faluba, aki jó cimborája volt a mándi legénynek, s megnyugtatta a fiatal asszonyt, él, egészséges az ura. — örültem, hogyne örültem volna a hírnek, hiszen feléledtem azzal én is. Ment másnap vissza a frontra a tiszt, s kérdezte tőlem, na mit üzensz a férjed­nek? Csak annyit — mondtam —, hogy csókolom és várom. Nem telt bele két nap, amikor kopognak az ablakunkon: Lajos volt, az én drága uram. Szabadság­ra jött, de hogy! A tiszt a saját szahad- ságos levelét adta kölcsön az én Lajo­somnak, hogy lopva megnézhessük egy­mást. Alig virradt, az emberemnek men­nie kellett. Megint eltelt egy fél év, mi­kor újra találkoztunk, s én akkor már várandós voltam a kis Verácskával. La- josék kiverték Bugyonnij seregével a mi vidékünkről a fehéreket, s úgy döntöt­tünk; jövünk Magyarországra. A kis Vera hathetes volt, amikor út­nak indultak. Három hónap kellett ahhoz, hogy hazaérjenek. De mire érkeztek! — Egy kis pitvarban lalJtunk sokáig, egy ágyon háltunk mind a hárman. Negy­ven méter hosszú vásznat szőttem fiz egyik gazdának, azért adott egy parány- ka malacot. Vettünk későbo az anyámtól örökölt nyakláncomból egy kis tehénkét is, de a szegény embert az ág is húzza, nemsokára megdöglött. A két ember azonban egy pillanatra sem adta fel, keményen dolgoztak — már gyerekkorukban mindketten meg­szokták a napszámos életet — s kezdtek felegyenesedni a gondok alatt. A máso­dik világháború után, a tsz-be már tizen­egy holddal léptek, de még azelőtt jóval párttagok lettek. — Még házat is építettünk a két hábo­rú között, igaz kicsit, de a mienk volt. Mikor beköltöztünk, el kellett adnom a gyűrűmet is, azért vettünk két mázsa ga­bonát. Nem búzát, gabonát. Mi magunk őröltük meg, igaz korpás volt egy kicsit a lisztje, de mit számított az. A második világháború után fordult jobbra a sorsúié Szilágyi Lajos a szov­jet hatalom megteremtéséért vívott harc­ban olyan érdemeket szerzett, hogy 1967- ben a Szovjetunió egyik legnagyobb ki­tüntetését, a Vörös Csillag Érdemrendet adományozták neki. Szilágyi Lajos a há­borúban; Teréza mama a békés hétköz­napokon bizonyított: 1964-ben Losonczi Páltól vette át a „Kiváló Termelőszövet­kezeti Tag” kitüntetést. — Sohasem vetettem meg a munkát, ezért kaptam az elismerést is. Nagyon szerettem volna testvéreimnek is megírni, hogy kitüntettek, de nem tudom merre élnek. Hatan voltunk testvérek, úgy tu­dom, Fillip és Makszám, meg az egyik hú­gom még él. Bizony hatvan esztendeje, mióta Mándon élek, nem láttam Prud- nyikot. Kicsike, de olyan szép kis fa­lucska volt, még Mándnál is különb volt talán. Milyen furcsa az ember: fiatalabb koromban nem nagyon gondoltam én ha- zulra, most hogy megöregedtem, majd mindennap. S ha még egy kívánságom teljesülne, akár meg is halhatnék. Jó len­ne hazamenni, még egyszer, utoljára ... Balogh Géza KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1979. november 7. o

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom