Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-21 / 221. szám
1979. szeptember 21. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Jegyzetek Munkásnők M ilyen a munkásnők helyzete az öntödei Vállalat kisvárdai vasöntödéjében? Megbecsülik-e őket? Lehetne sorolni a kérdéseket, amelyeket az SZMT nőbizottsága vizsgált meg a gyárban. Gondos elemzés bizonyította, a Vulkán gazdasági, párt- és szakszervezeti vezetői rendszeresen gondoskodnak a munkásnőkről, akiknek jelentős a számúk a gyárban. A kisvárdai vasöntödében összesen 1082-en dolgoznak. Ebből a nők száma közelíti a 250-et. A munkásnők 80 százaléka dolgozik teljesítménybérben. Ügyel arra a vezetés, hogy az egyenlő munkáért egyenlő bér elve érvényesüljön a nőknél. A fizikai munkásnők átlagkeresete 1976-ban 2408 forint volt, 1979. első felében meghaladta a 3500 forintot. Évente 6—8 munkás részére biztosítanak lakásépítési hozzájárulást, emellett a gyár az építkezőket bontási anyagokkal, téglával, díjtalan szállításokkal segíti. Rendszeresen javítják a nők munkakörülményeit. Új magkészítő műhelyt építettek a radiátorüzemben. Két évvel ezelőtt avattak egy 850 személyes szociális létesítményt, fürdővel, öltözőkkel, orvosi rendelővel, váróval. Az üzem orvosnőjét 13,5 órában foglalkoztatják. Két szakképzett ápolónővel rendelkezik a gyár. Megszüntették az egészségre ártalmas munkahelyeket, biztosítják, hogy a kismamák és a sok- gyermekesek lehetőleg egy, szükség esetén két műszakban dolgozzanak. A nők nem túlóráznak. A terhes anyákat a 4. hónaptól olyan munkakörben foglalkoztatják, ahol egészségi károsodás nem érheti őket. Erre az időre átlagbért fizetnek nekik. Évente 12—15 nő kap munkája elismeréseként kiváló dolgozó kitüntetést. A gyermeküket egyedül nevelő és a sokgyermekes anyák részére évente mintegy 70 ezer forint segélyt fizetnek. A gyáregység nem rendelkezik gyermekintézménnyel, a kicsik elhelyezése mégsem gond. A Vulkán rendszeresen hozzájárul a város gyermekintézményeinek építéséhez, bővítéséhez. Ilyen célra az ötödik 5 éves tervben 140 ezer forintot utaltak át a városi tanács fejlesztési számlájára. F, K. Mezgerélők V alaki lopta a kukoricát. Egy Trabant állt a nagy tábla szélén és gazdája egy zsák csöves tengerit emelt be, majd elhajtott. Sajnos, a kocsi rendszámát már nem tudtuk felírni. Ö megúszta és megusz- szák még sokan, akik a közös tulajdon vámszedői. Pedig hát kár minden szem terményért, ami így vagy úgy veszendőbe megy és nem a szövetkezeti gazdálkodást erősíti. A mezőgazdasági nagyüzemekben az őszi betakarítás csúcsidőhöz érkezett. A burgonya nagy részét már felszedték, de a cukkorrépa ásását, a napraforgó csépelését, a kukorica törését éppen hogy elkezdték. Régi igazság, hogy a betakarítás nem jár veszteség nélkül. Nincs olyan tökéletes gép, ami után ne maradna vissza néhány tányér napraforgó, pár cső kukorica. Ezért is virul az ősi szokás, a mezgerélés, a tarlózás. A mezgerélést sok helyütt tiltják, büntetik, azzal indokolva, hogy az ügyeskedők, ha nem látja őket senki, nem az elhullott, elmaradt csöveket szedik össze, hanem lopnak. A még érintetlen táblákból rakják meg a zsákjaikat. Van ilyen tagadhatatlan. Sőt még a gyűjtögetés látszatát sem keltve — mint a trabantos esete is példázza — akadnak, akik szemérmetlenül dézsmálnak. Mit kell és mit lehet tenni? Az mindenképpen rossz és nagy veszteség, ha a gépek után elcsorgott minimum két, három százalék termés kárbavész. Mert számoljunk Szabolcs-Szatmárban, közel százezer hektár a kukorica és ha a termésnek csak egy százaléka marad a földeken, az nem kevesebb mint 35 ezer mázsa, értékben közel egymillió forint. Szabad-e veszni hagyni? Nyilvánvaló a válasz: nem. Van rá példa — főleg napraforgónál, — hogy a mezgerélést maga a termelőszövetkezet szervezi meg. Általános iskolás gyerekek tesznek néhány napos kirándulást a földekre és összegyűjtenek néhány tonna tányérmagot. Követésre méltó példa. Persze a leghelyesebb, ha a kombájnok adapterét napraforgónál és kukoricánál is úgy állítják be, hogy a veszteség egy százalék se legyen. Ezért, és a betakarítási munka gondosságáért premizálni is lehetne az érintetteket. Egyébként helyenként már ez is jól bevált szokás. Végül mi legyen a mezge- rélőkkel? Ha a táblákon a gépi betakarítás megtörtént és nincs a közelben töretlen kukorica, nem árt, ha tarlóznak. Főleg, ha egy mezőőr is van a közelükben. Az így — de csakis így — begyűjtött termés a háztájiban hasznosul és valójában nem csak az egyént'gazdagítja. S. E. ESTE A VÁROS PEREMÉN: SÓSTÓHEGY Szórakozni - szesz nélkül Hogy e sorok írója nem törte ki a nyakát néhány napja a sóstóhegyi művelődési ház udvarán, az dr. Burik Jánosnak köszönhető. Fekete este fogja körül a házat, ahogy a fényből kilépünk, hiába nyújtja ki az ember a kezét, csak a levegőt éri — és akkor: zutty! Könnyen pórul jár, aki a helybeli kátyúkat nem ismeri. S hogy a gyógyszerész-doktor jelenléte senkit se tévesszen meg, ideje tisztázni : nem elsősegélynyújtásra érkezett, hanem azért, mert ő az ifjúsági klub vezetője. Később, hogy a környéket részletesebben tanulmányozzuk, kiderül: vannak itt még veszélyesebb helyek is. A két sor nyárfa között esti órában végigmenni, vagy a saroknál befordulni. Valaha voltak itt lámpák, aminek még a foglalatát is szétverik időről időre. Szóval, nem valami barátságos vidék. Kint vagyunk a város peremén, messze a lakott településektől, egy művelődési házban, melynek elvileg a kultúra kincseit kellene kínálnia. Nem fényűző A nyíregyházi városi művelődési központhoz tartozó peremkerületi művelődési házak általában nincsenek elkényeztetve nagy fényűzéssel. Inkább az a jellemző, hogy alapfunkcióikat is csak komoly erőfeszítések árán képesek ellátni. A sós- tóhegyire a végletek a jellemzőek. Bevert lámpák, törött ablakok, málladozó vakolat. S mindennek az ellentéte: akkora nagyterem és színpad, amit sok ház' fogadna szívesen — csütörtökönként a mozi játszik itt, egyébként nincs kihasználva — aztán a jól működő és szépen berendezett könyvtár, s végül az ifjúsági klub, mely mindeddig túlélte a körülötte zajló viharokat. Akadt olyan időszak, amikor napirenden voltak a verekedések, volt. amikor ideiglenesen bezárták, s volt vezető nélkül. Legújabban főállású vezetője ismét nincs, Cr. Burik János meglehetősen gazdag népművelői tapasztalattal és azzal a céllal vette át az ifjúsági klubot, hogy legyen egy hely a környéken, ahol a fiatalok szeszmentes körülmények között szórakozhatnak. — Ezt hangsúlyoznám: szeszmentesen szórakozni. A környéken ugyanis semmiféle hasonló lehetőség nincs, legközelebb hozzánk a két út- széli kocsma van. Erre a klubra akkor is szükség van, ha igen nehéz körülmények között tudjuk fenntartani — éppen a tagsága miatt. Nem is a város peremén, sokkal inkább a szervezett társaságok peremén élő fiatalok adták a gerincét. Vagányok, csavargók is megpróbálnak életteret teremteni a maguk számára. Jönnek, „hódítanak”, aztán továbbállnak. Azok maradnak meg, akik nem érzik jól magukat például az ifjúsági park közönsége körében, vagy azért jönnek, mert messze van a város. Itt olyan társaságra találnak, akikkel megértik egymást. S ebből néha valami értelmes program is sikerül ... Fenntartani, lehetőleg mindenképpen — ez csengett ki szavaiból. Ám ez nem is olyan egyszerű. Erre az évre például 15 ezer forintos bevételt kellene a háznak produkálnia. Aki csak egyszer is szétnézett ott, abszurdumnak fogja ezt tartani. Már most sem tudnak több tiszteletdíjat kifizetni, év végéig tehát saját erőből például egyetlen előadást sem tarthatnak. Továbbá: működik itt egy bizonyos festőszakkör, amelynek az állítólagos tagjait senki sem látja, ám a bevételből ők is „gazdálkodnak”. Balettpapucs, sakkéra Maga a ház is „átéli” a periféria minden problémáját. Például: selejtezés évek óta nem volt. Annyira kint lenne a város peremén, hogy erről teljesen megfeledkeznek? Egész gyermeknéptánccsoportot fel lehetne a szekrényből öltöztetni, de van itt balettpapucs, tornacipő stb. Nyolc darab sakkóra is ott várja jobb sorsát a polcokon — minthogy itt senki sem sakkozik. Innen viszont hiányzik az, ami másutt talán felesleges. Kellemes meglepetéseket is tartogatott a ház. Például a könyvtárban. Gondosan berendezett, otthonos helyiség, háromezer kötet, százegyné- hány olvasó. Voriáné Szűcs Jolán, aki ebben a tanévben szerzi meg könyvtárosi diplomáját, már eddig is többféle ötlettel kísérletezett, hogyan tehetné még vonzóbbá, kulturális centrummá a könyvtárat. Igazán nem rajta múlott, hogy ez nem mindig sikerült. Szégyenkezésre még- sincs oka: olvasói között több a felnőtt, mint a gyerek. Ha egyetlen kívánsága teljesülhetne? — El innen. A vasút másik oldalára. Ahonnan többen jönnének könyvért, vagy újságot olvasni... Diszkó a pincében És tartogattak meglepetéseket a klub tagjai is, akik közül aznap heten töltötték az estét a maguknak berendezett pincében, akik nem csak a diszkóért járnak ide. Boros Mária, aki egyébként cukrász a Jósavárosban, egy jól sikerült szavalóverseny hangulatát elevenítette fel, mint legszebb klubos emléket. Dzsugán Lászlónak, a klubba járó jó néhány asztaloslegény egyikének a bálra hívó plakátok közös készítése maradt emlékezetes. Magyar Mihály — foglalkozására nézve: hegesztő — a klub egyik vezetőségi tagja, aki minden klubfoglalkozásért legalább hat kilométert gyalogol, azt ígérte meg: újra lesz világítás az udvaron. Vajon megcsinálták azóta? S vajon ég-e még? Baraksó Erzsébet Emberek három arca Q Otthon Egy-egy faluban manapság hétfőn reggelenként hat-nyolc vállalati busz is megfordul. Jó néhány vállalat nem akarván elveszíteni a munkásait, könnyít az utazáson. A távolabbra utazó többségnek azonban Debrecentől, vagy Nyírbátortól marad a vonat. Pénteken, tömött vonaton és állva ugyanezekkel az emberekkel utaztam. Itt fázik mellettem, aki a Nyugati pályaudvaron két üveg borral szállt fel, és Püspökladánynál ingujjban könyökölt ki az ablakon, if az erős, akit társai fogtak meg, hogy egy szóváltásból adódón ne verekedjen; itt a da- lolós, vonaton mókás, itt a vagány, aki majd útközben erősödik, ha találkozik a társakkal, most hallgatag, csendes és, mint mindenki, megviselt. Ennyit ért volna két nap pihenés? Az 1970. évi népszámlálás adatai szerint hazánkban egymillió olyan dolgozót írtak össze, akik naponta utaztak munkahelyük és otthonuk között. Az időszakosan (hetente, vagy kéthetente) utazók számát mintegy Tiá- romszázezerre becsülték. A községek társadalmi szerkezetének átalakulása viszont azt eredményezte, hogy a munkásságunk közel fele, legalább egymillió ember, olyan háztartásban él, amely háztáji, vagy kisegítő gazdasággal rendelkezik. Megviselt útitársaim közül többen dohánnyal dolgoztak, többen kukoricát törtek, mások krumplit szedtek. Nem mindenki a maga gazdaságában, hanem sokan segítve másnak, rokonnak, barátnak, hiszen ezeket a segítségeket az egyes családok egymásnak visszaadják. Valójában a jórészt elöregedett kisgazdaságok az iparban dolgozók munkája nélkül a jelenleginek legfeljebb a töredékét termelnék meg. Erre a termékmennyiségre pedig a társadalomnak szüksége van. Néhány éve még az ingázók életkörüményeinek megjavítása volt az egyik központi feladatunk. Alapvetően ezt nem oldottuk meg, a feketevonatokon utazni például most is megerőltető fizikai munka, és ha a munkásszállóink kulturáltabbá lettek is, marad a rideg tény, hogy az ötnapos • munkahét az ingázók kilencven százalékának tavasztól őszig hétnapos munkahetet jelent. Részben ezzel is magyarázható, hogy aránylag kevesebben tanulnak az utazók közül. Várjuk a buszt -és beszélgetünk. Ki-ki mondja, hogy mit dolgozott a két napon, mennyi lesz a krumpli, mit ígér a szőlő. Aztán beszélgetünk a világról, életről, családról. Az embernek akaratlanul is az eszébe jutnak a hajdani kopott aktatáskák. Régen nem utazik már krumpli és bab, szalonna is ritkán Ütravalónak is legfeljebb sült húsok utaznak a divatos sporttáskákban. Alig van közöttünk, aki az elmúlt tíz évben ne épített volna, vagy ne alakította volna át a házát, és olyan is, aki majdnem sértetlenül hozná haza a fizetését, mert ebből is többet engedhet meg magának. Városban szemrehányásként is hallani néha, hogy ezek az emberek jól élnek, hogy az idősebbek már a gyerekeik házát építik, vagy éppen, hogy autót vesznek a gyermeküknek. Mindez igaz, de ha valaki minden hétvégen napszámot vállalna, és tenné ezt szakemberként, (hiszen ezek az emberek földhöz, jószághoz értenek) akkor egy árnyalattal sem élne rosszabbul náluk. Erre mondhatjuk azt, hogy a bejárók, az ingázók a jobb életért nehéz élettel, életmóddal fizetnek. Utazom a hétfő hajnali vonaton. Irigylem azokat, akiknek hely jutott, Nyíregyházán sokszázad magammal megrohamozom a Keleti pályaudvarra induló személy- vonatot, hogy legalább az állóhelyem kényelmes legyen. A mellettem utazók jönnek Vásárosnamény, Mátészalka, Csenger, Fehérgyarmat felől — egyesek csak Miskol- cig, mások Pestig, vagy távolabb utaznak. Van, aki hajnalban háromkor indult, van, aki csak négykor. Délben valamennyien dolgozni kezdenek. Vasutasok mondják, hogy Budapest felé már nem olyan fekete a vonat, mint régen. Lehet. Hallom a kártyázok veszekedését, egy Negyedévenként 6—7 ezer darab kerti létrát készít a Gá- vavencsellöi Vegyesipari Szövetkezet asztalosrészlege a Miskolci Vas- és Műszaki Nagykereskedelmi Vállalat részére. Gosztonyi Béla a lánctartó pántokat szereli a létrákra. (Császár Csaba felvétele) Az almaszedőket szállító autóbuszok diagnosztikai vizsgálatairól a Volán 5. számú Vállalatának javítócsarnokában Ferkó László szerelő gondoskodik. (Gaál Béla felvétele) A tiszavasvári Alkaloida Gyógyszergyárban a HIDRO- CODIN gyógyszerét korszerű PVC-fóliás egységekbe csomagolják a korábbi papírdobozok helyett. Az új csomagolási mód nagyban segíti a szállítást. csatos üvegből „egypoharas árus” kínál gyanús féldecit. A vonat pontos, valaki mondja is, hogy csak hazafelé szokott sokat késni. Ráfelelik: az államnak akkor már mindegy, de most fontos. A feketevonatok, közvélemény által is ismert igazsága tény. Ezen a tényen aligha változtat, hogy száz utas közül esetleg csak tíz a garázda, hogy ezer utas közül legfeljebb egy hasogatja fel az üléseket, töri össze a kocsik berendezését. Bizonyos, hogy ha normális utazási feltételeket teremtenénk, akkor sem múlna el a feketevonatok minden visszássága, de hogy a legtöbb elmúlna, az biztos. Utószó jogán írom: nem akartam megvédeni semmit, de szerettem volna elmondani, hogy ezeken a vonatokon azok utaznak, akik otthon és a munkahelyükön is keményen dolgoznak. Jórészt olyan emberek, akik nélkül valóban nem épült volna ennyit ez az ország. (Mert Szabolcs-Szatmárból ma is harmincezren ingáznak.) Nem borzongani kell hát, hanem a vonatokat, az utazás feltételeit kell közelebb hozni a mához. Itt és az egész országban mindenütt, ahol ezek a vonatok járnak. Bartha Gábor
