Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-04 / 206. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1979. szeptember 4. Kommentár Pakisztán: halasztás, háttérrel Régi igazság, hogy egy állam külpolitikája nem választható el annak belpolitikájától. A mai Pakisztánban ez újra látványosan bebizonyosodik. Mind több jel mutat arra, hogy Ziaul Hak tábornok ígéretei ellenére rezzenetlenül folytatni kívánja diktatórikus vonalvezetését és drákói eszközökkel némít el minden bíráló hangot. Amikor a tábornok, még Zulfikar Ali Bhutto vezérkari főnökeként, katonai pucs- csal átvette a hatalmat, arra hivatkozott, hogy „kizárólag a zavaros belpolitikai helyzet miatt, rövid átmeneti időre, az új választások kiírásáig” irányítja az országot. Azóta többször is elhalasztotta a választások megtartását. Legutóbb Bhutto világszerte sok bírálatot kiváltott kivégzése után nyilatkozott úgy, hogy „most már mindenképpen” 1979 novembere lesz a választások „végleges és visszavonhatatlan” időpontja. Ekkor már sokan kétkedve fogadták ezt az államfői bejelentést — és az események őket igazolták. A legújabb hírek szerint Ziaul Hak televíziós nyilatkozatban közölte a pakisztáni Iszlám Köztársaság lakosságával, hogy a választásokat ismét „elhalasztják” katonai kormányzata továbbra is hatalmon marad, természetesen a valamennyi demokratikus jogot „felfüggesztő” rendkívüli állapottal együtt. Ezzel egy időben nemcsak folytatódott, hanem megerősödött a letartóztatás i hullám, amely elsősorban a kivégzett Bhutto néppártja ellen irányult. Miközben sorra születnek a fanatikus iszlám szellemet tükröző és új rendeletek, a katonai hatóságok lesújtottak Bhutto családjára is: letartóztatták a kivégzett kormányfő huszonhat esztendős lányát, azzal a váddal, hogy „megsértette a rendkívüli állapot rendelkezéseit”. Sokasodnak annak jelei, hogy a pakisztáni belpolitikának ez az irányzata Szaúd- Arábiától kezdve Washingtonon át egészen Pekingig lényeges, anyagiakban s kifejezhető támogatást élvez. A folyamat jellege olyan, hogy mind több megfigyelő teszi fel a kérdést: milyen veszélyt jelent ez az egész neuralgikus és stratégiailag érzékeny térség biztonságára. H. E. Üdvözlő távirat Havannába Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke és Lázár György, a Minisztertanács elnöke üdvözlő táviratot intézett az el nem kötelezett országok Havannában ülésező VI. csúcs- értekezletéhez. A távirat hangsúlyozza: a Magyar Nép- köztársaság nagy jelentőséget tulajdonít az el nem kötelezett országok mozgalmának és szolidáris az imperializmus, a gyarmatosítás, az újgyarmatosítás és a fajüldözés ellen vívott harcával. A Magyar Népköztársaság támogatásáról biztosította a mozgalom kezdeményezéseit, amelyek elősegítik a világ békéjének megőrzését, az enyhülési folyamat előrehaladását és a leszerelés ügyét. A magyar vezetők kifejezték reményüket, hogy a mozgalom országai antiimperialista ösz- szefogásának erősítésével megalapozza a nemzeti függetlenség megszilárdításáért, a gazdasági önállóságért, a békéért, és a társadalmi haladásért folytatott további küzdelem sikerét. IRAN II légierő bombázza a kurd állásokat Az iráni légierő F—4 Fantom típusú vadászbombázói vasárnap este és hétfőn reggel légitámadásokat intéztek a felkelő kurdok hegyvidéki állásai, valamint a felkelés központjának tekintett maha- bai város ellen. A városra hullott bombák az eddigi jelentések szerint két ember halálát okozták. Mahabad környékén hárcok folynak. Miközben a város lakói homokzsákokból fedezékeket építettek a háztetőn és másként is készültek az ütközetre. A kurd vallási vezetők táviratot intéztek Khomeini- hez, Sariat Madari ajatollahoz, valamint Bazargan miniszterelnökhöz. A távirat hangsúlyozza: az ország vezetőit bizonyára nem megfelelően tájékoztatták a kurdisz- táni fejleményekről. Kur- disztán lakói kérik: a vezetők fogadják a kurdok felhatalmazott képviselőit és tárgyaljanak velük a kialakult helyzetről. Az iráni vezetők azonban továbbra is kitartanak álláspontjuk mellett, amely szerint nem tárgyalnak a kur- dokkal, és szükség esetén fegyverrel veszik be a várost és környékét. Helmut Schmidt életrajza Helmut Schmidt 1918. december 23-án született Hamburgban, ott érettségizett 1937-ben. Ezt követően katonai szolgálatot teljesített. 1945-től a hamburgi egyetemen államtudományi és köz- gazdasági tanulmányokat folytatott. 1949-ben közgazdász diplomát szerzett. 1946-tól tagja a Német Szociáldemokrata Pártnak.' 1947—48 között a szocialista német diákszövetség szövetségi elnöke volt 1949-től a hamburgi gazdasági és közlekedési hatóság közlekedési hivatalának munkatársaként, majd 1952—1953 között a hivatal vezetőjeként dolgozott. 1953-tól 1961-ig a szövetségi parlament tagja volt. 1957- ben a Német Szociáldemokrata Párt szövetségi parlamentbeli frakciója elnökségének, majd 1958-ban a párt szövetségi elnökségének tagjává választották. 1961-ben visszatért Hamburgba, 1965-ig a város belügyi szenátora volt. 1965-ben újraválasztották a szövetségi parlamentbe, ahol 1967-től a Német Szociáldemokrata Párt parlamenti frakciójának elnöke lett. 1968-ban a Német Szociáldemokrata Párt elnökhelyettesévé választották. 1969—1974 között előbb hadügy-, majd gazdasági és pénzügyminiszter, később pénzügyminiszter volt a szövetségi kormányban. 1974. május 16-án megválasztották, majd 1976. december 15-én újraválasztották a Német Szövetségi Köztársaság szövetségi kancellárjának. Hívogató M | egkésett felfedezőkként; készültünk tiszai csó- nakútunkra. Sok mindenre mondhatjuk, hogy elhatározásunk szülője volt. Az első a kíváncsiság. Vajon milyen a folyó középről, hogyan fest a táj akkor, ha nem mint néző, parton álló utas ismerkedünk vele. Újságírók ilyen csónakútra még nem vállalkoztak a Tiszán, élményünket tehát egyszerinek és eddig sosemvolt- nak mondhatjuk majd. Aztán jött a kihívás. Próbára tenni saját erőnket, miként bírunk meg a folyóval. Képesek leszünk vajon arra, hogy megbarátkozzunk a sebesség más fogalmával, az idő és távolság másféle mércéjével? Marad-e erő ahhoz, hogy felfedezzük a természetet, megismerjük jól a benne élő embert, odafigyeljünk a folyó mente mindig izgalmas jelenére, s összevessük a múlttal? Készültünk könyvtárban. Több mint 100 kötetre való irodalmat böngésztünk át, hogy ne egészen ismeretlenként vágjunk neki a 246 kilométeres útnak. Izgalmas, ismeretlen érdekességek bukkantak elő, s egyre jobban éreztük: csalfa hit az, hogy ismerjük megyénket. S ha már ennyi izgalmat tartogattak a könyvek, vajon menynyivel több élménnyel kecsegtet a valóság! Aztán készülődtünk otthon. Listák születtek mindarról, ami egy ilyen úthoz kell. A sátortól a kisollóig, az orvosságtól a zseblámpáig több mint 200 dolgot jegyeztünk fel. Mert még ha a Tiszáról van is szó, az ember ott marad egyedül a csónakban, élet- és lakóhelyévé válik annak nyolc négyzetmétere. Kettőnkre marad minden gond megoldása két héten át. Sok segítség, némi gyanakvás és igazi szurkolás vett Indulunk a 246 folyamkilométernyi útra (Papp Tibor felv.) BONNI LEVELŰNK Marad a temető E ckweiler és Pferdsfeld — két nyugat-né met országi község Rajna-Pfalz tartományban Bad Kreuznach közelében. Helyesebb azonban talán múlt időben írni róluk: ezek a községek ugyanis csak voltak. Lényegében már megszűntek létezni. Igaz, körülbelül még kilencszázan laknak a két helyiségben együttvéve, de már nem sokáig: a lakosság végleg elköltözik belőlük. Az elnéptelenedett utcákon félig lebontott házak figyelmeztetik a vélelenül arrajárókat: „Kísértettanyán” vannak. Szabályos félórás időközönként azonban iszonyú zaj töri meg a temetői csendet: hatvanezer LE-s repülőgépmotor dübörgése. A Bundeswer Fantom—4 típusú amerikai gyártmányú vadászgépei adnak dobhártyaszaggató földet-eget remegtető „koncertet”, ahogyan a két község közé épített repülőtérről a levegőbe emelkednek. Ok üldözték el az embereket és radírozták le a föld színéről ezeket a helységeket. ! Nem mintha bármi különösebb kárt is okoztak volna. A szomszédos Saar-vidékkel ellentétben, ahol az NSZK-ban állomásozó amerikai légierőnek két Fantom—4-ese is lezuhant méghozzá lakott területekre a közelmúltban, Rajna-Pfalzban eddig még nem fordult elő effajta pusztítás. A tömeges menekülésre nem a lezuhanó, hanem a felszálló gépek késztették az embereket: a zajártalom, amit már nem tudtak tovább elviselni. Vitájuk a különböző hatóságokkal emiatt már 1974- ben elkezdődött. Minden lehetséges fórumot megjártak, de végül is vesztettek. A repülőtér és annak állománya marad, — a nyugalomra vágyó környékbeliek viszont keressenek maguknak másutt lakóhelyet. Hiába a történelmi hagyomány — Pferdsfeld első írásos emlékei az 1300-as esztendőben keletkeztek, a község a harmincéves háborúban is fontos szerepet játszott — a gépmadarak elsőbbséget élveznek. Egyébként nehéz is volna elképzelni: mi történik, ha fordítva döntenek, és a repülőteret költöztetik el. Az évek folyamán ugyanis ez a katonai intézmény a környékben lakók 80 százalékának kenyéradója lett. Az emberek felhagytak a nehéz paraszti munkával és — különféle minőségben reptéri alkalmazottakká váltak. Talán ezért is lett igazán elegük a repülőzúgásból: nem elég, hogy munka közben hallaniuk kell, ez a zaj a szabad idejükben is elkíséri őket. Június 10-én, amikor Rajna-Pfalz tartományban helyhatósági választásokat tartottak, Eckweilerben és Pferdsfeldben már nem tették ki a szavazóurnákat. Azok számára, akik továbbra is a környéken kívánnak maradni, a közeli Sobernheinben biztosítottak letelepedési lehetőséget. — Kérdés, hogy a még gyorsabb és még zajosabb repülőgépek dübörgése mikor éri őket ott is utói. A két községben néhány makacs és rendíthetetlen gazdán kívül — ők nehezen találnának maguknak másutt megművelni való szabad földterületet, — csupán egyetlen intézmény: a temető maradt. A polgármester szerint továbbra is bárkinek jogában áll, hogy eredeti lakóhelyén térjen végső nyugovóra. Feltéve, hogy a lárma nyugodni hagyja ... Bonn, 1979. szeptember. J?ip.<xaeez Qixán körül minket a felkészülés napjaiban. Engedélyek megszerzése, időpontok egyeztetése, térképek tanulmányozása, a víziközlekedés rendjének megtanulása, tervek, programok készítése tartott lázban. És ez így ment, néha már a környezet idegeit is tépve, egészen az indulás napjáig. Mit tudtunk a Tiszáról? Elsősorban annyit, hogy hossza, amit a Dunával való találkozástól számítanak felfelé, 962 folyamkilométer. Onnan Tisza, ahol a Fekete- és a Fehér-Tisza pataknyi ágai találkoznak. Hazánkban a Tisza ott kezdődik, ahol a Batár-patak Tiszabecsnél belefolyik. Neve ősrégi. A római Plinius is említi, ír róla Ptolemaios, Theophanes, Priscos Rhetor, Jordanes, hogy Anonymust már ne is említsük. Nevének jelentése ismeretlen. Feltehetően nem a legjobb szándékú nyelvészek „iszapos”, „sáros” jelentést akarnak belemagyarázni. Hogy mennyire feltevésekről lehet szó, arra csak annyi bizonyíték: a név illír, trák eredetű lehet, amely gót, gepida, görög, latin, avar, bolgár-török és szláv csatornákon jutott el hozzánk. És tudtuk a Tiszáról, amit az évek során saját tapasztalatból megismerhettünk. Hogy ez sok vagy kevés? Nos, erre a választ útunktól vártuk. Egy ilyen vállalkozás szervezésekor a legfontosabb mindig az, miért _is kelünk útra? Mit akarunk elérni, mi az, amit meg kell osztani olvasóinkkal. A múlt? A történelem? Néhány néprajzi kuriózum? Tájleírások? Tudományoskodó fejtegetés a természetről? Tetteink krónikája? Idegenforgalmi tájékoztató? Úgy éreztük, az emberek nem arra kíváncsiak, amit már mások, biztosan jobban, megírtak. Nem várják, hogy pótoljunk prospektusokat. De joggal keresik majd: milyen ez a táj, amely megyénk egynegyedét teszi ki. Kik és hogyan élnek erre? Milyen a Tisza ma, s milyenek a folyó menti emberek? Tehát a ma zajló felfede- zőútnak a máról kell krónikát adnia. Ahol kell, ám idézzük a múltat, s ha lehet, próbáljuk megsejtetni a jövőt, és álmainkat is osszuk meg az olvasóval. A szó mellé hozzunk képeket, a szemet gyönyörködtetőt, újat közlőt, embert, tájat bemutatók Amikor útunk véget ért, s visszahallgattuk a magnószalagokat, felelevenítettük élményeinket, előhívtuk emlékezetünkből a megőrzött képeket és megláttuk a kész filmeket, amikor végigböngésztük jegyzeteinket, a csónaknapló lapjait, kiderült: sokkal többet kínált a valóság annál, mint amit elképzeltünk. Mert ki számolhatott azzal, hogy érdekesebbnél érdekesebb emberek kerülnek útunkba? Honnan tudhattuk volna előre, menynyi meglepőt és szépet tartogat a valóság? És ki számított arra, hogy egyszer jégeső ver majd, máskor 35 fokos hőség^ éget, hogy olyan szél nyomja vissza csónakunkat, mely még egy tapasztalt víziembert is próbára tesz? Ki kalkulált pőcsikekkel és legyekkel, szúnyogokkal? így aztán amit közreadunk: töredék. Része annak az elmondhatatlannak tűnő útnak, melynek részesei lehettünk. Amikor pár héttel ezelőtt egy vasárnapi újság képes oldalának azt a címet adtuk: legyen útitársunk a Tiszán, megpengettük a titkos óhajukat. Azt nevezetesen, hogy lesznek, akik kedvet kapnak. Talán arra, hogy egyszer csónakba szálljanak, s ha többet nem, egy szakaszt maguk is felfedezzenek. Vagy útnak induljanak, csendesen, zajt nem keltve, hogy titkos viszonyt kezdjenek azzal a tájjal, amely sokat őriz ma is az érintetlen természetből, s olyan emberekből, kik híven a tájhoz,* tiszták, őszinték, nyíltak és barátságosak. Amikor Tiszadobnál kiszálltunk hűséges ladikunkból, a vízügy nemes gesztusa révén kapott járművünkből, partra húztuk azt. És szinte egyszerre mondtuk: ha kell, minden évben megismételjük, s ha valaki azt mondja, kezdjük újra, máris indulunk. Nem igaz tehát, hogy korunk, a mi napjaink nem kínálnak kalandot, romantikát, nem nyújtják a felfedezés őszinte és igazi örömét. Az a baj talán, hogy nem nézünk szét először szűkebb hazánkban, megyénkben. Nem vesszük észre az ismeretlent, s valami oktalan gőggel hajlamosak vagyunk ismerősnek titulálni azt is, miről csak sejtésünk van. Legyen hát csábító és elcsábító az írások sora, kérjük ismét: legyenek útitársaink a megyénket átszelő Tiszán! (Folytatjuk) BÜRGET LAJOS ÉS SPEIDL ZOLTÁN RIPORTSOROZATA
