Kelet-Magyarország, 1979. szeptember (36. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-16 / 217. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. szeptember 16. Merre tart a megye képzőművészete? K ilenc Képzőművészeti Alap-tagsággal bíró szabolcsi művészt kérdeztünk meg — kilenc vasárnapi számunkban — arról, milyennek látja alkotó munkásságát, szereplését, elismerését, művésztársait, milyen gondok foglalkoztatják? A művészek önvallomásnak és önjellemzésnek is beillő nyilatkozataiból változatos kép alakult ki, melyből az is kiolvasható, merre tart a megye képzőművészete. Ki hogyan fogja fel alkotói hivatását, miben látja a művészi elkötelezettségét, s hogyan ítéli meg részvételét az ország képzőművészeti életében. Szabolcs-Szatmár megye közismerten sok tehetséges művészt adott az országnak, s ha nem is alakultak ki olyan nagy hagyományú festőiskolák, mint a nagybányai, vagy az alföldi, megyénk művészeinek legjobb alkotásai mindig gazdagították az ország művészeti kincsestárát. Napjainkban sincs ez másként, a szabolcsi képzőművészek egy sor rangos megyei és országos — sőt külföldi — tárlaton, pályázaton szerepelnek eredményesen. Munkájuk, alkotó hétköznapjaik, azonban érthetően, szülő- vagy lakóhelyükhöz kötik őket, elsődleges hát, mit adnak környezetüknek, milyen alkotások születnek műtermeikben, milyen légkörben élnek és dolgoznak, meg- találják-e mindig a közönséghez vezető utakat, kiveszik-e részüket az ízlésformálásból, a közművelődésből. A művészek vallomásaiból kitűnik, hogy hivatásukat felelősséggel művelik, s igyekeznek leküzdeni a földrajzi, területi hátrányt — ami nem is mindig hátrány —, hogy a főváros művészeti központjaitól távol van alkotóhelyük. .....Egy adott területen mindig adva vannak a körülmények is, s ha azokat formálni, befolyásolni akarjuk, a tényezők egyike mi vagyunk a sikerekben, a kudarcokban is...” — mondta Berecz András, majd így folytatta a gondolatot: „...Nem szabad csak a körülményektől, a környezettől elvárni az eredményeket, s a sikertelenséget, a nem kellő megbecsülést a körülményekre hárítani.” Szinte valamennyi művész úgy fogalmazott: nem csak a megyén bélül kell helytállni, úgy kell dolgozni, hogy országos mércével mérve is megállják helyüket az alkotások. Az is kiérződött a megnyilatkozásokból: nem az a perdöntő a művész munkásságában, vajon itt született, vagy az ország más vidékéről jött ide. Ha nem az, hogy mit tesz elsősorban művészetével a megyéért, hogyan tudja alkotásaiban tükröztetni az itt élő emberek általános és sajátos karaktervilágát, hangulatát, anélkül, hogy a művek magukon viselnék a „vidékiesség” jegyeit. Az éltető közegről, a művészi munkássághoz is nélkülözhetelen „talajról” Kerülő Ferenc így vallott: „...nekem itt kell csakazért- is, konok elszántsággal kihozni magamból, amit még el tudok mondani erről a tájról, ezekről az emberekről, mert e közeg nélkül talán gyökeret, talajt vesztett, légüres térben mozgó ember lenne belőlem...” Művészi munkásságuk elismerésével, a szereplésekkel általában elégedettek. Többen hangsúlyozták, hogy a művésznek nem első- „ sorban a díjak adnak rangot. A festőnek „hitele van” — jegyezte meg Huszár István. És ezt nemcsak a műveivel érheti el, hanem azzal is, hogy igyekszik szétosztani környezetében szellemi kincseit, népszerűsítője, terjesztője a kultúrának. Nem hallgatták el azonban a művészek azt sem, hogy elsősorban alkotásaikkal szeretnének hatni a közönségre, s az a vágyuk: minél több jó festményük találjon gazdára. Többen szóvá tették, hogy nincs megoldás az intézményes képeladásra, a Képcsarnok „szükségmegoldás, bizonytalan és sovány vigaszt nyújt” — jegyezte meg egyikük. Nehézkes a zsüriztetés, alacsony a képekért megállapított képcsarnoki ár, néha a festék költségeit sem fedezi. Eddigi eredményeikről és a tervekről egészséges elégedetlenséggel szóltak. Valamennyien tele vannak elképzelésekkel, megvalósítandó álmokkal. A kilenc művész közül azonban csak négy a főhivatású, a többiek a napi munkájuk mellett, szabad időben festenek. Nehéz egyeztetni a „hivatali” I napi munkát — és az ihlet perceit, amely, tudjuk, múlandó és akkor kell „fülönfogni”, amikor érezhető a jelenléte. Lényeges fejlődés azonban, hogy valamennyi művész — a nem főhivatásúak is — megfelelő műteremben dolgozik vagy a lakásán, vagy a Zrínyi Ilona utcai közös műhelyben. Elgondolkoztatóan szóltak az egymáshoz való emberi és művészi viszonyról, az alkotó viták szükségességéről is. Egyikük azt mondta, művésztársaitól azzal kap erkölcsi támogatást, hogy elismerik művészetét, munkásságát, eljárak a kiállításaira és az otthonában is felkeresik. De elegendő-e ez? Mások kissé ironikusan így beszéltek: „művészkollégáim néha köszönnek. Egyikük így vélekedett: „kollégát, egy kivételével akkor látok, ha véletlenül összetalálkozunk, vagy a hivatal összehív bennünket.” Többen javasolták, jó lenne egy klub, egy kis zug, ahol a művészek összejönnének, találkoznának egymással és az érdeklődő közönséggel is. Valamennyien érzik, hogy jó lenne a friss vita egy-egy alkotásról, még akkor is, ha végül a művésznek egymagában kell döntenie a miről és hogyanról. Megoszlanak a vélemények a közönséggel kialakított kapcsolatról is. Ma már mind több az üzemi, munkahelyi tárlat, ahol a művész is ott van, de kevés a jól előkészített találkozás művekkel, művésszel. A művészek többsége akarja a találkozásokat, kíváncsi a közönség véleményére, de ebben is a közművelődési intézmények — vállalati, üzemi népművelők — jobb előkészítő munkájára lenne szükség. Lakatos József általában kisebbnek tartja a megyeszékhely lakóinak képzőművészet iránti érdeklődését, mint az elvárható volna egy százezres várostól. Azt mondja, kevés emberrel lehet a képzőművészetről beszélgetni. Ha ebben van is némi túlzás, azt elfogadhatjuk: a képzőművészeti ízlésnevelés ma még a közművelődés perifériáján van, azzal együtt, hogy tárlatok sokasága váltogatja egymást. Több figyelemreméltó, elsősorban önmaguknak címzett javaslat, kérdés is elhangzott a nyilatkozatokban. Páll Gyula szerint a megyében lévő képzőművész kollektíva sokkal többet tehet a tehetséges fiatalok nevelésében. Javaslatuk között szerepelt a „Szabolcsi Képtár” önálló épületének létrehozás sa, üzemi, vállalati ösztöndíjak alapítása a művészek számára, valamilyen művészkub, vagy baráti kör életrekeltése, a városépítészetben az esztétikai bizottság — melynek tagjai művészek — véleményének rendszeres kikérése, a nagyfelületű új épületek falának művészi díszítése és egy sor megvalósítható ötlet, tennivaló. A válaszokból az is kiderült, hogy a területi szövetség megyei csoportjának továbbra is sok tennivalója van a művészek összefogásában, közösségformálásában, hiszen néhányan megkérdőjelezték, hogy egyáltalán létezik-e a megyei képzőművészeti csoport. Mások csak a formális, szervezeti oldalát látjuk ennek a csoportnak, holott ennél sokkal többre, tartalmi kérdések megvitatására, tisztázására is alkalmas lenne. Végül az is kicsendült a művészek megnyilatkozásaiból, hogy rendszeresebb párbeszédre számítanak a művelődési szervek felelős munkatársaival, s azt szeretnék, hogy művészi munkásságukat kísérjék jobban figyelemmel, s kamatoztassák még eredményesebben a megye kulturális fejlődése érdekében. Páll Géza Fehér házak között. Kerülő Ferenc festménye Lotz Károly képei Nyírbátorban Lotz Károly (1833—1904) Marastoni Jakab iskolájában tanult Budapesten, majd Weber Henrik növendékeihez csatlakozott. 1852-ben Bécsbe ment, K. Rahl, a neves osztrák mester iskolájában folytatta tanulmányait. Első nagy faliképét a Pesti Vigadó lépcsőcsarnokában készítette el, Tündér Ilona és Árgirus királyfi regéjét elevenítette meg. Több freskója a Nemzeti Múzeum, az Operaház, a Mátyás templom, a tihanyi apátság falára készült. A monumentális alkotások mellett tájképeket, portrékat festett Azok közé a kivételes tehetségek közé tartozott, akiknek művészetében nem volt hanyatló korszak. Munkáit a halála után rendezett hagyatéki kiállítást a magyar állam megvásárolta. Ezekből a képekből mutatnak be félszázat a nyírbátori Báthori István Múzeumban. (Elek Emil) Lotz Ilona Lakodalom Á kerti szökevény A papírhélyú dió kemény története — A Szénafüvesénél járunk. Ez a milotai határ. Ar- réb, a füzestől nem látni, nagy diós van. Régen majálist tartottak ott — mondja Bodnár Gábor. A fiatalember egyet-kettőt húz az evezőn, majd tovább mondja. Hogy miként? Nos, mint egy népmesét: — Itt a diós a gáttól egészen a Tisza partjáig megtart. Ügy lett, hogy a varjú meg a csóka elhordta, s itt el- pottyantotta a magot. Szinte látni szavai nyomán a repülő csókát, mely a víz láttán megijed, s egy pillanatra megnyitja csőrét. Tán a csodálkozástól? Az ijedtségtől? Netán a gyönyörűségtől? Lehet, hogy épp így nyitotta tágra szemeit egykoron Sulamytha, aki az Énekek Énekében így dalol: „Onnét felül diós fás kertbe szállók,/ vízfolyásnál hogy a zöld fákra néznék.. A dió tehát kerti szökevény. De hallgassuk tovább Bodnárt: — Híres volt itt a dió régen. Hallottam róla nagyapámtól, a szüleimtől is. Ma az a helyzet, hogy a funér miatt kivágták. A fiatal telepítésnek pedig kell pár év, míg teremni kezd. Szerencsére van, aki foglalkozik vele. Ti- szacsétsén Makai Sándor bácsi. Külön neki van egy terület kijelölve, ott csak törzskönyvezett dió van. Pedig, de csodálatos fa! És milyen jó a papírhéjú! Gerezdéjével könnyű bánni, eladásra is ez a jó. Öskövületek bizonyítják: az ember által ismert egyik legrégibb gyümölcs. Hajdan a termékenység jelképe is volt. Ének, vers, monda állít neki emléket, olajának csábító illata költőket ihletett. Hazánkban a harmincas évek végén több mint egymillió fát tartottak nyilván. Híre messze- hangzó volt. Különösen azoknak a fajtáknak, melyek Ti- szabecstől Vásárosnaményig termettek. De hogyan emlékeznek a dióra az idősebbek? — Jól ismerem a diót — kezdi Tiszacsécsén idős Kiss Sándor. — Tizenhét éves voltam, amikor apám meghalt, én magam maradtam édesanyámmal. Akinek diót kellett verni, mindenki hozzám jött. Le is estem a fáról, 13 méter magasról. Huszonnyolc nadály volt bennem, de utána folytattam. Rengeteg dió volt erre. Három — négy vagonnal is elvittek évente. Papírhéjú — ilyen, mutatja. — Régi, nagyon régi diótermelő község éz. Rettenetes nagy fák voltak itt, olyanok, hogy 3—4 köbméter volt egynek a testében. Én 1935-ben telepítettem tizenhatot, most pusztította ki a tsz, pont táblába esett, nem tűrték. Az már hat-hétéves korában termett. A diót az anyákról oltják, én is mindig csináltam. Kértek, hogy szedjem, arról lekacsoltuk, aztán hajtott, arról szedtük a szemzést. Volt is piaca az itteni diónak. Jött Harning, a zsidó, meg jöttek Németországból, Amerikából vásárolni. Azok be is permetezték a héját, olyan lett tőle, mint a legszebb narancs. — Ma úgy van, hogy a tsz megállapítja, egy-egy fa mennyit ér, kiadják a tagoknak. Leverjük, szárítjuk. Mert az a legfontosabb. Télen aztán, amikor nincs más munka, törjük kalapáccsal. Mostanság csak a család. Senkinek nincs olyan sok, meggyőzzük így is. Bezzeg, amikor legény voltam, végigda- noltuk ilyenkor az utcát. A fonó, a lekvárfőzés, a dörzsölő, a diótörés — ezek voltak az ünnepek! Kiss bácsi ezután a kedvemért rázendít egy régi dalra. Olyanra, amit a diótörőknek is énekelt. Betyárokról, zsanönarckép
