Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-11 / 264. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJÉGYZET NEMZETI PANTEON A Mező Imre úti (Kerepesi) Sírkertben a magyar történelem számos nagy alakja nyugszik. A Fővárosi Tanács 1956 decembere óta zárttá nyilvánította e temetőt, ahová ettől kezdve csak a magyar nép kiemelkedő, neves személyiségeinek temetését engedélyezte. Itt, ebben a temetőben alakították ki a Munkásmozgalmi Panteont is, ahoi a forradalmi munkásmozgalom elhunyt harcosai nyugszanak. Társadalmi szervezetek, iskolák keresik fel a temetőt, hogy megkoszorúzzák nagyjaink síremléket. Ebben a sírkertben bárhová nézünk, a mauzóleumokról, sírkövekről, emlékművekről olyan nevek köszönnek vissza ránk, amelyeket a történelem-, az irodalom- és a művészeti könyvekből ismerünk. A reform korszak és az 1848-as szabadságharc jelentős államférfijának, Batthyány Lajos gróf emlékének emelték ezt a mauzóleumot (balról). Deák Ferenc, a „haza bölcse” kiemelkedő szerepet vállalt az 1867-es kiegyezés létrehozásában. Munkássága, poliükai hitvallása a magyar nép haladását szolgálta. Síremléke jobb oldali képünkön. Károlyi Mihály (1875—1955) az ország miniszterelnöke, később a köztársaság elnöke volt. 1919-ben földreformot készített elő, majd a köztársaság bukása után emigrációba vonult, ahol tovább folytatta háborúellenes és antifasiszta harcát. A sírkert nemcsak politikusok emlékét őrzi. Arany János, legnagyobb epikus költőnk is itt nyugszik. Győri Lajos képriportja Jókai Mór síremléke. Ybl Miklós nevéhez olyan építészeti remekművek fűződnek, mint például az Operaház, a Bazilika, a királyi palota Krisztina városi szárnya, vagy a Közgazdaságtudományi Egyetem épülete. — Munkácsy Mihály emlékműve pedig világhírű festményeit idézi elénk. Krúdy Gyula művészete olyan írói világot teremtett, amelynek még jelzésszerű érzékeltetése is lehetetlen, vagy inkább ésszerűtlen vállalkozás lenne. Visszaadhatatlan- nak tartom alkotásai hangulatát, annyira egésznek, ösz- szefüggőnek érzem életművét. Szerenád címen megjelenő legjobb novellái egy részét tartalmazó kötete az ismert elbeszélések mellett néhány kevéssé ismertet is bemutat, ennek ellenére aligha változtat ez a könyv Krúdyról alkotott véleményünkön. Ma talán többen vannak, akik szívesen olvassák. A Szind- bád-film sikere utáni Krúdy- reneszánsz még nagyobb olvasótábort teremtett az amúgy is népszerű írónak. Hatásának titkát nemigen ismerjük, s talán kockáztasFilmművészet és olló Joggal kérdezheti az olvasó, hogy miért társítottam két különböző — egymáshoz sem logikailag, sem hangulatilag nem illő — fogalmat (pontosabban szólva: egy, az elemzéseinkben gyakran felbukkanó kifejezést és egy másik, az esztétikával és a kritikával nem összefüggő szót.) Nos, a kérdés jogosságát nem vitatom, de elöljáróban szeretném hangsúlyozni: a szavak nem véletlenül kerültek egymás mellé. A filmművészetben igenis szerepe van az ollónak (avagy, ellenkezőleg, az olló hiányának). Méghozzá nem formálisan, hanem a dolgok lényegét tekintve. Az olló — melyet a „második rendezőnek” titulált vágó használ — végső formát ad az alkotásnak. Egy úgynevezett egész estét betöltő játékfilm celluloidszalagon rögzített teljes anyaga több tízezer métert is kitehet. Ebből az irdatlan mennyiségből a vágónak kell összeállítani azt a körülbelül három-négyezer métert, melyet a vásznon láthatunk (ennyi szükséges a másfél-két órás filmekhez). Könnyű elképzelni tehát, hogy a vágás nem egyszerűen mechanikus művelet, hanem teremtő tevékenység. A vágóasztalon alakul ki a mű ritmusa, tempója, feszültsége — s természetesen gondolatiszerkezeti építménye is. Ha együtt élünk a művel, ez nemcsak a rendező és a többi — a film főcímében nagy betűvel megtisztelt — közreműködő érdeme, hanem a vágóé is, aki pedig sokszor Ne- mecsek-szerű közlegénynek számít a néző szemében. A magyar film gyakorlatában — a kifejezésen ezúttal a szakmai akusztikát értem — a vágónak és a vágásnak mindig megvolt a tekintélye. E munkának — nevezhetem művészetnek is — több jeles mestere volt és van. Aktív rendezők is tartoznak közéjük: ilyen például Rózsa János, aki Szabó István filmjeit vágja. Az sem szokatlan vagy ritka, hogy a kamera mögött tevékenykedő filmalkotó a vágószobában szerez gyakorlatot és biztonságot. A témával egyébként azért hozakodtam elő, mert az utóbbi időben egyre gyakrabban tapasztalom, hogy baj van az ollóval. Sok film elnyújtott, unalmas, érdektelen. Régebben normának számított a kétórás műsorblokk (előzetes, híradó, kisfilm, nagyfilm), ma a játékfilmek hosszúsága sűrűn meghaladja a két és fél—három órát. Eizenstein, a szovjet film óriása az elméletnek és a publicisztikának is tekintélyes mestere volt. Egyik cikkében — „Béla megfeledkezik az ollóról” — arra figyelmeztetett, hogy a vágás nagyon lényeges fázisa a filmművészeti alkotás megszületésének, rendkívül fontos összetevője a hatásnak, az élménynek, a befogadásnak. (Érdekesség: a címbeli Béla nem más, mint hazánkfia, a filmesztétikai gondolkodás úttörője, a hosszú ideig szovjet földön élő Balázs. Ebben a. konkrét esetben egyébként „ellenfelek” voltak, ádáz vitát folytattak egymással, a lényeges kérdések megítélésében azonban azonos pozíciót foglaltak el. A szóban forgó polémiában — ismerjük el tárgyilagosan — a Pa- tyomkin páncélos megteremtőjének volt igaza.) Van abban valami furcsa ellentmondás, hogy napjainkban, amikor az életvitel hallatlanul felgyorsult, egyre-másra gördülnek le a futószalagról a három—négy órás filmművészeti produktumok. Képzeljük el ugyanezt a negatív előjelű időeltolódást a testvéri múzsák esetében: mi lenne, ha a színházi előadások többsége öt—hat óráig tartana, vagy a zenekari hangversenyek a szokásosnál kétszer hosszabban vennék igénybe a művészetkedvelők estéjét- éjszakáját? Nem szeretnék demagóg szólamokat hangoztatni, tehát sietve leszögezem: előfordulhat, hogy bizonyos esetekben a téma, a cselekmény, a mondanivaló, a konfliktus stb. indokolja a plusz perceket (órákat). Andrej Tar- kovszkij nyilván nem azért készítette el két részben az Andrej Rjubljovot, hogy dupla forgatási prémiumot vegyen fel. Dárday István Filmregénye — melynek vetítési hossza kb. két és félszerese a szokásosnak — szinte egyáltalán nem tartalmaz üresjáratokat. Francis Ford Coppola az Apokalipszis, most vietnami víziójában széles körképet ad az amerikaiak háborújáról: műve építménye olyan bonyolult, hogy valamennyi összefüggés feltárásához másfél óra semmiképpen sem bizonyult volna elegendőnek. Bertolucci Huszadik százada — nálunk is nagy siker — talán a csúcstartó. Aki megnézte, négy másik alkotást tekinthetett volna meg helyette. És mégis megérte a fáradtságot, mert a freskó csöppet sem unalmas. Mindezek az adalékok — sajnos — nem általános érvényű mennyiségi és minőségi mutatók. Gyakoribb, hogy a kétrészes, három—négy órás film terjengős. Ilyenkor a motívumok ismétlődnek, az epizódok érdektelenséget árasztanak magukból, üresen jár a cselekmény malma. Csoda-e, hogy a néző ilyenkor feszeng a székén és folyton az óráját nézi? Egy szó mint száz: a vágó ollójának gyakrabban kell működnie, mint mostanában. Nem mellékes körülményről van szó. Az élmény intenzitása, a film „üzenete”, vagyis a mozinézők közérzete múlik rajta... Veress József Az álmok valósága sunk meg annyit: a Krúdy- művek igazi értékeit sem. Az e kérdéskörrel foglalkozó szakemberek, irodalomtudósok lennének, akiknek mulasztása miatt az olvasói élményen kívül nehéz közel kerülni ehhez az álomvilághoz, s megfejteni külön titkait? A magyar irodalom történetéről szóló könyvek írónkról, írásainak lényegéről annyit tudnak, hogy a rendszerező elemzés a jövőre vár. Krúdy életműve nagyon nehezen helyezhető el irodalmunk történetében. A hagyományos, a kiemelkedő és jelleget adó költőink, íróink műveinek értékelésekor sem mindig felhasználható elemzési módszerek Krúdy műveinél elégtelennek látszanak. Nem marasztalhatjuk el irodalmárainkat mégsem, az utóbbi években több jelentős Krúdy-elemzést olvashattunk, várhatóan továbbiak is megszületnek majd. A Krúdy-hatás felfogható- an világossá válásának érzésünk szerint legfontosabb akadálya olvasói közízlésünk. Nehezen érvényesülnek igazán, eredeti mélységükben az olyan alkotások, amelyek megkívánnák a közvetlen olvasói élményen túl is a töprengést, gondolkodást. Mert a Krúdy-műveket ilyeneknek tartom. Vajon miért álomvilág ad keretet az embereket annyira ismerő író történeteinek? Létezik-e mégis rendszer az emlékek, álmok és vágyak látszólagos rendszertelenségében? Azt hihe- tem, igen. Krúdy élményei a század- élőhöz kötődnek. Egy szépnek álmodott világ elmúltán érzett halk fájdalom és a jelen teljes elutasítása együttesen alakítják műveit. Krúdy kora válságidőszak. Igaz, elsősorban a polgári társadalomé, de Krúdy nagyon sok szállal kötődik ehhez is, aminek krízisét a még régebbihez való ragaszkodás is erősíti. Alapelképzelésül ne fogadjuk el, hogy írónk nem hisz az értelmes jövőben. Csupán arra gondolhatunk; bizalmatlan azokkal az életjelenségekkel szemben, amelyeket kora, könnyen érzé- kelhetőségük miatt, ténynek tartott. A politika, a gazdaság, a polgári erkölcs rendjének látszólagos racionalitása helyett választ mást Krúdy. Nem elutasítja ezeket, hiszen így ugyanabban a gondolati rendszerben kellett volna mást teremtenie, amit úgy, ahogy van, kikerülni igyekszik. Így a kompromittált gondolatvilág helyett az érzésekhez, érzelmekhez hatolnak művei. A századelő avantgarde mozgalmai hasonló utat járnak be. A művészetben is megnyilatkozó polgári közna- piság helyett a világ mélyebb szerkezetének megértésére törekszenek. A kubisták például úgy, hogy geometriai formákra bontva ábrázolják környezetüket. Krúdynál ezt a mélységet a legbensőbb emberi érzések, álmok és vágyak jelentik. Alkotásait nehéz csak érteni. Együttesen hatnak hangulatilag és érzelmileg. Az első hatása alól nehezen menekülhetnénk, ha akarnánk is, a második felfedezése nyugodtabb, gondosabb olvasást igényel. (Krúdy Gyula: Szerenád. Szépirodalmi Könyvkiadó). Kovách Imre 1979. novemuef 11.
