Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-12 / 188. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. augusztus 12. o VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Falusi ügyek Rám szól a tanácselnök, Szűcs Géza Tiszaszalkán: „Már megbocsáss, de valami van az arcodon.” Ez a „valami” nem más, mint korom, ami még nem volt rajtam, amikor beléptem a tanácselnök szép szobájába. Rögvest kiderül: a világospiros műanyag huzatú ülőgarnitúra teteje — amelyen beszéd közben végigcsúsztattam a tenyeremet — télistele korommal. Hívja is nyomban a takarítóasszonyt az elnök: ez meg hogyan lehet? „Elnök elvtárs, higgye el, reggel mindent leporoltam, azóta csapkodhatott a galamb a kéményben, az veri ki a kormot, hogy én már belebolondulok.” A takarítóasszony igazat mond, punktum, az elnök meg elpirul. Jól áll neki ebben a különben modern irodában, amely hű képe egy kicsit a falunak is: épp olyan rendezett, s a kis szeplő mit sem rontja a képet. de ő sem áll az éhenhalás szélén. Legfeljebb magára maradt, tehetetlen, netán kifosztották a tehetős gyermekei, akik gátlástalanok és aztán rá se rántanak az öregekre. Inkább úgy mondhatnánk, hogy adunk ki „hatósági igazolást”, ha közgyógyellátásról van szó, vagy ha netán bírósági ügyhöz szükségeltetik. Különben nem. Nincs indoka, nincs értelme. — Esketni szokott? — Ajaj! — Sokat? — Sokat. — Kap ajándékot? — Kapok. Kendőt, szépen hímezett kendőt, örül neki az asszony, az ilyet a nők tudják értékelni. — Miként esküsznek hűséget a fiatalok? — Ünnepélyesen. Kétféle változat ismert. Ha kevesebben vannak, meg templomi szertartás is jön, akkor a titkári szobában megy végbe az aktus, lemezről szól a nászinduló és elhangzik az „igen”, meg a jókívánság. Egyre több viszont a társadalmi esküvő, amikor jön a gyár, meg a tsz színe-java, akkor kevés lenne a v.b- titkár szobája. Akkor vagy a művelődési, vagy a pártház jöhet számításba és ott már műsor is van, mert jönnek az úttörők, a KISZ-esek meg mindenki. — Hoznak kendőt, van vőfély, utána nagy dáridó, menyasszonytánccal. Ez mind a múlt egy kicsit. Mondd, van-e olyan fiatal lány, aki megőrizte a lánykori nevét a házasságban is? — Nincs. Pontosabban olyan nincs, hogy csak a lánykori nevén kíván tovább élni. De a nőpolitikái határozat azért idáig is eljutott: lapozd fel az anyakönyvet és meglátod, hogy amolyan „átmeneti” helyzet a leginkább jellemző. Például így: Vargáné Balogh Irma. Ilyenkor az ember úgy érzi: ez a megoldás egy kis „nyitott kapu”, ha netán baj keletkeznék. Hát már itt tartunk és ez nagyon jó. O Eddig csupán bevezettük azt a beszélgetést, amit Szűcs Gézával folytattunk a „falusi ügyek” változásáról. Régen ugyanis, ha a cseléd, vagy a „gazdagabb szegény” mielőtt felment az „elöljáróságra”, úgy kiöltözött abba az egyetlen ünneplőjébe, mintha úrvacsoraosztásra indulna a templomba. Ha odaért a „községházára”, volt eset, hogy a kalapját — ami csak úgy fénylett a zsírtól — letette a küszöbre, netán az ai- tó előtti faragatlan lócára és úgv kopogott be „a hivatalba”. — Most viszont a legtöbb községben a szegényember szomszédja, ismerőse, rokona ül a titkári, az elnöki székben, meg különben is, más ma már a-világ. Ezen aligha volna érdemes vitatkozni. o — Még sohasem akarták rávenni törvénytelenségre? — Mire? — Törvénytelenségre. — De. Nem is egyszer. Ehhez tudni kell, hogy itt, Tiszaszalkán is van egy községrendezési terv, ha nem is a legszerencsésebb. De van és az tabu. Pontosabban: nagyon fárasztó és hosszadalmas volna a megmásítása. Namármost. Ez a községrendezési „szentírás” azt mondja, hogy a jövőben azonos területen kétszer annyi házat kell felépíteni, hogy ne terpeszkedjék még tágasabbra a település. Igen ám, csakhogy ezt nem olyan egyszerű dolog megvalósítani. Űj utcákat kell nyitni, ezáltal családokat, azok fészkét szétszabdalni. Na látod, ilyenkor kocogta tják' meg az ember ablakát a hivatalban, meg otthon, hogy egyesekkel tegyen kivételt. Te megtennéd? Persze, hogy nem tenném meg. O Ha már az építkezést említettük, illő elmondani, hogy kevés település dicsekedhet olyan látvánnyal, mint Tisza- szalka. Aki Vásárosnamény felől érkezik az iparosodó községbe, legelőször is egy városba illő „bérházzal” találja szembe magát. (Amikor e sorok írója megpillantotta az egyáltalán nem szokványos lakótömböt, akkor még — kábé egy hónapja — teremtett lélek sem lakott benne.) — Célcsoportos pénzből készül — mondja az elnök — megoldani a súlyos lakásgondokat. Meg az is az igazsághoz tartozik, hogy a Magva r Acélárugyár itt lévő üzeme, amely 600 környékbeli embernek ad munkaalkalmat, ez is kötelezi a megyét: adtak pénzt lakásra. Rogy kik kapják? Bizottság dönt. Kapják a gyár, a tsz, az áfész nélkülözhetetlen szakemberei, no meg azok, akik a lakossági szolgáltatásban tudnak nekünk segíteni. Mondanom sem kell, hogy itt is nagy a harc a kiutalásért. Ezért hoztuk azt a döntést, hogy bizottság tesz igazságot, a lakásrendelet tiszteletben tartásával, merthogy itt sem kaphat már lakást, aki havonta ötezret tesz be a takarékszövetkezetbe. O A falusi ügyek között valaha a „szegénységi bizonyítvány” kiadása volt a leggyakoribb. — És most? — Tessék? A tanácselnök visszakérdezéséből máris következtetni lehet rá: itt valami félreértésről van szó. — Van-e mostanában szükség szegénységi bizonyítványra Tiszaszalkán és a hozzá tartozó Tiszaviden, Tisza- adonyban, — A régi értelemben véve: nincs, hiszen olyan szegény emberék sincsenek manapság, mint akkortájt voltak. Aki ma szegény, az a jobb módú másokhoz képest csóró, O Hanem a garázsadó Tiszaszalkán: hát ez nem kis gond, „Rendezetlen ez az egész: még az sem tisztázott, hogy valójában mi a garázs, meg mi annak az adója. Pedig nekem is van, s magam sem tudom, milyen adó alá is esik. Pedig rendezni kell, minél előbb, mert hiába emeli az állam az autók árát, itt mind többen szeretnének „taxit” tartani a színben, amit „télie- sítenek”. — És miből szedik még az adót? — Először is a háztáji után, azután a ház után, van aztán ugye az ebadó, a gépkocsiadó és a kisiparosok adója, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Félmilliónál is többet tesz ez ki évenként, ami egy ilyen viszonylag kis községben nem is egy utolsó dolog. Mert ugye, még ezen felül van a „kofa”, meg a társadalmi munka, ami valóságos kincsesbánya. Abból tudunk rúgódozni... — És mindenki tisztességesen fizeti az adót és más járandóságot? — Nem mindenki. Évente úgy 30—40 hátralékosunk van, ezek jobbára idős, vagyontalan, vagy tehetetlen emberek. Van dob a faluban, azzal tájékoztatjuk még ma is a lakosságot — de a felszabadulás óta még senkinek sem „verték dobra” a házát ... „Ügyek” még Tiszaszalkán az iskolai mulasztások. — Iskolából főként a cigánygyerekek mulasztanak, pedig csupán 20 családban másfélszáz cigány él a területen, s közülük is többen sietve változtatnak az életvitelükön. Inkább a túlkoros cigánygyerekekkel van a probléma, például azokkal a lányokkal, akik iskola helyett — titokban — már férjhez mentek, gyermeket várnak O Különben: az öregek napközi otthonára csaknem negyedmilliót költenek itt évente (20 hely van, 25 ember veszi igénybe), de van, akinek házhoz viszik az ebédet, mert nem bír feljönni a napközibe ... Tiszaszalkán az óvodába minden gyermeket fel tudnak venni, aki jelentkezik, Tiszaadonyban bővíteni kellene az óvodát. A „gyes” hatása lemérhető a bölcsődénél is, „szűk a keresztmetszet”, mert sokan előbb szeretnének munkába állni. Továbbá: 14,5 millióért megépült a községi vízmű (6700 méter) és jövő szeptemberben új négytantermes iskola nyitja meg ajtaját... Kevés olyan praktikusan rendezett település van Be- regben, mint Tiszaszalka. Nemcsak a község kapujában lévő többszintes lakóház jelzi itt a gyors változást, hanem a település központja is, ahol tetszetős otthona van a kultúrának, az ifjúságnak, a kávézónak és az üzemi étkezésnek. S ide nem lehet úgy betoppanni, hogy valamit ne építenének, valami újon ne törnék a fejüket. Angyal Sándor A NYÍREGYHÁZI DEDE ZOLTÁN A MEGYÉBEN AZ ELSŐ ÉS EGYELŐRE AZ EGYETLEN HIVATÁSOS TÁNCOS. FOGLALKOZÁSA: NÉP- TÁNCMÜVÉSZ. Csodagyerekből népláncmívész — Három-, vagy négyéves lehetett, amikor felfigyeltünk rá — emlékezik a sok-sok évvel ezelőtti estére Zoli édesanyja. — Névnapot ünnepeltünk, összegyűlt a nagy család, testvérek, rokonok, ahogy szokás volt. Már nem tudom ki, valaki elhozott egy cigányzenészt is, hadd legyen víg a hangulat. Énekelgettünk, s egyszer csak, amikor az az ember elkezdett játszani, az én kisfiam kipenderült a terített asztal élé és elkezdett táncolni. Soha azelőtt nem csinálta, nem tanítottuk, nem is igen láthatta senkitől. Olyan szépen, ritmusra táncolt, hogy az az öregember így szólt hozzám, meg az apjához: csodagyerek ez, figyeljenek rá! Aztán el is felejtkeztünk erről. Meg nem is vettük komolyan, mert azt gondoltuk: mit ért ahhoz ez az ember... ★ Két oklevelet nézegetünk Zoliék lakásán a Jósaváros- ban. Az egyik egyszerű papírlap, Dede Zoltán pajtásnak szól, aki 1974 márciusáA mester és taníványai: Orosz Adél primabalerina, középen Dede Zoltán. ban a nyíregyházi úttörő seregszemlén néptáncból kiemelkedő színvonalú produkciót mutatott be. A másikat az Állami Balett Intézet állította ki. Diploma arról, hogy „néptáncművésszé nyilvánítjuk”. Aláírás: Tímár Sándor évfolyamvezető balettmester és Kun Zsuzsa intézeti igazgató. A tantárgyak: néptánc, balett, akrobatika, zene, táncírás, történelmi társastánc. Mind jeles. Ez egyben az érettségi bizonyítvány is. A két oklevél között öt esztendő a különbség. ★ — Pécsről bizony sírva jött el — meséli Zoli édesapja —, mert ott csak klasszikus balettra vették volna fel. Mindenáron néptáncot akart tanulni. Akkor az Állami Balett Intézetnél jelentkeztünk. Azt mondták, csak jövőre indul ilyen évfolyam. Egy év múlva a felvételin majdnem 600 lány volt, közülük tizennyolcat vettek fel, fiút meg tizet, arra olyan 120—130 jelentkező volt. Én talán jobban féltem, mint Zoli. A csalódástól féltettem, a kudarctól. Nem is azért, mert nem bíztam benne. Hanem azért, mert elkezdtünk beszélgetni egyikmásikkal, s ez is mondta, hogy minisztériumi osztály- vezető gyereke, meg az is. Szóval attól tartottam, hogy nekem, aki húsz évet húztam le a vasútnál, nehéz fizikai munkán, nincs olyan összeköttetésem. Itt azonban nem azt nézték. Hanem azt, ki milyen tehetség. ★ Magnóról népzene szűrődik ki az ajtórésen, a tornateremben visszhangzanak a dobbantások. Újra és újra visz- szatekerik a szalagot, elölről kezdik a lőrincrévi pontozó figuráit. Az országos néptáncoktatói táborban Dede Zoltán csoportvezetőket és néptáncosokat tanít. ★ — Lehet, hogy furcsán hangzik, de nem szeretek hivatásos lenni — Zoli vallomása valóban meglepő. — Megpróbálom megmagyarázni. Ott kezdődik, hogy nem értek egyet a hazánkban működő hivatásos együttesekben kialakult programmal. Rábai Miklós halála óta mintha útvesztőbe került volna a mozgalom. Vagy népieskedni akarnak, vagy tematikus műsorcímen „lila virágot”, gics- cset adnak a közönségnek. Tulajdonképpen a hagyományok ápolását, a tisztaságot féltem... — Az első csalódás az volt, hogy úgy éreztük, nincs is ránk szükség. Huszonketten végeztünk, öt-hat embernek van megfelelő munkahelye. Volt, aki Debrecenbe ment el a színház balettkarába, klasz- szikust fog táncolni. Aztán ez a tábor is. ügy tudom, arról volt szó, hogy csoportvezetőket kell tanítani. Szóval, nem egészen így képzeltem. — A további sorsom? Még nem tudom. Az biztos, hogy táncolni fogok, mert ez a mindenem. Szeretnék gyűjteni, érdekel a koreográfia, a néprajz. A BM Duna Művészegyüttesben táncolok augusztus 1-től. Évente 120 előadásra lehet számítani. De ha hívnak, Nyíregyházán mindig szívesen fellépnék. Baraksó Erzsébet A szatmári falvak jellegzetes galambdúca. Egyes helyeken még most is megtalálható, az utókor számára pedig a sóstói falumúzeum őrzi meg. (Elek Emil felvétele) KM Zoli és a lányok. Részlet a vizsgaelőadásból.
