Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-12 / 188. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. augusztus 12. TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Móra Ferenc szülővárosa Kiskunfélegyházán számos műemlék emlékezteti az arra járókat s az ott lakókat a magyar irodalom e kiemelkedő alakjára. A centenárium alkalmából szülőházát is felújították. Csak három évtizeddel ezelőtt sikerült egyértelműen bebizonyítani a helytörténeti kutatóknak, hogy ebben a Szarvas utcai (ma Móra Ferenc utca) nádfedeles házban született az író. Amíg ezt településtörténeti dokumentumokkal nem tudták igazolni, addig a Daru utcai lakóházat tartották az irodalomtörténészek az író szülőházának. Az irodalmi emlékházban sajnos elég kevés az olyan eredeti berendezés, használati tárgy, amely valamikor a Móra család környezetében is megtalálható lett volna. A bőrtörőt (curholó) és a kaszapadot az író édesapja, Móra Márton használta szűcsműhelyében. Ugyanitt, a műhelyben láthatjuk Vass József lajosmizsei szűcsmester, népi iparművész munkáját, amely a mesebeli kincskereső kis- ködmönt hivatott a mai látogató elé varázsolni. A szegény foltozószücs jövedelme kevésnek bizonyult a család megélhetéséhez. Ezért Móra Mártonné a tehetősebb családoknak kenyeret sütött. Az újra berendezett konyhában elénk tárul az a miliő, amelyben száz évvel ezelőtt az író édesanyja oly sok kenyeret dagasztott és sütött. A Daru utcai volt lakóház előtt állították fel Móra Ferenc mellszobrát, amelyet Istók János készített. A szobor közelében, a Kossuth Lajos utcában van a Móra Gimnázium épülete, ahol az író egykoron érettségizett. Erre emlékeztet a benti emléktábla is. Győri Lajos képriportja JUHI A Magyar századok című sorozat a Szépirodalmi Kiadó vállalkozásaként 1955-ben indult, s évente egy-két kötettel jelentkezett, olyanokkal, melyeknek megjelenése esemény volt a történelmi emlékiratokat, emlékezéseket szerető olvasóközönség, s nem utolsósorban az ifjú történész nemzedék számára. Az emlékirat-irodalom „...a szellemi élet, a gondolati haladás szükségszerű igényeire, vagy éppenséggel egy búcsúzó nemzedék belső gyónáskényszerére épül” — írja Balogh Edgár, s hangsúlyozza, hogy „az emlékiratok garmadájának mély értelme van, törté- nelmieg és bölcseletileg is felmérhető és megokolható Visconti hattyúdala Verset írni, festeni, zenét szerezni rokkantán, aggastyánként, hajlott korban is lehet. Filmet rendezni nem. Ez a foglalkozás — vagy nevezzük inkább hivatásnak — olyan szellemi frisseséget, fizikai felkészültséget, permanens mozgékonyságot kíván, hogy öregen lehetetlen úgyszólván élni neki. Már- már normának tekinthető, hogy a legjelentősebb művészek — ha megérik — hetvenéves koruk körül kiégnek, lelassulnak, ellaposodnak, s szinte minden vonatkozásban lejjebb szállítják igényeiket. Vittorio de Sicát majdhogynem a stúdióból temették: késői munkái halvány visszfényei a Biciklitolvajoknak s a többi remeknek. Az idős Chaplin a Rivaldafényben meg sem tudta közelíteni korábbi teljesítményeit. A szovjet Alek- szandrov, aki a harmincas években valósággal megújította a vígjátékot, a perifériára szorult túl az ötödik ikszen, mert csupán szürke művekre futotta az erejéből. A kivétel — aranyigazság ez — erősíti a szabályt. Hamarjában két példát említenék. Mihail Romnak volt ereje szembenézni önmagával és felfrissíteni kifejezéstárát akkor, amikor mások már nyugdíjba készülődtek. A Hétköznapi fasizmus és az Egy év kilenc napja — fiatalos alkotások. A „papírforma” nem érvényesült. S ugyanígy fittyet hány minden szabálynak és előítéletnek az egy esztendő híján nyolcvanéves Luis Bunu.el, aki tüneményesen jó filmeket készít — talán a mostani a legjobb évtizede. Három alkotása is bemutató előtt áll nálunk, ezért alkalomadtán szólni fogunk majd a Bunuel-jelenségről. Luchino Visconti, Az ártatlan rendezője az egyetemes filmművészet nagy egyéniségei közül való. A neorealizmus egyik megteremtője, de a nagy hírű irányzat elvirágzása után is megőrizte kivételes pozícióját. Olyan örökbecsű filmek fűződnek a nevéhez, mint a Megszállottság, a Rocco és fivérei, A párduc. „Kommunista hercegnek” nevezték — ironikusan utalva meggyőződésére és származására. Visconti a széles ecsetkezelésű tablók kedvelője volt. Törtéigazsága”. Aztán jó pár évre elsorvadt, szinte megszűnt ez az értékes könyvsorozat sokak sajnálatára. Nagyon örvendetes, hogy a sorozat megújult, s ez évben már másodszor jelentkezik: Az aradi vértanúk című kötet után ismét egy kétrészes válogatással „Küzdelem, bukás, megtorlás” címen. A Tóth Gyula által válogatott és szerkesztett két bő terjedelmű kötet az 1848/49-es szabadságharc végnapjairól közöl emlékiratokat, naplókat. Attól az időtől kezdve, amikor Haynau táborszernagy főparancsnoksága alatt 83 ezer katona vonult fel, s időközben I. Miklós cár seregei is megindultak Magyarország felé. 1849. június végén a mintegy 170 ezer főnyi magyar erővel szemben közel 400 ezer főnyi ellenséges haderő állt szemben. Görgey az osztrákok ellen harcolni, az oroszokkal kiegyezni kívánt. Kossuth más véleményen volt. A hadvezetésben, s a kormányban is ellentétek robbantak * ki, végül is persze nem ez döntötte el a forranetei valósággal hömpölyögnek. Főképpen a társadalmi és magánélet krízishelyzetei érdekelték. Bizonyos vonatkozásban konzervatívnak tekinthetjük, hiszen a film általános megújulása idején is régivágású műveket készített. Tisztelte a sztorit, nála nincsenek elkapkodott snittek, precízen ügyelt az egész és a részletek arányára, ösz- szefüggésére, hitelességére. Ez az olasz mester is utolsó leheletéig tevékenykedett. Tolószékből irányította a felvételeket. Valószínűleg a munka hosszabbította meg az életét. Mindezek tények. De az is tény, hogy Luchino Visconti — az öreg oroszlán — már nem volt képes csodára. Filmográfiájának utolsó fejezetei nem gyarapították az alkotói babérokat. A hattyúdal — Az ártatlan — sem kivétel. Bizonyos részletekben megmegcsillan az életében klasz- szikussá vált művész atmoszférateremtő ereje, a miliő rajza is eleven, a film azonban egészében véve csalódást okoz és a keresettség levegőjét árasztja magából. D’Annunzio volt az- ihlető (Visconti elég sűrűn fordult irodalmi alapanyaghoz). Különös sorsú író, aki a film alapjául szolgáló regényét Dosztojevszkij és Tolsztoj közvetlen hatása alatt 1892- ben vetette papírra. A cselekmény eléggé vérfagyasztó. A múlt század végén élő „jólszituált úriember”, Tullio elhidegült a feleségétől, Giu- lianától. Szeretőjével, Tere- sával próbál vigasztalódni. Aztán a háromszögből négyszög lesz: az asszony viszonyt kezd egy fiatal íróval, mi több: teherbe esik tőle. A gyermek a címbeli ártatlan. Szomorú sors vár rá, mint ahogy Tullio is belezuhan a megsemmisülés örvényébe. Az ártatlan rendezőjét egy szemfüles újságíró meginterjúvolta. Érdemes idézni a nyilatkozat néhány mondatát: „Az én filmem nem betű szerinti átültetés lesz, hanem szabad adaptáció. Néhány szereplő személy, mint például a szerető, akit Massimo Girotti alakít, kibővített formában jelenik majd meg. Egyébként biztos vagyok benne, hogy D’Annunzio sokkal inkább az ő figurájában rejtőzik, mint a felszarvazott férjében... Egy gyermekdalom ügyét, hanem a túlerő, a számok törvénye. A bukás, a világosi fegyverletétel körülményei ismeretesek, a megtorlás is, melyet egy névvel szoktunk jelezni: Haynau. Akit nem végeztek ki, nem vetettek börtönbe, nem soroztak be idegen hadseregbe, az menekült: Törökországba, Itáliába, Franciaországba, Amerikába, Angliába. A toll- forgatók közül sokan, az ebbéli mesterségben kevésbé járatosak közül sem kevesen, megírták emlékeiket, közrebocsátották naplóikat. Jó részük külföldön jelent meg könyvalakban, jószerint idegen nyélven, melyek aztán csak néhány évtizeddel később kerülhettek a magyar olvasóközönség elé. Volt néhány, melyeknek eredeti magyar kézirata elveszett, és úgy fordították vissza magyarra. Ezek, valamint a kiegyezés után itthon megjelent emlékiratok legnagyobb része ma már csak nagykönyvtárakban hozzáférhető. E kiadványokból, kéziratokgyilkosság rettenetes történetével nem lehet játszadozni. Realista, valóságos film lesz, d’annunzionizmusok nélkül.” A koncepció és az eredmény összehasonlítása lehangoló eredménnyel jár. Az úgynevezett szabad adaptáció hangulatai taszítóak, a mese morbid és felkavaró s éppen az hiányzik belőle, ami Visconti nagy freskóit éltette: a realizmus meggyőző igazsága. Magam nem olvastam D’Annunzio munkáját. Őszintén szólva a film sem csinált kedvet a prózához. De az egybevetésnek, a méricskélésnek egyébként sincs sok értelme. Az a fő kifogásom, hogy Luchino Visconti túlságosan melodra- matikusra hangszerelte a füllesztően erotikus mesét. Talán nem alaptalan feltételezés — más Visconti-filmek- kel kapcsolatban is elhangzott ez a megjegyzés —. hogy a rendező mintha kicsit szerelmes lenne a hideg raevo- gású szépség letűnt világába. A valószínűtlen jólét rekvi- zítumaiba. A mesés tárgyakba. A pompás ruhákba. Irónia ezzel szemben alig színezi a kicsapongás krónikáját. Viscontitól — úgv látszik — távol állt az elidegenítés szándéka. Kitűnő színészek asszisztáltak a Visconti-függöny legör- dülésekor. Giancarlo Gianni- ni puha és szájhős férfi, Laura Antonelli romlottsága ellenére elbűvölő jelenség, Jennifer O’Neill pedig, akit minden egyes hqzzánk elkerülő filmjében elcsábítanak, tüzes szerető. Nem tudok napirendre térni afölött, hogy Az ártatlant ugyanaz a Visconti készítette, aki a Rocco és fivéreit. Ég és föld. Tűz és víz. Fellini írja valahol, hogy a rendezőknek az utolsó ítélet napján végig kell nézniük összes filmjüket. Visconti igencsak feszengeni fog a széken, ha Az ártatlant vetítik. Veress József ból készített válogatást Tóth Gyula, jó érzékkel kiválasztva a legtöbbet mondó, forrásértékű szövegeket. A legismertebbek Kossuth iratai, többé-kevésbé ismertek a szakmai közönség előtt. Dem- binskié, Madarász Józsefé, Degré Alajosé kevésbé, hogy Potemkin Ödön huszárhadnagy memoárjait ne is említsük. Természetesen nem lenne teljes a kép, ha nem közölné e jól szerkesztett kötet például a végig Bécsben, ellenséges környezetben élő Frankenburg Adolf emléklapjait. A közel ezer oldalnyi összeállítás harmincnyolc emlékiratot bocsát az olvasó elé. Külön ki kell emelni a csatlakozó jegyzetapparátust, a források pontos megjelölését, s mindenekelőtt a Személynév magyarázatok című részt, mely rövid biográfiát ad a két kötetben szereplő valamennyi jelentős személyiségről. Csak örömmel üdvözölhetjük a Szépirodalmi Kiadó e vállalkozását, remélve a beígért, hasonlóan értékes és érdekes folytatást. Á megújult Magyar századok o
