Kelet-Magyarország, 1979. október (36. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-14 / 241. szám
TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Tatai látnivalók A város egyik legjellemzőbb nevezetessége az öreg-tő, amelynek partján minden évben több száz ezer ember keres pihenést. A körülötte épült Töváros, a gondozott parkok és sétautak az ide látogató turisták kedvelt kirándulóhelye. A XVII. században épített Cifra-malom a tó északi részén várja a látogatókat. Jellegzetes építési módja érzékletesen szemlélteti, hogyan használták ki az egykori molnárok a természeti erőket. A gyors vizű patak fölé épített malmot úgy tervezték meg, hogy a fából készült hajtólapátok a vízbe merüljenek. A malom szépen faragott faszerkezetéből sajnos csak az épületen kívüli részeket csodálhatjuk meg. Zsigmond király a XIV. század végén kezdte építtetni a tatai öregvárat, néhány évtizeddel azután, hogy a városnak címert is adományoztak. A várnak eredetileg négy saroktornya volt, amelyből sajnos csak az északkeleti torony maradt meg, de ez szinte eredeti állapotában. — A helyreállított gótikus vár ablakai mögött ma a Kuny Domokos Múzeum gyűjteményét őrzik. Látható itt a város történetének minden jelentős korszakából valamüyen érdekesség, a bronzkori, római, középkori leletektől a tatai fajanszművesség emlékéig minden. Az Országgyűlés téren egy másik, Tatára jellemző és az országban egyedülálló műemléket tekinthetünk meg: a nyolcszögletű téglaalapzatra épített fa óratornyot. Az Eder József tervezte torony órái 1773-tól mérik az időt. Győri Lajos képriportja Hitler és Mussolini követői a második világháború után eltűntek a történelem süly- lyesztőjében. A fasiszta vezetők egy részének azonban sikerült elmenekülnie a fele- lősségrevonás elől. Franco Spanyolországába, Salazar Portugáliájába, Dél-Afrikába —, de legfőként Dél-Ameri- kába. A szétszórt fasiszták hamarosan szervezkedni kezdtek, előbb az adott országokon belül, majd létrehozták nemzetközi szervezetüket, a „Fekete Interna- cionálét”. A szervezet célja eleinte egymás segítése, az igazságszolgáltatás elől elbújt háborús bűnösök mentése, támogatása volt. Később a szervezkedés kibővítette céljait. Az időközben felnőtt fiatalok, az új generáció már nem ismerhette Hitlerék rémtetteit, így egy részük a Hány arca van egy filmrendezőnek? A kérdés, melyet az alább következő írás címében feltettem, természetesen költői. A filmrendezőnek ' — amennyiben igazán jelentős — nem lehet sok arca. A nagyságnak a művészetben sokféle ismertetőjegye van: az egyik az, hogy az alkotó másokkal összetéveszthetetlen. A film még mindig ifjúkorát éli, de mai klasszikusainak munkái e tétel általános érvényességét bizonyítják. Ingmar Bergman valamennyi művében ugyanazt a témát variálja (örömmel említem meg, hogy legjobb forgatókönyvei végre magyar nyelvű kötetben is napvilágot láttak). Eszközei, módszerei változhatnak — változnak is, hiszen a svéd mester lépést tart az idővel —, rendezői krédó-ja azonban szilárd. A mentalitása, felfogása, filmideálja, vagyis az arca nem változik. De felhozhatnám példának Fel- linit is, aki ugyancsak felülmúlhatatlan az eredetiségben. Vagy a magyar Jancsó Miklóst, akit lehet szeretni vagy elmarasztalni, ám ahhoz egyáltalán nem férhet kétség, hogy sajátos stílust, jelrendszert, formát talált ki, mely csakis az övé: ez áll a társadalmi-politikai mondanivaló ábrázolásának fókuszában. Nem kell különösebben beavatottnak lenni ahhoz, hogy szinte azonnal felismerjük: kinek a filmje pereg a vásznon (ismétlem: a szuverén, nagyformátumú, klasszis rendezők esetében). Tarkovszkij másképpen szervezi Renddé a képsorokat, mint kollégája, Csuhraj; az amerikai Coppola nyelve eltér a Formánétól; Fábri, Kása, Makk, Gaál, Kovács, Szabó — s még egy-két nevet sorolhatnék a hazai élmezőnyből — öntörvényű világot teremtett, ugyanis valamennyien egyéni hangon szólalnak meg. Természetesen hiba lenne abszolutizálni a jó rendezői teljesítmény elengedhetetlen feltételeit, s magát a törvényt, amely úgy szól, hogy Antonioni kizárólag Antonioni, Kurosawa csak Kurosawa stb., stb. modorában készíthet filmet. Köztudott, hogy egy negyven-ötven évig tartó alkotói pálya különfélé szakaszokra, egységekre osztható. A kibontakozás, az útkeresés művészi jellegzetességei eltérnek az érett alkotások eszmeiségétől és esztétikumától. Néha pihenésnek, ujjgyakorlatnak beillik valamilyen rendhagyó feladat is: ettől még, ahogy mondat ni szokás, nem esik le a gyűrű a babérokkal koszorúzott kiválóság ujjáról. Hitchcocknál a nézők már az első pillanatokban azt keresik: hol a hulla? Truffaut a Négyszáz csapás-ban — első mesterművében — a fiatalkor forrongásairól beszélt, következésképpen maga határozta meg a normát. Nyikita Mi- halkovtói varázslatos szépségű Csehov-adaptációja, az Etűdök gépzongorára után valamennyien a hamisítatlan drámai atmoszférát kérjük számon. Általában nem is csalódunk, de azért sem emelhetünk vétót, ha — maradjunk az említett neveknél — Hitchcock szelídebb húrokat penget, Truffaut a fekete humor várát szeretné bevenni, a szovjet színészrendező pedig nyersebb, na- turalisztikusabb színeket kever a palettán. Az ellentmondás csak látszólagos. önmagából nehezen lép ki az ember, de adódhatnak olyan esetek, amikor egy kicsit megsokszorozhatja személyiségét. És voltaképpen most érkeztem mondanivalóm lényegéhez. Az elmúlt hetekben megtekinthettem Andrzej Wajda, a világszerte ismert és becsült lengyel rendező három legutóbbi filmjét. Kronológiai sorrendben a következő művekről van szó: A márványember, Érzéstelenítés nélkül, A wilkói kisasszonyok. Mindhárom megjelenik a hazai mozikban is — az első néhány héten belül —, de hát nem olyan egyszerű lépést tartani az óriási sebességre kapcsolt művész tempójával. (Csak zárójelben írom le a Wajdá- val kapcsolatos legfrissebb hírt: már dobozban van új filmje, A karmester is: ebben a kongeniális angol színész, John Gielgud alakítja a címszerepet.) A márványember, az Érzéstelenítés nélkül és A wilkói kisasszonyok közös nevezője: Andrzej Wajda társadalmi érzékenysége. A márványember az ötvenes évek nyugtalanító politikai légkörét idézi, az Érzéstelenítés nélkül úgynevezett mai „karriertörténet” (azazhogy egy személyiség váratlan ki- bicsaklásának folyamatát ábrázolja), A wilkói kisasz- szonyok pedig romantikus megmártózás a múltban (ih- letője Jaroslaw Iwaszkiewicz, a lengyel próza immár aggastyán korú atyja, aki fizikai mivoltában is felbukkan a képeken). Andrzej Wajda arról beszél ezekben a filmekben, ami a kor — az adott kor — „érzeményeit feszíti”. A bizalmatlanságról, a hajrá-hangulatról, a személyiség egyensúlyvesztésének tragikumáról, a múlttal való találkozás riasztó kellemetlenségeiről. Mindig másról és folyton ugyanarról. A megvalósítás színvonala még Wajdánál sem egyenletes: ezt a viharos ritmust lehetetlen folyton művészi magasságokba emelkedve abszolválni. Nekem A már- ványember tetszik leginkább, az Érzéstelenítés nélkül esetében kicsit zavart a mozgatórugók feltárásának hiánya. A wilkói kisasszonyok pedig azzal leoett meg, hogy úgyszólván teljesen hiányzik belőle a modern politikai „üzenet”. Visszatérve a jegyzet címére: Andrzej Wajdának is csak egy arca van. Csakhogy — s ebben rejlik a dolgok dialektikája — hol haragosan, hol megértőén, hol gúnyosan néz. Attól függően, mit akar éppen mondani. Kivételesen gazdag szellemi birodalmában többek között ezért érdemes újra és újra barangolni. N Veress József Akcióban a Fekete Internacionálé fasizmus hamis propagandájával szemben kevésbé volt ellenálló. Közülük toboroztak új híveket, sőt új vezetőket, akik az időközben kiöregedett régiek helyére álltak. Árkus István, az ismert külpolitikai újságíró most megjelent „Akcióban a Fekete Internacionálé” című könyve a fasizmus háború utáni útját és mai módszereit ismerteti. Részletesen bemutatja az egyes országokban — mindenekelőtt Nyugat-Né- metországban és Olaszországban — tevékenykedő fasiszta szervezeteket, képet ad összefonódásukról az állami, katonai és rendőrségi szervekkel. Külön fejezetekben olvashatunk a spanyolországi, portugáliai és görögországi demokratikus fordulatokról, a fasiszták franciaországi, angliai, USA-beli és dél-amerikai ügyködéséről. A könyv adatszerűén bizonyítja a fasiszta szervezkedés nemzetközi jellegét. A különböző országokban végrehajtott merényletek, gyilkosságok jigyében folytatott vizsgálatok felderítették, hogy a bűntettek elkövetői többnyire külföldről kaptak segítséget, pénzt, fegyvereket, robbanóanyagokat. Céljuk a demokrácia lejáratása, olyan pánikszerű közhangulat előidézése, amely egyrészt a merényletekért a kommunistákat, a baloldalt teszi felelőssé, másrészt annak elhite- tése, hogy a lakosság biztonságát csak egy „erőskezű” — értsd: szélsőjobboldali — kormányzat biztosíthatná. A „Fekete Internacionálé” akcióprogramjának végrehajtását — a tömegek megtévesztésére — nem egyszer baloldali álarcban igyekszik végrehajtani. Erre a célra kapóra jöttek a kapitalista társadalomból kiábrándult fiatalok ultrabaloldali szervezetei. A fasiszták igyekeztek beszivárogni ezekbe a szervezetekbe, sőt nem egyszer maguk hoztak létre álforradalmi demagógiát hangoztató alakulatokat. Ember- és bankrablás, politikai zsarolás, bombák és gyilkosságok szerepelnek e szervezetek fegyvertárában. A tettekért a magát „Vörös Brigádnak” nevező terrorista szervezet vállalta a felelősséget. Hogy e szervezet menynyire nem baloldali — még ha ötágú csillagot is használ jelvényül — leleplezi a Pae- se Sera című olasz lap cikke, amely bizonyítja: a vörös brigádok több milliós összeget kaptak az újfasiszta Szociális Mozgalom vezetőitől. A könyv értéke, hogy izgalmas formában, történelmi szélességben, összefüggéseiben foglalkozik a jelen kori fasizmussal, annak nemzetközi tevékenységével. Bebizonyítja, hogy a mai fasiszták éppúgy a monopoltőke rohamosztagosai, mint ahogy a régiek voltak a két világháború között. A különbség csupán annyi, hogy — néhány szórványos kísérleten kívül — nem került sor nyílt bevetésükre, egyelőre „tartalékban” vannak. A szerző alapos munkát végzett. Talán csak azt hiányolhatjuk, hogy bár maga is tanúja volt a chilei fasiszta puccsnak, Latin-Amerikának — megítélésünk szerint — lehetőségeinél kevesebb helyet szentelt. A kötet gondozása a Zrínyi Katonai Kiadó érdeme. G. I. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. október 14. ^
