Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-08 / 210. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1979. szeptember 8. 175 napos űrutazásért Kitüntették az űrrekorder párost Á nagy hal Kommentár Obira titkos adui A japán politikai krízis újabb fontos szakaszába lépett. Az ellenzék bizalmatlansági indítványt nyújtott be, s Ohira Maszajo- si miniszterelnök számára nem kínálkozott más megoldás, mint a parlament feloszlatása és az idő előtti választások kiírása. Hogy miért? A válasz ösz- szetett. Hozzájárult kétségtelenül a párt néhány vezető politikusának homályos — gyakran pedig egyértelmű — megvesztegetési ügye. Annak idején a világsajtót bejárta az amerikai Lockheed repülőgépgyár japán zsebekbe vándorolt borítékainak az esete, amely végül is egy kabinet sorsát döntötte el. Az sem közömbös a kormányon lévő párt számára, hogy Japánban túlontúl sokat beszélnek újabban az építőipar monopóliumai és a párt néhány vezetője között létrejött szupertitkos megállapodásról. Az egyezség értelmében a trösztök jelentős állami szubvenciót és még tekintélyesebb állami megrendeléseket kapnak. Persze, nem ellenszolgáltatás nélkül. Cserében csendes kényszert alkalmaznak munkásaikra és tisztviselőikre, hogy lépjenek az LDP tagjai sorába. Egyszerű a recept, s alkalmasint arra is jó, hogy a kormánypártból igazi „néppártot” szervezzenek. Olyant, amilyennek soha, még fénykorában sem mondhatta magát. Magától értetődik, hogy a tagtoborzás effajta — enyhén szólva — furcsa módszerét vissza is lehet utasítani. Csakhogy Japánban nőt- tön nő a munkanélküliség, s a renitens alkalmazottnak gyorsan ajtót mutatnak a munkáltatók. Ma még korai lenne az októberi választások esélyeit latolgatni. Az ellenzék kétségtelenül egyre jelentősebb szerepet tölt be Japán életében, a liberális demokraták viszont választásról választásra veszítenek befolyásukból. Mindez nem jelenti azt, hogy Ohira pártjának nincsenek titkos adúi, amelyekkel — az idő előtti erőpróbára tartogatva — végül is megőrzik a hatalom sáncait. Gy. D. Pénteken átnyújtották a kitüntetéseket a világ eddigi leghosszabb időtartamú űrrepülése két részvevőjének, Vlagyimir Ljahovnak és Va- lerij Rjuminnak. 175 napos űrutazásuk során tanúsított kimagasló bátorságukért, kiPénteken délelőtt kétnapos munkalátogatásra Francia- országba érkezett Edward derek, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára. A látogatás a megfigyelők szemében a francia—lengyel kapcsolatok folyamatosságát demonstrálja: öt esztendő alatt ez az ötödik csúcstalálkozó Giscard d’Estaing Vladimir Videnov, a Bolgár Népköztársaság budapesti nagykövete pénteken fogadást adott a bolgár nemzeti ünnep, Bulgária felszabadulásának 35. évfordulója alkalmából. A nagykövetségen rendezett fogadáson részt vettek: Senke Valéria, a Társadalmi Szemle szerkesztő bizottságáemelkedő jelentőségű munkájukért mindketten megkapták a Lenin-rendet és a Szovjetunió Hősének Arany Csillagát. Ljahov, akinek ez volt az első űrutazása, egyben megkapta az űrhajóspilóta • jelvényt francia köztársasági elnök és vendége között, és rendszeres az érintkezés a két ország miniszterei között is. A francia—lengyel politikai párbeszéd központi témája kezdettől fogva az enyhülés, a különböző társadalmi rendszerű országok közötti békés egymás mellett élés volt és ez áll a mostani megbeszélések középpontjában is. nak elnöke, Huszár István, a Minisztertanács elnökhelyettese, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai; Gyenes András, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, Trautmann Rezső, az Elnöki Tanács helyettes elnöke, Raffai Sarolta, az országgyűlés alelnöke. A Tiszának is megvannak az „öreg halászai”, a nagy halai, az erőt próbáló küzdelmei, még akkor is, ha a tét talán nem akkora, mint Hemingway hősénél. Habár, ki merné ezt is bizton állítani, mert ki látott akkor a tiszabecsi öreg Jóska bácsi leikébe, ki olvasta gondolatait, amikor a maga óriás harcsájával küszködött. Az- évek távolában benne is megszépül, történetté nemesül az akkor nagyon is tétre menő harc, presztizsküzde- lem, hiszen végül el kellett dőlnie, ki az erősebb: a hal, vagy az ember? Ülünk a becsi Tisza-par- ton, Jóska bácsi aprót kortyol a pálinkából, mesél, valami ősi megjelenítő erővel, dramatizálva, újraélve a történteket. Aki hallja, látja is a nagy halat és a kis termetű, gumicsizmás, iszapos és vizes embert. — Az egyik alkalomkor, valamikor ’72-ben, amikor a Tisza megfele kezdett apadni, gondoltam, hogy a Batá- ron már lehet halászni. Lementem, de alig fogtam valamit. Nézem a karórát, és mondom, hazamegyek fél nyolcra, a híreket meghallgatni a tévében. Már hét óra elmúlik: no még meghúzom a hálót egyszer, vagy kétszer. Felhúzom egyszer: semmi, öt perccel múlt negyed nyolc. Leteszem a hálót még egyszer, hát látom én, hogy a csekély vízben egy hullám jön. Mikor a hullám eléri a kávát, meghúzom a hálót. Már kezdett szürkülni, de lehetett még látni. Ahogy húzom a hálót, az egyik ideg elkapja a hal álkapcáját, akkora volt, mint egy kétéves tinó feje. A farka meg a másik szélén a hálónak. Hát megirtózok, mi lesz? Jóska hácsi maga elé néz, mintha a hal rideg szemét látná. Dicső Árpád, Brekócz- ky András, Kánya Sándor, mint akik sosem hallották a történetet, feszülten figyelnek. — Megbillentem a hálót, a hal összerogyott. Ülök ott nyugodtan. Fogom a rudat. Egyszer a hal kerül egyet, megindul oda, ahonnét jött. Nekiiszonkodott a hálónak, de úgy, ha bele nem vágom a vízbe, elvisz engem is. Az vót a szerencse, hogy a nagy svungtól a hálót úgy összehúzta, hogy zsákba került. Felugrottam én rögtön, két Jóska bácsi, aki a nagy halat fogta. (A szerzők felvétele) kézzel megfogom a rudat. Hát benne van a lelkem! Fogom a rudat, de csak any- nyira húztam fel a hálót, hogy az ideg egy araszra volt a víz színén. Lesz ami lesz, hát hadd táncolja ki magát, mondom... Fütty sivít végig a víz felett, néhány madár felriad, aztán megint csend lesz. Für- dőző gyerekek adnak jelt egymásnak. Jóska bácsi minderről tudomást sem vesz. — Megint megindul, de akkor már talpon voltam. Mondom, nem bírsz megingatni, én vagyok a fiú ... Újra nekiereszkedik a hal, visszafelé, aztán megáll... Megint tesz egy kanyart. Vinné a hálót, de én nem engedem. Néhány csepp eső hullik, a felhők feketék, de a nap kétségbeesetten könyököl a fellegeken és süt, teljes erejével. Jóska bácsi fekete kalapját a homlokára tolja; mint az egyenlítő a földet, úgy választja az arcát ketté a barna bőrt, a fehér homloktól elhatároló fél körív. Az enyhén borzolódó vízre néz. — Fél kézzel megkezdtem a hálót lefele szedni a harcsáról. Erre a kezemre rá- csavartam a hálót, evvel pedig benyúltam a kopoltyújá- ba, húztam aztán kifelé, mint a dögöt. De amikor bevittem a partra, úgy négy méterre a szélétől, ott aztán kezdett nekem hőzöngeni. Az eső elállt, a nap bizonyult erősebbnek. A fekete felhők csak messziről néznek vissza, másutt sírják el vereségük fájó könnyeit. Itt csak néhány gyöngyszem a virág- kelyhekben, pár gyémánt a füvek zöld bársonyán őrzik az emlékét annak, hogy az előbb még védett hely után forgattuk fejünket. t— A halastarisznya madzagját behurkoltam a harcsa kopoltyújába. Fel is vettem a hátamra, de úgy elsüllyedtem az iszapban, hogy a gumicsizmám szára majdnem megmerült. Mintha oda lennék szegezve. Lelököm a halat a vállamról, és mint a dögöt, úgy húztam. Menni kellett vagy ötven métert, míg nagy nehezen felértem a töltésre. Nekem még a hajamról is csepegett a víz, mintha a Batárból vettek volna ki. is. Lenin-renddel és a Szovjetunió Hőse Arany Csillagával tüntették ki Vlagyimir Ljahov és Valerij Rjumin, űrhajósokat. Képünkön: Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára átnyújtja a kitüntetéseket. (Keiet-Magyarország teiefotó) Edward Gierek Párizsba utazott Fogadás Bulgária nemzeti ünnepe alkalmából BERLINI LEVELŰNK Szilés borravaló nélkül A magyar—német nagyszótárban megtalálható a borravaló német változata „trjnk- geld”, aki szótárból tanulja a nyelvet, megtanulhatja ezt a szót is, s aztán elmondhatja, ma megint tanultam valami feleslegeset. Az NDK-ban ugyanis még mindig nem jött igazán szokásba a borravalózás. Fillérre, vagyis az utolsó pfennigig visszaad a borbély, a pincér, a taxisofőr, s a hírek szerint a kórházakban, és az orvosi rendelőkben is ismeretlen fogalom a trink- geld. Berlin legnagyobb szülészeti klinikáján, a friedrichaini kórházban ezt a magyar fül számára különösnek tűnő tényt akartam ellenőrizni nemrégiben. Miközben a főorvost kerestem, szóba elegyedtem egy szülés előtt álló kismamával. Ulrike Sperr 21 éves, az első gyereket várja. — Terhessége során hány orvos kezelte? — Mindvégig ugyanahhoz a doktorhoz jártam, itt a klinikán, mert veszélyeztetett terhes vagyok. Joschko doktor úr kezelt. — Nála is fog szülni? — Nem. Fogalmam sincs, annál az orvosnál, aki éppen szolgálatban lesz. — Nem idegenkedik ettől? ügy tudom —, ugyanis én is két gyermek apja vagyok, — az asszonyok ilyenkor azt az orvost szeretik maguk mellett tudni, akihez leginkább bizalmuk van. — Magam is szülésznő vagyok, meggyőződésem, hogy a páciensek bizalma a mi kórházainkban nem személyre szóló. Mindenki tudja, hogy bárki kezeli, legjobb tudása szerint mindent megtesz a betegek érdekében. És még valami: aki nálunk szülészorvos, annak kiválóan kell érteni mesterségét, különben be sem kerül a klinikákra — Engedjen meg egy nagyon bizalmas kérdést. Ez a riport a magyar sajtóban fog napvilágot látni, s azt Berlinben úgysem olvassák. Menynyi borravalót fog adni a szülést levezető orvosnak? — Hogyhogy borravalót? Ez nálunk nem szokás. Van az orvosnak fizetése. A szülésznők és az ápolónők sem szoktak borravalót kapni, pedig a szülés után ők — mi — gondozzák a betegeket, az orvos csak a szülést vezeti le. Ulrike Sperr mint ápolónő 600 márkát — 3000 forintot keres havonta, s mint mondta, elégedett a fizetésével. Amikor Klaus Joschkóval, a klinika osztályvezető főorvosával összeismerkedtem, némi mentegetőzés után tőle is megkérdeztem, hogy mennyit keres. — Havonta 1900 márkát. Ezenkívül — mint a dolgozók általában évente egy alkalommal, az egészségügy napján 750 márka prémiumot kapok. — Mennyit kell ezért dolgoznia? — Napi nyolc óra a munkaidőm és havonta az igényektől függően 6—10 alkalommal 24 órás ügyeletet tartok. Elég sok a munkánk, naponta kb. tíz újszülött jön nálunk a világra. — A fizetése nem kicsi, az 1900 márka egy jó szakmunkás fizetésének a duplája. Doktor úr ne vegye zokon a kérdést, megmondaná, hogy menynyi a jövedelme? A borravalóra gondolok... — Meglepő a kérdés, ezt a fogalmat ugyanis csak hallomásból ismerjük. Nálunk természetes, hogy törődünk a beteggel — értem ezalatt a gyógyítás valamennyi területét — és természetes, hogy ezért nem várhatunk el külön fizettséget. A borravalót, és ez nemcsak az én maszek bejáratú véleményem, hanem az orvosi -etika egyik szabálya, nem tudjuk összeegyeztetni a hivatástudattal. Az persze előfordul, hogy a kismamák vagy az izgatott papák mindenképpen ki akarják fejezni hálájukat, örömüket és hoznak egy csokor virágot, vagy a nővéreket meglepik egy doboz desszerttel. — ön is ifjú apa. Mint páciens ugyanehhez tartotta magát? — Amikor a feleségem szült, én se adtam borravalót. A kollégám mindössze a kötelességét látta el, ezt tesszük valamennyien, különben is, ha kitudódna, hogy valamelyikeink elfogad, netán el is vár valamiféle hálapénzt, annak nagyon kellemetlen következményei lennének. Tudja hány orvos vár arra, hogy a kerületi rendelőkből bekerüljön a klinikákba — kórházakba? Nem beszélve arról, hogy ez lelkiismereti kérdés is, mi arra esküdtünk, hogy gyógyítunk, s ezért méltányos fizetést kapunk. Ezt az anyák is tudják, s ezért eszükbe sem jut, hogy valamiféle borravalóval megsértsenek bennünket. — A kérdés persze fordítva is feltehető — mondta az egészségügyi minisztérium illetékes osztályvezetője: az anyák vajon kitől kapnak borravalót? Az állam nagyvonalú szociálpolitikai intézkedései nem arra valók, hogy abból egyesek érdemtelen hasznot húzzanak. Ha netán mégis kiderül, hogy valamelyik orvos bevezeti ezt a törvénytelen gyakorlatot, az tudja, hogy ez milyen súlyos következményekkel jár. Ezekről inkább hadd ne beszéljek, — mondta az osztály- vezető. Jómagam, de számos az NDK-ban élő, dolgozó magyar tapasztalatai is ezt igazolják. Amikor a feleségem ugyancsak veszélyeztetett terhességgel a berlini Charitee klinikán feküdt és a hazai ezresnek megfelelő 200 márka hálapénzzel akartam megköszönni a kezelőorvos gondoskodását, rossz érzéseim támadtak. Az otthoni dolgok jutottak eszembe, hogy a borravaló nemcsak azt rontja meg, aki kapja, hanem abban is rossz reflexeket ébreszt, aki adja. Ráhibáztam, az orvos ugyanis azzal fenyegetett, s másnap a főnöke is, hogy ilyen eszembe ne jusson, mert sző szerint ezt mondták: kidobnak a klinikáról. E zek után magam is virágcsokrot vittem a bábaasszonynak, az orvosnak pedig egy üveg konyakot, amit szemem láttára bontott ki a szobájában, s nekem is innom kellett belőle. Berlin, 1979. szeptember. DCtmjtr Jß&üne — Mikor megyek száz métert, beszélgetést hallok hátulról a töltésen. Nézek, hát látok egy nagy alakot, meg egy kicsi fehércselédet. Sanyi, a jószággondozó volt, most jöttek hazafelé. Mondom: te Sanyi, ezt a halat haza kellene vinni! Kapsz érte két kiló halat. Hát — feleli Sanyi —, Jóska bácsi, hogyne vinném. Adja csak ide! Az udvaron lököm le egyenesen! Felveszi, de a hátán a hal elkezd fickán- dozni. Sanyi mint a részeg ember, a töltés egyik oldalától a másikig megyen. Odavágja a földhöz, ő nem viszi. Majd viszem én! Viszem ötven métert, mondom: Sanyi vigyed te, én nem bírom ezt. Ha nem hozod, nem kapsz halat. Felveszi újra, viszi, egyszer csak a hal a farkával a hátába csap. Azt mondja: ő nem viszi. No, szerencsére jön a fiam, amelyik sofőr, a Gyuszi. Motorral jön. No, azt mondja: hát semmi sincs? Ne beszélj fiam, nagyobb, mint Sanyi, olyan halat fogtam. Eridj csak haza és hozz egy pesti zsákot! Közben elértünk a Barkaszi háza elébe, ott álltunk; egy szép lánynak sincs annyi nézője, mint ennek volt. Aztán jött a Gyuszi, fellökte a vállára, és elvitte hazáig. A harcsa kevés híján ötven kiló volt... Jóska bácsi körbetekint, felsóhajt, mintha most szabadulna a hal súlyától, aztán a Tiszán feszülő arany- hídra néz, mely a túlsó partra vezeti az ember szemét, ahol a pára szakad fel. (Folytatjuk) CSÓNAKKAL A TISZÁN BURGfnM^O^^PEID^O™^mPORTSOROZATA__
