Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-07 / 261. szám
Dinasztiák a Bániban Friss kenyér, olajban Két emberöltő telt el azóta, hogy Nyírbátorban megalakították a Bónit. Kezdettől fogva apáról fiúra szállt itt az olajütő mesterség, meg a pék szakma. A patinás gyárban ma is egész családok dolgoznak. A gyárkapun belül történt ismeretségek alapján szép számmal házasságok is köttettek. Olyan ez a gyári kollektíva, mint egy nagy család. Szinte ismeretlen a vándorlás, az elválás, vagy a feltűnő fegyelemsértés. Ezernyi szállal kötődik ide hétszáz ember. Az igazgatót akár családfőnek is nevezhetnénk, kereken 40 esztendeje vezeti a kollektívát. Maga az üzem néhány hét múlva ünnepli fennállásának 125. évfordulóját. Aki fát ültet... CSÉKE LÁSZLÓ HÉTKÖZNAPJAI Felújítási munkákba kezdtek itt 1963-ban, amikor megtalálták a múlt században lerakott német feliratú alapkövet. A pár éve elhunyt Sivák János bácsi élő tanúja volt annak, hogy századunk elején többször is leálltak a Bó- ni munkásai. Sztrájkoltak, béremelést követeltek. Az első világégés idején — ahogy az öreg mondaná — nem volt apelláta. Hadiszállitóvá vált az üzem, lisztet, olajat küldött a harcoló bakáknak. A munkástanács leltára A gyári „múzeumban” több írott dokumentum tanúskodik a múltról. Az egyikben az áll, hogy 1919-ben elsők közt alakult meg a munkástanács, amelynek egyik tagja Hersku Miklós lett. (Az unoka, aki szintén Hersku Miklós névre hallgat, ma is a gyár dolgozója.) A munkástanács 1919. március 26-án keltezte egyik jegyzőkönyvét, amely leltárba vette a Bónit. Az írás tanúsága szerint abban az időben volt itt 1 cséplőgép, 37 ló, 8 bivaly ... Hogy miért volt szükség lovakra, bivalyokra? Nos, a gyártelephez jókora mezőgazdasági földterület is tartozott. Tulajdonképpen innen az elnevezés. Bonifikált, vagyis jóváírt, kártalanított földek vették körül az üzemet. Hogyan mutathatnánk be egészen röviden a mai üzemet, a Növényolaj és Mosószergyár nyírbátori leány- vállalatát? Évente egymilliár- don felüli értéket termel, a város termelési értékének több mint a felét! A Szovjetunióból kap mosószergyártáshoz alapanyagot. Növényolajat exportál több szocialista országba. Hazánkban egyedül itt készítenek mutatós díszgyertyákat. A Bóni egyik dinasztiájának oszlopos tagja idős Csapiáros József raktáros. Ősz hajú ember, serte bajusszal. Az üzemmel kapcsolatos emlékezete csaknem fél évszázadnyira nyúlik vissza. Kezesség a munkatársért — Édesanyám 80 esztendős, most is jó egészségnek örvend. Ő még a tizes évek emlékeit is magában hordja. Szegény anyám a húszas évek elején a Bóniban volt napszámos. Búzája, napraforgója, szilváskertje volt akkor az üzemnek, és ő hajnaltól napestig dolgozott. Én 1953- ban jöttem a gyárba tehergépkocsi-vezetőnek. Aztán gépkezelő, majd raktáros lettem. — Nem bánta meg, hogy idejött? — A gyárnak én sokat köszönhetek. Alighogy munkába álltam, szinte ingyen telket kaptam a közelben. Erre építettem a házunkat. A kereset jó. Van olyan olajgyári szakmunkás, aki hatezret visz haza a borítékban. A hangulat is jó. Tagja vagyok a vállalati szakszervezeti bizottságnak. A szociális ellátásra nincs panasz. Sokan vagyunk, akik megkaptuk a 25 éves törzsgárdajelvényt. Létszámhiányunk nincs, nem könnyű ide bejutni. Üj ember általában csak akkor jöhet, ha egy régebbi dolgozónk kezességet vállal érte. A munkaügyi döntőbizottságnak elnökhelyettese vagyok. Egy évben általában csak egy munkaügyi vitát tárgyalunk. Akit pedig elmarasztalunk, az nem keresi feljebb az igazát, hanem tükörbe néz és igyekszik megváltozni. Gyári esküvő — A rokonságból is dolgoznak itt? — Feleségem a csomagológépnél van. A lányom is gyári dolgozó, itt ismerkedett meg a karbantartó villany- szerelőnkkel, aztán hozzáment feleségül. így a vejem, sőt a menyem is Bóni-dolgo- zó. Jóska fiam ugyanis a laboráns kislányba szeretett bele, meg is esküdtek. A fiam a szomszéd épületben művezető. Az olajgyári részlegben formaruhás, hosszú hajú fiatalember nyújtja bemutatkozásra a kezét. Ifjabb Csapiáros József. Olajat csapol. Csakúgy mint az édesapja, ő is harmadszorra került jelenlegi beosztásába. — A nyolc általános után Pestén* tanultam, a növényolaj-ipari szakközépiskolában. Érettségi után egy darabig fizikai munkás voltam az olajüzemben. Kis ideig irodán dolgoztam, aztán ide helyeztek a termelés közvetlen irányítójának. — A kényszer hozta ide? — Az igaz, hogy ezzel az érettségivel nem mindenütt fogadtak volna szívesen. De az én pályaválasztásom idején már Nyírbátorban is több szakma és munkahely kínálkozott. Főleg érzelmi okok miatt jöttem ide. Gyerekkoromban sok olyan haverom volt, aki szüleivel a Bóni-te- lepen lakott. A kerítés közelében még megvolt a szilvás és a meggyfasor. Sokat játszottunk a fák alatt. Iskolás koromban is üzemelt még a telepen a kenyérgyár. Néhány fiúval szinte naponta bejártunk a pékségbe és kértünk egy-egy darabka puha kenyeret. Aztán átmentünk az olajgyárba, illatos, sárga olajba mártottuk a kenyeret. Még most is érzem az ízét a számban. A feleségem gyesen van a háromhónapos kislányunkkal. Ha eljön az idő, elképzelhető, hogy a lányom is ide jön dolgozni. A Bóninak nemcsak múltja, jövője is van. Milyennek képzelte a jövőjét a mezítlábas legényke, Cséke László, báró Kende György almáskertjének napszámosa? örült, hogy munkát kapott helyben, Cégény- dányádon. Nem sokat gondolhatott a jövőre, legfeljebb a falusi hentest irigyelté. Valójában az anyatejjel együtt szívta magába a természet, a növények szeretetét. Értette a nyelvüket már gyermekkorban ... Kemény iskola — Mégis hentes akartam lenni — emlékezik a gyermekkorra. — Mert a hentes jól élt a falukban, mindig volt neki hús a fazékban ... öt évig gondozta az ártéri gyümölcsfákat a bárónál. Tisztogatta a törzset gyógyította a heges kérget, nyesegette az ágakat. Az már előléptetésnek számított, amikor a metszőollót is a kezébe vehette. így kezdődött a barátsága a gyümölcsfákkal, amely már-már szenvedélynek is beillik. 1941-ben a báró beajánlotta a nyíregyházi kert- munkásképző intézetbe, ami kemény iskola volt. A legne- hezebbyr.vnlfgdurvább kerti munkákkal is meg kellett ismerkedni. Cséke Lászlónak ez nem volt újdonság . .. — Szerencsém volt, az iskola után, amely kétéves volt, kerjtész lettem Boér Ágoston nyírmadai földbirtokosnál. Egy rakás címe volt a földbirtokosnak, ország- gyűlési képviselő, tanácsos és a jó ég tudja még mi minden. Dorka Imre bácsi, a vincellér tanított meg sok mindenre. Szeretett beszélni, én hagytam, mert mindent meg akartam tanulni tőle. A cselédekkel egy kenyéren éltem. Volt egy égre nyíló szobám, abban laktam. Itt ért a felszabadulás. Emlékszem volt olyan hónap, hogy egy havi béremből egy doboz gyufát tudtam venni. Feletették a tetőt Hontalannak érezhette magát a faluban, de vissza Cé- génydányádra nem akart menni. És valami már kötötte Nyírmadához, a jövendőbelije. Ide nősült, itt maradt. Először a földművesszövetkezetnél dolgozott, aztán a gyümölcstermelési értékesítő nemzeti vállalatnál, majd az elhagyott és föld- birtokosok földjein megalakult állami gazdaságban kapott munkát. Ekkor már 1949-et írtak. így emlékezik: — Semmink nem volt. Leszedtük a szalmát az istállók tetejéről, azt etettük a jószággal. Alig volt néhány lovunk, tehenünk, amikor fő- agronómus lettem. Egy év múlva már összeszedtük magunkat, egyre jobban kezdtünk hasonlítani a mezőgazdasági nagyüzemhez, persze nem a mai értelemben. Mivel legjobban a gyümölcsfák érdekeltek, később én lettem a főkertész, tíz éve pedig igazgatóhelyettes vagyok. Közben elvégeztem a felsőfokú mezőgazdasági technikumot is. Tőmondatokban ennyi lenne az 57 éves Cséke László életútja? A valóság ennél sokkal gazdagabb, változatosabb, küzdelmesebb volt. Külön fejezetet érdemelne az a két év, amikor Nyírmadá- ról a fővárosba helyezték, az állami gazdaságok központjába. Jóformán azt sem tudta, mi a dolga. Igyekezett is mindig vidékre, Szabolcsba. Végül, kicsikarta, hogy az íróasztalt felcserélhette az almáskerttel. Itthon az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején Nagy Sándor megyei főkertész újszerű metszési módszerével ekkor indította el a szabolcsi almatermesztés reneszánszát. A Barátságkert telepítői — Az első tanítványai közé tartozom Nagy Sándor bácsinak — mondja. — Az ő útmutatása és személyes munkája indította el az almáskertek újjászületését, örültem, amikor megszületett az a gondolat, hogy Barátságkertet telepítsünk a határon. Egy közös nagy kertet, amit együtt művelünk a szomszédos szovjet emberekkel. Elültettük az első csemetéket ... Nagy élmény volt és azóta is az számunkra, ha a közös kertben járunk, dolgozunk. Friss élmények sorjáznak Cséke László emlékezetében. Egyszerű, kötetlen találkozások a szovjet gyümölcstermesztőkkel, akik mindennapos vendégek voltak a most már 160 hektárra növekedett, Lenin nevét viselő Barátságkertben. A magyar szakemberek is gyakran átruccantak a Kárpátontúli részre, Cséke László soha nem hiányozhatott a „csapatból.” Mindig volt jó tanácsa a metszésre, a különböző művelési formákra, a permetezésre, növényvédelemre. De nem csak a szű- kebb szakmai kérdések izgatták, hanem a szovjet em-i berek hétköznapjai is. — Ezért is nagyon örültem, amikor néhány éve szovjet barátaink meghívtak bennünket és bejártuk Kisi- nyov környékét, ahonnan egyébként a mi gazdaságunkba is érkeznek évente néhány napra szovjet főiskolás fiatalok gyakorlatra a Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskola testvérintézményeként. Tanulni egymástól — Jó tanulni egymástól. Mi az almatermesztésben tudunk segíteni, a szovjet szakemberektől pedig sokat tanultunk az állattenyésztés, legelőgazdálkodás dolgairól. A legmaradandóbb az, menynyire komolyan veszik, hogy az ő területükön is meghonosítsák az almatermelést. A barátságkertben munkában, szorgalomban valamennyiünk elismerését kiváltották a szovjet mezőgazdasági dolgozók. Aki hisz a jövőben, fát ültet — szokták mondani. Cséke László néhány év múlva nyugdíjba készül, megérdemelt pihenésre. De fái évtizedek múlva is megőrzik keze nyomát. Gyümölcsöt hoznak — mindkét nép asztalára. Páll Géza ★ ÚJSÁGHÍR: Cséke Lászlót, a Nyírmadai Állami Gazdaság igazgatóhelyettesét a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója alkalmából a két nép barátságának elmélyítésében végzett kimagasló munkájáért az MSZBT aranykoszorús jelvényével tüntették ki. Nábrádi Lajos G yakorta rajtakapom magamat, hogy beporosodott emlékeket, emléktöredékeket cibálok elő a múló idő lomtárából. Mondom, mondanám önmagámnak ilyenkor: vigyázz, kispajtás, ez az öregedés legbiztosabb jele, — de hiába. Egy-egy friss hatás, élmény minduntalan fellebbenti a feledés nehezedő leplét. Rohanunk boltból boltba, áruházból szaküzletbe, hogy végre rátaláljunk arra a kis bunda- csizmára, ami szép is legyen, térjen is el a szokványostól, legyen is benne valami meglepetés, és természetesen csakis piros lehet, mert ugye, az illik a „nagylány” rózsaszín bundájához... ... Akkor reggel én már tudtam, hogy nem mehetek iskolába. Anyánk előző este megígérte, hajnalban elmegy a suszterhoz, aki addig megvarrja, faszeggel megszegezi a bakancs talpát és mielőtt indulni kellene az iskolába, ő már itthon lesz a lábbelivel. Anyánk akkoriban mindig hajnalban ment el, kitakarítani a villanytelepi irodákat, befűteni a zománcos kályhákba. De hétre, fél nyolcra hazabiciklizett a töltésen, s a kiskapuból nézett utánunk. Most nem jött, s én már tudtam, hogy a használható nagyobb bakancsban a bátyám megy iskolába, mert ő az idősebb, neki fontosabb és sürgősebb a tanulás ... Dél felé aztán kiderült: előző nap berúgott a cipész, hozzá sem nyúlt egyetlen lábbelihez sem... Lelkemre köti a srác, Pesten nehogy elfelejtsek bemenni a könyvesboltba, utánanézni annak a Donáth-féle könyvnek, ami az emberi szervezetről szól. Benézek több helyre, nincs. Szólok ismerősöknek, barátoknak, a könyvügynöknek, még csak az antikváriumosnak is, hiába. Most egy orvosismerős ígéretében bízunk... ... Tömpe tanár úr rám nézett az orra hegyéről éppen lecsúszni készülő szemüvege mögül, és szinte fájt, ahogyan sajnált. Földrajzórát tartott, s mert egy héttel korábban lelkünkre kötötte: mindenkinek meglegyen az atlasza, hát most számon kérte. Apám halála után mi sokáig kevés pénzt láttunk, nem jutott térképre sem. A tanár nézett, csak nézett rám s én félelmemben csak annyit mondtam: „Tessék egy kis haladékot adni, én lerajzolom a nagy világatlaszt is; nekem van kék színesem a folyókhoz, barna a hegyekhez, zöld az alföldekhez ... Tömpe tanár mosolyt erőltetett a szemüvege köré, s csak azt kérdezte kevés meggyőződéssel, melyik gyerek hajlandó kölcsönadni nekem a térképét. Bizonyára ő sem hitte, hogy a következő órára lerajzolom az egész világatlaszt. Tetszett is neki, csupán egy hibát talált benne. A nagy Európa-térképen a falunkat jelző piros pont nagyobbra sikerült Debrecennél. Hallani, mit kap ma egy diák a szüleitől, ha jó jegyet, szép bizonyítványt visz haza. Nagylemez, kismotor, számológép, sztereórádió, japán magnó... ... Bede Sanyi, Csűrök Tibi, Kovács Karcsi, emlékeztek még? Jött a szilveszter, s mi, a városban tanuló srácok, lányok milyen nagy kedvvel sepertük tisztára, díszítettük ünnepélyesre az éppen üres orvosi rendelőt? Volt egy gombos harmonika, került bor is meg finom tészta, táncoltunk, jókat kacagtunk egész éjszaka s hajnalban összeölelkőzve, matrózlépésben ébresztettük fel a fél falut. Csak másnap vettem észre, hogy a harmonika dagadtra dörzsölte a bal csuklómat. Fene bánta! Gratulálok a keresztfiamnak, ez igen, kiváló teljesítményt nyújtott a nyári építőtáborban, s jutalomképpen egy hetet töltött külföldön ... ... Nagy szó volt, hogy bátyámmal bejuthattunk a gátőrházba, vasbeton telefonpóznát gyártani. Naponta fejenként kettő volt a norma, akkor megvolt egyenként a 30 forint. Amíg legyártottunk annyi póznát, hogy negyven méterenként lerakva elért Szálkáig, addig megkerestünk egy új ruhára valót. Tetszeni akartunk a lányoknak, kevertük hát a betont. Már csak fénykép őrzi a szülői házat, elbontották, „belvizes kölcsönnel" vadonatúj épült a helyén. Vilupálozott parketta szárad a két szobában, s a sógor dühöng, mert az olajkályha füstjét nem viszi ki eléggé a huzat... ... Félig raktuk fával a zsákot. Jó száraz fa volt, csupa akác. Mentünk végig a töltésen, hátunkon a lopott fával, ropogott talpunk alatt a hó. Akkor jött a terepjáró vakító fényességgel, hozta az üzemvezetőt a villanytelepre. Ledobtuk a zsákot a Kraszna partján, utána gurultunk mi is. Mire leértünk, kész hógolyókká váltunk. Vártunk egy kicsit, s amikor csend lett, hazahúztuk a zsák fát. Otthon teleraktuk a csikótűzhelyet, s a jó melegben olyan mély álomba merültünk, hogy azt is elfelejtettük, miről álmodoztunk. Angyal Sándor 0 KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1979. november 7. Változások az életrajzon
