Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-25 / 276. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Nyggat Mimi Emlékmúzeum A márványember Basch Lóránt ügyvéd (1885—196S) halála után lakását és jelentős mütargygyüjteményét az államra hagy­ta. Értékes műkincsei ma a Szépművészeti, az Iparművészeti és a Nemzeti Múzeum gyűjteményét gaz­dagítják. A Városmajor u. 48. sz. alatt lévő volt lakása pedig a Nyugat nagy írőina'k emléket állító ki­állításnak adott otthont. — A Nyugat című irodalmi és kritikai folyóirat olyan sajtóorgánum volt, amely a XX. század első felében az egész magyar szellemi és művészeti életre kihatott. A lap szerkesztői, mun­katársai ma már irodalomtörténetünk klasszikusai között számontartott írók, költők voltak. Képünkön egy tabló az alapítótagokkal, szerkesztőkkel és támogatókkal: (vízszintes sorban) Ignotus, Osvát Ernő, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Gellért Oszkár, Hatvány Lajos, (függőleges sor) Ady Endre, Schöpflin Aladár, Fenyő Miksa. A kiállítótermekben eredeti kéziratokat, fényképeket, kiadványokat, emléktárgyakat és képzőművészeti alkotásokat láthatunk. Köztük a Nyugatot megelőző néhány irodalmi, művészeti lap: a Hét, a Jövendő, a Magyar Géniusz címlapját. Ketten beszélgettek egy filmplakát előtt. Szó szerint idézem a dialógust: — Eddig csak Az aranyem­bert ismertem. Nézd csak: most itt A márványember. — Mit csodálkozol? Bizto­san megint megfejelték a si­kert. Ez nyilván a folytatás... Hallatlanul buta szöveget hallottam, annyi szent. Tájé­kozatlanságból jelest kellene adni a kihallgatott ismeret­leneknek. Az aranyember romantikus szemléletétől A márványember kegyetlen re­alizmusa fényévnyi távolság­ra van: a két műnek az ég­világon semmi köze sincs egymáshoz. De térjünk a tárgyra. Andrzej Wajda lengyel rendező — az egyetemes filmművészet legkiválóbb­jainak egyike — arra vállal­kozott, hogy a rá jellemző őszinteséggel felnyissa a kö­zelmúlt fekete dobozait. Mi van a dobozban? Tények és összefüggések. Fájdalmak és szenvedélyek. Tévedések és előítéletek. Po­litikum és realitás. Wajda A márványember­ben a szocialista fejlődés tár­sadalmi ellentmondásait tár­ja fel a kíméletlen szembené­zés szándékával, a kritikai elemzés szigorával, s a mű­vészi felelősség lefegyverző eredetiségével. Agnieszka, az ifjú rendező­jelölt diplomafilmet készít. Lubickolhatna a langyos víz­ben — annyi steril témának vethetné utána magát —, ő azonban kíváncsi természetű. Az érdekli, hogy mi rejlik egy szoborrá merevített em­beri sors mögött. Egy varsói múzeum raktárában rábuk­kan Mateusz Birkut sztaha­novista akadémikus (vagy inkább földhözragadt) stílus­ban megformált portréjára. Elhatározza, hogy utánanéz a dolognak. Nem hagyja, hogy lebeszéljék — eltérítsék — szándékától. A „dolog”, melyet Agniesz­ka csillapíthatatlan szenve­déllyel kutat egy hosszú fil­men át — hogy aztán ő ma­ga is művészi helyzetjelen­tésben számoljon be vizsgá­lódásainak eredményeiről —: egy ember története. Egy korszak története. Ne vegye az olvasó szójátéknak, ha le­írom: egy történet története. Az alkotó szándéka a lehe­tő legtisztességesebb. Egyik nyilatkozatában a következő­ket mondotta: „Az egész len­gyel ifjúság"meg akarja is­merni apáik történelmét. A fiatalok bőségesen hallanak a középkor vagy a XIX. szá­zad történelméről, de nem beszélnek nekik, vagy csak igen keveset a közelmúlt történelméről, amelyből mindannyian közvetlenül származunk, az 50-es évek­ről, amelyek kiformálták mai társadalmunkat. Ezért szeretnék szócsövet adni a mai fiataloknak e fia­tal lány személyében. Az a fontos, hogy a jelen kommu­nikáljon a múlttal... Ami Birkutot illeti, ő mindig hitt abban, amit tett. Csak az a társadalom képvisel értéket, amelyben az egyéneknek el­veik és céljaik vannak. Bir- kutnak, a kőművesnek vol­tak elvei. Agnieszka, a ren­dezőnő, ebben az értelemben rá hasonlít.” Miért hangsúlyoztam, hogy Andrzej Wajda alapállása becsületes (egyébként min­den filmjében az)? Mert úgy­nevezett „kényes témáról” van szó, melyet vádaskodva, gúnyorosan, fölényesen, kí­vülállóként stb. is meg lehet közelíteni. Wajdától távol áll az ítél­kezés szándéka, ő „belül vari” a filmen és a saját múltját is elénk tárja. (Mind­ezt vegyük szó szerint, ugyanis, a rekonstrukció so­rán az archívumból előbá­nyászott egyik híradó főcí­mén ott áll a neve. Egyéb­ként semmi értelme a koz­metikázásnak: Wajda is ké­szített pályája kezdetén „hur- rá”-filmeket.) A márványem­ber igazi „üzenete”: ahhoz, hogy előreléphessünk, józa­nul fel kell mérnünk mindazt, amit átéltünk. A jelen és a jövő nem kis mértékben a múltra épül. Birkut 1950-ben érkezett Nowa Hutába. Fantasztikus teljesítmények fűződnek a nevéhez. Egy brigád segítsé­gével megdönti a téglarakási rekordot. A munka hőse lesz, neve szimbólummá válik. „Sínen van”, ahogy mondani szokás, sokan ünnepük, de azért ellendrukkerei is akad­nak. Az egyik bemutató al­kalmával izzó téglát adnak a kezébe, hogy lejárassák. Az­tán váratlanul kegyvesztett lesz, mert védelmébe veszi az ellene elkövetett provoká­cióval gyanúsított munkatár­sát. Kilóg a sorból, s most már nem alkalmas arra a szerepre, melyre kiszemelték. Az 1908—1941-ig folyamatosan megjelenő folyóiratnak több fő­szerkesztője volt: Babits Mihály 1929-től vezette néhány évig a la­pot. Szobrát Borbás Tibor min­tázta meg. Mellette a magyar iro­dalom másik géniusza Krúdy Gyula szobra látható, amelyet szintén Borbás Tibor készített. Móricz Zsigmond életnagyságú gipszalakja — Kő Pál alkotása. Győri Lajos képriportja Á romlás százada „Őrültség semmit sem ten­nünk, ha mindent nem tehe­tünk is” — Eszterházy Mik­lós gondolkodott így a XVII. század közepén, mikorra a három részre szakadt ország nyugati felében felnő a főne­mesi fiataloknak az ország függetlenségét kívánó, de a realitásokat is ismerő csoport­ja. A költő Zrínyi Miklós nemzedéke politikai nagyko­rúságának kialakulására le­zárult az ország egyesítésé­nek első nagy kísérlete. Er­délyben már a múlté a nagy fejedelmek, Bocskai és Beth­len Gábor korszaka. Uralko­dásuk idején kedvező politi­kai viszonyok közt sem te­remtődött meg az egységes Magyarország, így utódaik más lehetőségek megvalósítá­sára törekedtek. Ha önerőből nem, akkor valamelyik külhatalom se­gítségével — így összegződtek a század elejének tapasztala­tai. A nagy célt, a török ki­verését az országból a siker­telen erdélyi kísérletek után a királyi országrész politiku­sai próbálják meg elérni. So­káig Habsbur-segítségben re­ménykednek, hiába. A ke­resztény Európát lekötő har­mincéves háború befejezésé­vel nyílt alkalom az eddig nyugaton foglalkoztatott haderő török elleni bevetésé­re, de III. Ferdinánd táma­dás helyett feloszlatta hadse­regét, csalódást okozva a benne bízóknak. A nagy eu­rópai háború utolsó szaka­szának hadmozdulataként az új fejedelem, I. Rákóczi György megpróbálja még egyszer az erdélyi fegyverek erejével az egyesítést. A por­ta azonban visszaparancsolja győztes seregeit. Fiai, György és Zsigmond apjuk nemzet­egyesítési politikájának elkö­telezettjei. Zsigmond a kirá­lyi Magyarországon kísérli meg a hatalomraj utást, a családi kötelékkel összefogva így az országrészeket. György apja hatalmi örökébe lépve a kezdeti sikerek után tragikus vállalkozásba kezd, a szultán parancsának ellenére Len­gyelország ellen tör. A kö­vetkezmény bukás, s az erdé­lyi állam maradék önállósá­gának felszámolása. A század utolsó nagy po­litikusa Zrínyi Miklós. A leg­képzettebb mindnyájuk közt. Tanúja a nagy vállalkozások bukásának. A szinte gyer­mekkortól folytatott harcok és a család hagyományai nem tehetik kétségessé török- ellenességét, de Zrínyinek már azt is tapasztalnia kell, hogy nemzete két ellenség közé került, a Habsburgok­nak nem érdekük a törökök kiűzése. A felszabadulást önálló, nemzeti királyság létrejötté­től várja. Először II. Rákóczi Györgyöt szeretné királynak, majd annak bukása után — leveleiből és az ország köz­hangulatát tükröző más for­rásokból is «tudjuk — magá­nak szánja a koronát. Erre következik a század nem el­ső tragikus eseményeként a kursaneci vadászaton a sze­rencsétlenség, s az önállóság álmának szertefoszlása. A század végén jön ugyan sza- badítónk Savoyai Jenő, de vele véglegesül a Habsburg hatalom is, több mint két év­századra. A „romlás” Mohácsnál kezdődik, de a XVII. század­ra lesz végérvényes. Törté­nelmi tudatunk talán épp ezért is ismeri ennyire a korszak szereplőit. Nem kis egyéniségek, nem megszokott életutak. Eszterházy Miklós egyszerű katonából lesz a híresen gazdag hercegi di­nasztia alapítójává, s sze­rencsés házasságokkal szer­zett vagyona nem kötötte le annyira figyelmét, hogy ne vált volna Zrínyi nemzedé­kének politikai iskolameste­révé. Vagy kinek az érdeklő­dését ne keltené fel a Rá­kóczi família története, s köztük is leginkább Zsigmon- dé, akiről (a fejedelmi cím Györgyre hagyományozódása miatt) Péter Katalin könyvé­ből tudjuk meg, hogy politi­kusnak bátyjánál is na­gyobb? A magyar főúri rend utolsó olyan százada a XVII., amikor még méltón tarthat­tuk vezetésre alkalmasnak és hivatottnak a Zrínyieket, Rá- kócziakat, Eszterházyakat, Batthyáhyokat, Forgáchokat, Nádasdyakat. „ök maguk is tudták, Zrínyi többször le is írta, hogy szerencsétlen, te­hetetlen korban született. Mégsem adták át magukat a „Fent” sem kap megnyugtató választ kételyeire. Helytállá­sának súlyos ára van: letar­tóztatják. Kiszabadulása után — barátjától, Witektől elté­rően, akiben volt elég erő az újrakezdésre — már nem tér vissza a közéletbe. Sem már­tír, sem vezető nem óhajt lenni. Asszonya hűtlen lett hozzá, kispolgári ábrándok után futott. Az utolsó stáció részletei hiányoznak. Agni­eszka, a Birkut-portré össze­állítója csak annyit tud meg, hogy a „márványember” meghalt, fia azonban nem óhajt nyilatkozni róla. Az epikus hömpölygéssel áradó cselekmény eseményeit mindvégig a rendezőnő — az ambiciózus fiatal művész — szemével látjuk. Paradox módon ez a megoldás bizto­sítja a film objektivitását (egyébként Wajdának épp­úgy meg kellett küzdenie alkotásaiért, mint Agnieszká- nak). Felejthetetlen képso- ,rok sorakoznak egymás mel­lett. Emberi sorsok, felfogá­sok, életeszmék gyökerét és fejlődését rögzíti Edward Klosinski kamerája. A színé­szek — elsősorban Jerzy Radziwillowicz, Mateusz Bir­kut megszemélyesítője — él- ményszerűen alakítanak. A hetvenes években szület­tek jó, érdekes, jellegzetes és szürke filmek. A márvány­ember — a felkavaróan drá­mai Wajda-vallomás — -a legfontosabb filmek közé tartozik. Nem egyszerűen művészi eredmény — konst­ruktív politikai tett is. Andrzej Wajda jó néhány­szor azzal ijesztette meg a filmvilágot, hogy abbahagyja a rendezést. Szerencsére so­sem váltotta be az ígéretét. A márványember után külö­nösen bízunk benne: messze még a pálya vége. A filmművészetnek nagy szüksége van Andrzej Waj- dára és A márványember- formátumú valóságábrázolás­ra. . Veress József reménytelen szemlélődésnek. A »magyar romlásnak szá­zadában« különös történelmi hivatás lett osztályrészük. Az ország sorsán aggódó politi­kusoknak látniuk kellett a lehetőségeik és szándékaik között feszülő ellentmondást. Újra rtieg újra kiderült: az országegyesítés megvalósítá­sához nem képesek eljutni. E felismerést azonban csak a cselekvés szülhette, ismétel­ten próbálkoztak, mert sok­szor tűnt úgy, mintha remény villanna. A fel-felcsillanó reményeket követve, az ép­pen adott vagy lehetségesnek látszó teendőket mérlegelve aztán mégis a változást szol­gálták a tehetetlenség száza­dában. Az eseményeket két nagyhatalom politikáját és kortársaik szándékait alakí­tották Zrínyiék a távoli cél érdekében. A szándékok és lehetőségek ellentmondása előtt nem álltak tehetetlenül, hanem feloldáson tevékeny­kedtek. Ember többet nem tehet.” Péter Katalin szép könyve a magyar történelem egy le­gendás korszakáról mondja el a valóságot, amelyből hő­sök születtek. (Péter Katalin: A magya.i' romlásnak századában — Magyar história sorozat) Kovách Imre 1979. november 25.

Next

/
Oldalképek
Tartalom