Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-16 / 217. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. szeptember 16. ® TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK __________________________________________& FILMJEGYZET A jaki templom Hazánk legszebb román kori épületét Já~ kon találjuk. Az 1214-ben alapított és 1256-ban felszentelt monumentális templom Árpád-kori művészetünk Európa-szerte ismert értéke. A két, homlokzati tornyos bazilika legjellemzőbb részlete a bejárati főkapu, mivel az építőmester szinte minden díszítést ide összpontosított. A sok­szorosan tagolt, befelé mélyülő kaput felül egy háromszögű oromzat zárja le. Itt láthatók a ro­mán stílusú szobrászat legjelentősebb magyar al­kotásai. A lépcsőzetesen emelkedő, oszlopokkal elválasztott fülkékben Krisztus és tíz apostol szobra áll. A szorosan egymás mellé állított kapuoszlopo­kat változatos, gazdag díszítés fedi. A kapu kovácsoltvas, stilizált dísze harmoni­zál a kő ornamentikájával. A magasba nyúló tornyokat az íves párkányok három emeletre osztják, a földszinti rész — a kor stílusának megfelelően — szinte teljesen zárt, csak egy-két résablak nyílik a tömör falon. A felsőbb szinteken ezt a zártságot feloldják a ma­gas, oszlopokkal elválasztott ikerablakok. A templom különös arányai a szentélyek felől figyelhetők meg. A főhajó szokatlanul magas. Ebből a nézőpontból a templomot alkotó építé­szeti tömegek is szépen elválnak; a főhajó és az azt lezáró főapszis, az északi és déli mellékap­szisok, a tornyok stb. Bűnnel boszorkánykonyhája A nemrég lezajlott moszk­vai filmfesztiválon kitüntet­tek néhány filmalkotót: azo­kat, akik életművükkel je­lentékenyen hozzájárultak a XX. század népszerű kifeje­zési formájának fejlődéséhez. Örömömre szolgált, hogy Luis Bunuel is közöttük volt. A hamarosan nyolcvanadik (nem tévedés!) életévét ta­posó mester nem hajolhatott meg a szovjet főváros közön­sége előtt, de bizonyosra ve­hető, hogy jólesett neki az el­ismerés. Ugyanakkor kétség­telen: rászolgált a díjra, mert kitűnő filmek egész sorát ké­szítette, s mostanáig — ag­gastyán koráig — megőrizte legendás frisseségét és csil­lapíthatatlan kísérletező ked­vét. Nálunk mostanában való­ságai Bunuel-fesztivál fo­lyik, az idős rendezőnek há­rom munkája kerül úgyszól­ván „zsinórban” a hazai kö­zönség elé. Ideális az alka­lom, hogy közelebbi isme­retséget kössünk a „szent szörnyetegnek” tartott mű­vésszel es jellemezzük bo­szorkánykonyhája receptjeit. Néhány filológiai adat. Bu­nuel spanyol származású, fi­lozófia szakon szerzett diplo­mát. 1928-ban forgatta Sal­vador Dalival együtt Az an- dalúziai kutyát, amely egy csapásra hírnevet szerzett számára. A film-szürrealiz- mus szálláscsinálója ezután Az aranykort készíti el: ezt is számontartják, minden va­lamirevaló összefoglalásban. Spanyolországot a Föld ke­nyér nélkül-ben ábrázolta: már a cím is sokatmondó. A harmincas évek végétől ci­gányéletet él: hol itt, hol ott bukkan fel, apró megbízatá­sokat is elvállal, nagy telje­sítményekre — a mostoha körülmények miatt — sokáig nem telik az erejéből. 1947- ben Mexikóba költözik: szin­te újjászületik, jelentős mű­veket forgat (mindenekelőtt Az elhagyottakat, a kallódó gyermekekről szóló, megren- dítően szép drámát). Az El Paóban nö a láz francia—mexikói koproduk­cióban készült — a Gerard Philipe főszereplésével fém­jelzett alkotás, melyet ná­lunk a televízió tűzött mű­sorra, a késői kivirágzás nyi­tánya. Luis Bunuel túl a ha­todik ikszen — úgyszólván példa nélkül álló dolog az ilyesmi, mint azt egyik leg­utóbbi jegyzetünkben fejte­gettük — megújította ön­magát és egyszersmind a modern filmművészetet. A Viridiana (1961) a hit csőd­jéről és értelmetlenségéről szól, Az öldöklés angyala (1962) az édes. élet keserűsé- ségeit ábrázolja allegorikus példázatban. Minden továb­bi mű variáció kedvelt té­máira, ám a tartalmi-formai előrelépés is kimutatható bennük. Sajnos, nálunk csak az Egy szobalány naplója (1964), A nap szépe (1966) és — a budapesti Filmmúzeum előadásai nyomán — a Tris- tana (1969) ismert szélesebb körben. Mi a közös bennük? Talán a játékosság. A kap­csolatok csipkefinom és nyers rajza. A csipkelődő kritika. A mese logikája és valószínűtlensége. A bűbá­jos humor. Bunuel filmjeit nézve az az ember érzése, hogy csodálatos katedrális- ba tévedt, ahol illetlen vic­ceket súgdosnak a fülébe, s ezért nevetni kényszerül. Szentségtörés? Lehet. Min­denesetre nem árt tudni, hogy az élő klasszikust bi­gott jezsuiták nevelték s ő a maga módján adott hálát a leckékért: ott gúnyolta ki a vallást, ahol csak tudta. Lapozzunk bele Luis Bu­nuel vallomásába (meggyő­ződésem, hogy ezeket a sza­vakat komolyan vehetjük): „Becsületes embernek tar­tom magam, s ez arra kény­szerít, hogy társadalmi prob­lémákkal foglalkozzam... Megfigyeltem dolgokat, ame­lyek hatottak rám, és meg­próbáltam őket a vásznon ábrázolni, de mindig azzal a vonzódással együtt, amit az ösztönös dolgok és az irra­cionális iránt érzek, mert ezek az élet minden terüle­tén jelen vannak. Mindig vonzott minden, ami isme­retlen, furcsa, ami megbű­völ, anélkül, hogy érteném — miért ? ... Régen a mű­vészetnek fegyverekre volt szüksége. Ma már a fegyve­rek nem érnek semmit. Va­laha az elmélet terroristája voltam. Ma borzadok minden terrorizmustól, még az elmé­letitől is ... A legnehezebb körülmények között is úgy dolgoztam, hogy ne kerüljek ellentétbe a lelkiismeretem- mel. Filmjeim egyetlen olyan részletet nem tartalmaznak, amely szemben állna erköl­csi vagy politikai meggyőző­désemmel.” Az őszi moziműsorban a legújabb „bunueliádákal” találjuk: az 1972-ből való mestermunkát, A burzsoázia diszkrét báját, az 1974-es A szabadság fantomját, vala­mint A vágy titokzatos tár­gyát (utóbbi 1977-es keltezé­sű). A burzsoázia diszkrét bája képsorain vidám halál­tánc elevenedik meg: a ren­dező a nagypolgárság szánal­mas életképtelenségét maró gúnnyal ostorozza, miközben a „felső tízezer” morális ki- égettségéről is analitikus ka­rikatúrát rajzol. A szabadság fantomja több rétegéből ket­tőt érdemes alaposabban szem ügyre venni. Az egyik: a történelmi kontinuitás kérdése, vagyis az, hogyan függnek össze a nagy ese­mények. A másik: a hatalmi gépezet mechanizmusának megszervezése. Mindezek halálosan komoly problé­mák, a mű viszont játéko­san könnyed. Gégék sorjáz­nak benne. A vágy titokzatos tárgya a férfi és a nő közötti kapcsolat örök misztériumát járja körül, bemutatva azt az ócska szituációt, amikor egy idős férfi szoknyabo­londdá válik. Ne higgyük persze, hogy Bunuel ebben a hagyományos sztoriban le­mond a képtelenségekről. Szó sincs róla. Egyik nagy ötlete például, az, hogy a végzetes démon szerepét — még egyazon jelenetben is — ketten játsszák. Merthogy a nőnek több arca van. Meg­sokszorozható személyisége. Merthogy a nőt a férfiak mindig másmilyennek látják. Vagy legalábbis szeretnék látni. Még sokáig kombinál­hatnánk a változatokat. Luis Bunuel két dolgot egyesített: a fennkölt mű­vészetet és a népszerű mo­zit. Bizonyos, hogy sokan idegenkednek attól, amit csi­nál, de az is nyilvánvaló: ta­lán ő az egyetlen a modern nagyságok közül, akiért a szigorú bírálók és az esztéti­kai szempontokra fittyet há­nyó nézők egyaránt lelke­sednek. Talán szerencséje lesz a magyar kritikusokkal és nézőkkel is. Veress József A templom főhomlokzatával szemben egy kisebb kápolna áll. A Szent Jakabról elnevezett, XIII. században épített kápolnát keresztelésre, esketésre, temeté­si szertartásra használták, mivel az apátsági templomot plébánosi célokra a középkorban nem használhatták. Győri Lajos képriportja A második világháború idején Kassa fölött, Jahod- nán unatkozó magyar kato­nák saját és társaik szóra­koztatására szobrokat farag­nak, parázna szobrokat. A látvány, s a határon túlról menekítettek ügyét rejteni akaró, háttérben maradt ha­talom ereje hölgyekből és tisztekből álló társaságot vonz és csoportosít az erdei patak partjára. Csoportos fénykép készül, s ennek alapján kezd nyomozásba a tisztek egyike a hatvanas évek Magyarországában. Mi­közben megkísérli felde­ríteni. hogy volt katonatár­sai közül ki (vagy legalább azt, hogy kinek a segítségé­vel) küldi Bécsből a felbúj­Parázna szobrok tó parancsokat, őt magát, a Magyar Néphadsereg őrna­gyát is, többszöri kihallga­tásra rendelik, ahol a ma­gyar katonaság második vi­lágháborús szerepéről faggat­ják. A személyek azonossága miatt — a kitűnő írói tech­nika eredményeképpen — szorosan, kibogozhatatlanul fonódnak egymáshoz a két nyomozással feltámasztott múlt emlékei, s a jelen in­dulatai. Cseres Tibor a Hideg na­pok megírásával hangsúlyo­zottan is a magyar tisztikar­ra irányította figyelmünket. Üj regényében is erről a korról ír. de célja a korábbi mű megírásánál már sokkal több. „Nem vetem talán el a súlykot, ha a^t gondo­lom, ... az emlékezés tartja fenn a békét Európában. S ha a háborús nemzedékek ébren tartott emlékező lelkiismere­tének részt adok abban, hogy földrészünkön három évti­zednél régebben nem lángol­nak a fegyverek, nem tagad­hatom el benne teljesen az írók, az irodalmi alkotók ré­szét és érdemét sem. S amint a nagy nemzedékváltás elkö­vetkezik. s a feledés, a fele- dékenység esélye és veszélye nő, az irodalomra egyre ha­talmasabb feladat és felelős­ség hárul. Én azt hiszem, hogy min­den bűnt, amit a népek (most közös hazánk, Közép- Európa népeiről beszélek) egymás ellen elkövettek, nyíltan ki kell mondani — nem hagyva semmit a véres emlékezet, bosszúra sóvár homályában” — írja. A szándéknak a regény eleget tesz, s ennél nagyobb dicséretet nem is mondha­tunk róla, még akkor sem, ha némely vonatkozásban ké­tely támad bennünk az olva­sáskor. A tényeket tisztelet­ben tartó, racionalizálódó vi­lágunkban önkéntelen a kér­dés: honnan ez az eddig nem is iSmert, megdöbbentő ösz- szefüggéseket mesterien ész­lelhető jólértesültség? Az író a történész előtt jár, vagy másra érzékeny figyelme te­remtette meg regénye anya­gát? Mert elképzelhetetlen­nek tűnik, különösen Cseres esetében, hogy a súlyos há­borús esztendők közép-euró­pai vonatkozásairól, vagy ezek előzményeiről szólva, nem bizonyítható állításokról értesülünk. A világos összefüggésekbe rendezés feladata a tudósé lehet, az íróé itt az emlékez- tetés, akinek van mire em­lékeznie, s figyelmünk fel­keltése, akiknek a háború után születvén, nem lehet mire emlékeznie. Cseres új regénye a hábo­rús évek katonatiszti gon­dolkodását átélhető valóság­gá teszi. „Én az embereket tudom, akik a képről néznek vissza ránk. És nemcsak rög­tönzött ülésrendjüket tudom hibátlanul, de gondolataikat is idézni tudom, ha nem is bölcső és kőkoporsó között” — mondatja az író egyik hő­sével. Nem szoros logikai sorrendben jelennek meg előttünk az események, kö­vetve az emlékezés csapon- gásait; a regény végére még­is egésszé alakulnak a cse­lekmények és gondolatok. Egy oldalon a tényszerűség, más oldalon a személyes él­ménnyé váló történelem együttesen teszik különös tartalmi mélységűvé Cseres könyvét. Ritkaságszámba megy, még ilyen terjedelmű műveknél is, mint a Parázna szobrok, hogy ilyen sokrétű üzenetet közvetítsen az írott szó. Ezt elsősorban azzal éri el a regeny, hogy sikerül együttesen bemutatnia a sorsformáló történelmi időt és se a múltjukat, se a ne­veltetésüket, sem korábbi gondolkodásukat le nem vet­kőző, s ennek ellenére még­is emberinek maradó és ta­lán épp ezért tapintható kö­zelségű szereplőket. A modern irodalomhoz nem edzett olvasó a Parázna szobrok olvasásakor szokat­lan regényre akad. Eleinte lehet, hogy nehezen halad. Mégis tegye, megéri a fá­radságot. (Cseres Tibor: Parázna szobrok. Szépirodalmi, 1979.) Kovách Imre KM

Next

/
Oldalképek
Tartalom