Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-20 / 220. szám
1979. szeptember 20. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Embert szolgáló tudomány iKI A TÜDŐS .NAPJAINKBAN? Egyáltalán helyénvaló-e korunkban egyetlen embert tudósnak nevezni, hisz a „magányos” tudások szerepét mindinkább a tudományos kutatócsoportok veszik át. Az „egyszál” ember esélye, hogy az „isteni szikira” jóvoltából nagy felfedezést tegyen, egyre kevesebb. Mi van a tudományos rangok, címek mögött? Nem több-e országunkban a tudományos címeket elnyert ember, mint amennyi a munkásságuk mögötti tudományos eredmény? Mitől van, hogy a széles közvéleményben olykor tudományellenes szemlélet is lábra kap, s megfogalmazódik a tudományt lebecsülő vélemény, „lám az űrben járunk, de a rák okozóját nem tudják megtalálni”. Sorolhatnánk még a kérdéseket és kételyeket, amelyek valós talajon sarjadnak, s magukon viselik tudományos életünk jelenlegi állapotát, ellentmondásos jegyeit, nem kevésbé a tudomány helyzetéről, eredményeiről, gondjairól a közvéleményt nem mindig megfelelően tájékoztató munka gyöngéit. Hogyan lehet ezen segíteni? Miként vélekednek mindezekről a tudományok művelői? Sok kérdésire válaszoltak ezekből az elmúlt hét végén megyénkben ülésező-vitatkozó tudósklub tagjai, akik a különböző tudományágak tapasztalatait mondták él, elsősorban a tudományos rangok és címek közötti valós eredmények viszonyáról. Maguk a tudományos élet képviselői fogalmazták meg, hogy nincs minden rendiben a címek és rangok világában. Sokan célnak tekintik a tudományos fokozatok megszerzését, azok mögött nincs mindig ott a fedezet, a tudományos eredmény, amely hazai és nemzetközi viszonylatban megállja a helyét, hasznára válik a társadalomnak, az emberiségnek. Némely tudományos kutató — a tudomány művelésének szabadságára hivatkozva — olyan területekkel kíván foglalkozni, ami nincs szoros összefüggésben a társadalmi igényekkel, szükségletekkel. Sok anekdota is kering arról, milyen témákkal lehet egyes tudományágakban kandidátusi, tudományos doktori címet szerezni, s utána felölteni a „talárt”, belépőjegyet szerezni a „kiválasztottak” padjára. HOGYAN LEHET ELÉRNI, hogy csak azok nyerjenek tudományos címéket, rangokat, akik bizonyítanak, új tudományos eredmények felmutatására képesek? Ennek egyik feltétele, hogy a tudományos munkákat elbíráló bizottság, a minősítők töltsék be felelősségteljes hivatásukat. A HNF és a MTA tudósklubjának tagjai közül többen kifejtették: a tudományos minősítések odaítélésében perdöntő bíráló bizottság munkája sokszor formális. Éppen a lényeg, a bírálat, az elemzés hiányzik. Bátortalanság, olykor kliikikszellem, máskor emberi hanyagság enged szabad utat a tudományba azoknak, akik nem méltók rá, mert nem szerezték meg tudományos „névjegyüket”, nem értek el eredményeket. El kell érni, hogy a tudományos rangok, címek mögött mindig ott legyenek a tudományos eredmények is, különben nemcsak a tudományos tevékenység rangja, presztízse veszít értékéből, de károsodik a nagy erkölcsi és anyagi támogatást nyújtó társadalom is. Nem kicsi ebben a tudományos-szakmai közvélemény szerepe, amely mikrolencséjén képes szétválasztani a valóságos és az áltuduományos eredményeket, rangsorolni a kutatókat. Mindehhez az is szükséges, hogy némely formális előírást is megváltoztassanak, egyes intézmények vezetőposztjaínak betöltésénél. Vannak vezetőposztok, amelyeknél előírás bizonyos tudományos fokozat megszerzése, holott ugyanezt a munkakört enélkül is kiválóan betöltlhetné a kiválasztott vezető, vagy megfordítva, a tudományos eredményeket felmutató nem biztos, hogy jó vezető is lesz ... KÜLÖN FIGYELMET érdemel napjaink társadalmi igényeinek megfogalmazása a tudomány művelőivel szemben, hisz a tudományos eredmények felhasználása meggyorsítja társadalmunk fejlődését. De kik döntsék el, hogy egy-egy tudományban jelenleg mi a társadalmi igény? A vitában részt vevő dr. Mártha Ferenc, az Akadémia főtitkára hangsúlyozta; az ország társadalmi-politikai, gazdasági életének irányítói és a tudományos kutatók együttesen fogalmazhatják meg a társadalmi igényeket. Ez a tudománypolitikánkból fakadó követelmény, amelynek eredményességéről a mindennapok győzték és győzik meg az érdekelteket. A tudományos szabadság helyes értelmezése is kulcskérdés, azok érdemelik meg a kutatói szabadságot, akik bizonyítottak, vagy megfelelő garanciát tudnák „előlegként” felmutatni további eredményeikre vonatkozóan. A tudósklub megállapításai, javaslatai elgondolkoztatóak lehetnek megyénk tudományos munkát végző kutatói számára is. Szabolcs-Szatmárban nincsenek jelentősebb tudományos intézetek, azonban adottságainkhoz mérten megyénk kutatói is kiveszik a részüket a Debreceni Akadémiai Bizottság munkájából. Több országos kutatási téma szerepel a szabolcsi kutatók munkaprogramjában, amelyek, ha szerény mértékben is, bekapcsolódnak az ország tudományos vérkeringésébe. Sajnos, a zsúfolt program miatt, nem adódott lehetőség arra, hogy a népfront és az Akadémia tudóskflubjának tagjai találkozzanak a szabolcsi kutatókkal, de amiről vitáztak, érvényesek töbibé-kevésbé megyénkre is. KÜLÖNÖSEN ÉRDEMES egy nem új keletű, Eötvös Lórándtól származó, ma is időszerű gondolatot emlékezetbe vésni: nem az a tudós, aki mindent tud, hanem aki szakmája alkotó művelője. Napjainkban is az ember, a kutató a fő tényező, bár megnövekedett a kutatócsoportok szerepe, jelentősége, az egyén munkássága, ötletei sohasem válnak másodlagossá. Páll Géza Az almafa élete Egy hír, s ami mögötte van A szabványtól jobb Miért nem kiváló a Taurus kerékpártömlője „A kiváló áruk fóruma pályázatain elfogadott több, mint 1300 fogyasztási cikk közül időnként akad néhány, amely méltatlanná válik a terméket minden tekintetben bátran ajánló megkülönböztető jel viselésére, a kiváló címre. Ez történt most a Taurus Gumiipari Vállalat kerékpár gumiabroncstömlőjével. A több vásárlói reklamáció alapján tartott KER- Ml-vizsgálat hivatalos véleménye szerint ugyanis a gumitömlő varrata, illetve a végtelenítési helyen mért szilárdsága, valamint szakadási nyúlása az érvényes szabvány követelményeinek nem felel meg. Magyarán a kerékpártömlők gyakran eresztenek, erősebb pumpálásnál elszakadnak” — adta hírül a közelmúltban a Magyar Távirati Iroda. Mivel a kerékpártömlőket Nyíregyházán gyártják, így az illetékesektől, a gyár szakembereitől kértünk választ erre a csöppet sem hízelgő megállapításra. A válasz — Egy tény: a szabvány előírásainak megfelelnek a nálunk gyártott tömlők — szögezi le a hírrel ellentétben Saufert Tiborné, a minőség-ellenőrzési osztály vezetője. — A kiváló áruk fóruma pályázaton viszont a magyar szabványtól magasabb minősítési követelmények vannak, s ennek nem tudunk minden esetben eleget tenni. A hivatalos értesítés szerint május 19-től nem tüntethetik fel a megkülönböztető emblémát. így hároméves sorozat szakadt meg, mert az 1976-os őszi Budapesti Nemzetközi Vásáron ítélte oda az Országos Piackutató Intézet a kiváló címet. Az eset után a gyárban rögtön vizsgálatot tartottak. A májusig ellenőrzött tömlőknél a szakadási-nyúlási vizsgálatoknál mindössze 0,3 százalék, az illesztési szakítószilárdságnál hasonló arányú volt a szabvány alatti tömlők aránya. Mindez a szabvány fogalmazása szerint jónak minősíthető, mert ilyen nagy tételű gyártásnál, a többszöri ellenőrzés után is engedélyezett több száz tömlőből négy—öt hibás darab. — A gépeket vizsgáltuk meg, a felhasznált anyagok receptúráját ellenőriztük. A technológiai fegyelem szigorítása következett. Az illesztőgépeknél heti karbantartás van, nem lehet századmilliméternél nagyobb eltérés — folytatja Saufert Tiborné. Szigorúság, jobb eredmény Az eredmény a nagyobb szigorúságot igazolta. A gyártott tömlőknél május 19- től szeptember 11-ig 788 darabnál végeztek vizsgálatot, s a szabvány előírásainak a tömlők megfelelnek. Azt is megvizsgálták, hogy a kiváló áruk fórumának nem egy szempontból 25 százalékkal magasabb minőségi előírásainak hogyan tesznek eleget. Itt a magasabb minősítéstől való eltérés mindössze 2—3 százalék volt. Á felső határon A nyíregyházi gumigyárban régi gépeken, hagyományos technológiával készítik a kerékpártömlőket. Nemcsak a hazai ellátásra kerül belőlük, hanem a csepeli kerékpárok exportjával külföldre is. A korább; évekhez képest ugrásszerű javulás következett be a minőségben. Most viszont a meglévő technológiával már a felső határnál vannak. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy a kiváló címnek éppen hogy eleget tudnak tenni. Lányi Botond Világnézeti nevelés Az MSZMP Központi Bizottságának 1976. október 26-i, a pártpropaganda so- ronlevő feladatairól, továbbfejlesztéséről szóló határozata megfogalmazza: A „pártpropaganda a számottevő előrehaladás ellenére nem elég hatékony, a nevelési célok megvalósításában hiányosságok vannak.” A Kossuth Könyvkiadó gondozásában a közelmúltban megjelent Gyenes László: Világnézeti nevelés a pártoktatásban című könyve azokat a fő kérdéseket elemzi, amelyek közvetlenül összefüggnek a pártoktatásban folyó világnézeti nevelőmunkával. A szerző többek között a propaganda nevelő hatását elemzi, hogy a propaganda nevelő funkciója napjainkban különösen előtérbe került. Bemutatja, hogy a pártoktatást vezető propagandista . helyzete sem mindig köny- nyű, hiszen lépten-nyomon beleütközik a mindennapi gondolkodás metafizikus szemléletébe. Az említett problémakör is jelzi, hogy itt gazdaság- politikánk, társadalompolitikánk, kultúrpolitikánk, nemzetközi politikánk lényegi, alapvető kérdéseiről van szó, és ezért is politikai szükséglet a dialektikus gondolkodásmód elsajátítása, a pártoktatás hallgatóinak önálló gondolkodásra nevelése. (ősz) Emberek “T arca Q Munkahelyen Mészáros Bálint negyed- százada bányász. Meszesén János csak a már ledolgozott 18 évéért maradt hűséges a vállalatához, amikor jobb állást talált volna. Horváth Károly két fiát vitte magával az építőkhöz. Ott mind a két fiú szakmát szerzett. Miklós Elek, Kujbus Ferenc, Vékony Pál kubikusként kezdtek, ma nehézgépkezelők. írhatom családok nevét, de írhatnék faluneveket is: Encsencs, Penészlek, Ömböly, Nyírbéltek ingázó családok, együtt ingázó brigádok indulnak innen hétfőnként Százhalombattától Leninvárosig, Miskolctól Budapestig. A legtöbben egy, esetleg két-három munkahelyen dolgozták le a húsz évüket. Hiszem Meszesén János igazát: — Sok rossz igaz, amit az utazókra mondanak, de tegyék már hozzá azt is, hogy a mi kezünk nélkül nem lenne olyan Budapest, amilyen, nem lennének nagyvárosaink, nem lennének az óriás gyárak, mert azokat mi építettük ... És egy másik vélemény: — Ha mi annyit tudnánk most, mint amennyit akár öt éve is, akkor nem kellenénk a vállalatnak ... Ezt is el kell fogadnunk. 1949-ben a munkások több mint fele segédmunkás volt. 1973-ban már csak 24 és fél százaléka. Közben folyamatosan emelkedett a betanított és a szakmunkások aránya. Mindez természetesen visszahat az emberekre is. Aki kubikosként szegődött el húsz éve, az ma legrosszabb esetben gépet szolgál ki, de ha egy munkahelyen maradt, akkor gépet kezel. És ezzel másféle emberré lesz. A munkásszállón élő ember mindig elérhető, és mindig mozgósítható. A közismerten nehéz munkahelyekre miért nem kapni városban lakó embert? Nos, azért, mert legyen bármekkora ez a város, a helybelinek jobban van módja válogatni munkahely és munkahely között — már a helyismeret miatt is. Ember viszont a nehéz munkahelyekre is kell. 1962 és 1964 között a paraszt származású keresők majd 39 százaléka lett munkássá. 1973-ig ez a szám 46,7 százalékra emelkedett. Ezen belül a szak és a betanított (munka közben szakmát szerzett) munkások aránya nőtt. A szakmunkások aránya hét, a betanított munkások aránya öt és fél százalékkal. A segédmunkások aránya jelentősen csökkent. A feketevonatokon is kvalifikáltabb munkás utazik tehát. A magyar faluban, ahol valaha földet hagyni a gyereknek volt a rang, szakmát adni a gyereknek lett ranggá. Az iparba áramlott a heti, vagy kétheti ingázás életformáját megtartva, — a fiatalon szakmunkás-képesítést szerzett fiatalok tömege. Jellemző, hogy például szomszéd megyénk, Borsod-Aba- új-Zemplén nagyüzemei a szakmunkás-tanulóikat is bő másfélszáz kilométeres körben, falvakban toborozzák. A feketevonatok utasa tehát újratermelődik. Tudomásom szerint soha semmiféle statisztika nem készült arról, hogy az úgynevezett feketevonatokon hány törzsgárda tag, hány vállalati vagy éppen iparági kiváló dolgozó utazik, de tudom például az egyik legnagyobb magyar üzem, a Lenin Kohászati Művek gyakorlatából, hogy szükségesnek és hasznosnak tartották, ha az egyes műhelyek, gyáregységek vezetői rendszeres beszélgetéseket szerveznek a munkásszállók lakóival, ha ezeken a beszélgetéseken munkaszervezési kérdéseket vitatnak meg. Ez a munkások értékét jelzi. Ugyanígy tudom, hogy az ingázó munkások közül legalább annyian dolgoznak a kommunista szombatokon, mint a helybenlakók. Sőt, talán még szervezettebben is dolgoznak, mint a napi bejárók, vagy a helybeliek, mégis él egy olyan vélemény, amely szerint az ingázók nem lettek annyira munkásokká, mint mások. Az ingázók faluhoz való ragaszkodásának, hűségének gazdasági háttere is van. Igaz, életmóddal fizetnek érte, de bármennyire is igaz, hogy az átlagos keresetük nem éri el a nem ingázók átlagos keresetét, jobban élnek, mint városi társaik. Mondjuk ki: gazdagabbak. Bartha Gábor
