Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-05 / 182. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. augusztus 5. © TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK Mohácsi emlékhely Négyszázötven évvel a mohácsi csatavesztés után a csata egykori színhelyén emlékparkot létesítettek. A. bejárati díszkapu Pölöskei József ötvösművész munkája. A szimbolikus kapu hálószerkezete arasznyi bronzlemezekből van összecsavarozva, az oszlopokat pedig süttői kőből emelték. A monumentális kapun belépve, élőként tekinthetünk a múltba, egy szomorú esemény emlékére. Az út egy földbe süllyesztett, négyszögletes teret bezáró átriumon keresztül vezet a háttérben látható sírjelekhez. A fából készült kopjafák az egész országban elterjedtek voltak. Tájegységenként más és más alakú, díszítésű fejfákat készítettek. Itt együtt láthatók e nemzeti gyásztéren, ahol erdélyi, alföldi, dunántúli és felvidéki emberek egyaránt nyugszanak. — Korabeli fegyverek, címerek, cséphadarók és földbe ásott hatalmas számszeríjak fokozzák a felidézett történelmi kor hangulatát. Néhol megdőlt fejfák szimbolizálják az elesett harcosokat, máshol szálfaegyenes kopjafák jelölik a fellelt tömegsírok helyét. A sírjeleket és fafaragásokat Kő Pál, Király József, Kiss Sándor és ifj. Szabó István szobrászművészek alkották. Győri Lajos képriportja HP Mohács 1526. Nemzeti történelmünk leggyászosabb fejezete kezdődik ezzel a dátummal. Könyvtárnyi irodalom foglalkozott a mohácsi csatavesztéssel, előzményeivel, annak okaival. Az utóbbi tíz évben ismét az érdeklődés homlokterébe került. Nemeskürthy István Ez történt Mohács után, 1966-ban megjelent 'könyve heves vitákat váltott ki, s megindított egy deheroizálási folyamatot. Nemeskürthy esszéje s jó néhány tanulmány azt vallja: az elsöprő vereség az uralkodó osztály nagyobb összefogásával, az erők koncentrálásával elkerülhető lett volna. Perjés Géza már e vita idején árnyaltabban s e nézetekből eltérően nyilatkozott a Látóhatárban megjelent cikkében. Perjés Géza történész, hadtörténész a for- rásók rendkívül pontos és alapos számbavételével újra végiggondolná Mohácsot s főként az azt megelőző törtéFILMJEGYZET T ranszszibériai expressz A szovjet nemzetiségi stúdiókban — kivált a hatvanas évek közepétől — számos jelentős alkotást forgattak. Moszkva és Leningrád hegemóniája már korábban megszűnt s most már viszonylag szerény múlttal rendelkező és eddig még kevés művészi babérral büszkélkedő filmgyártó városok is hallattak magukról. Elég, ha megemlítem, hogy a szovjet új hullám fontosabb produktumai közül az Elfelejtett ősök árnyai, a Lombhullás, a Senki sem akart meghalni, a Különleges kiállítás nemzetiségi köztársaságok filmproduktuma. A folyamat — vagy nevezzük inkább új hagyománynak — szerencsére később sem szakadt meg. Kijén, Minszk, Riga, Kisinyov, Kaunasz, Tbiliszi, Frunze, Állma Ata, Baku, Jereván és a többi centrum filmgyáraiban ma mór gyakran kvalitásos műveket készítenek. Nincs szükség jóindulatú kozmetikázásra, amikor megítéljük a műveket. A „gyermekkor” véget ért. A szovjet nemzetiségek filmművészete — eleven, szerves része a Szovjetunió kulturális életének. Mi a jellemzője a mostani periódusnak? Mindenekelőtt az, hogy az Ukránok, grúzok, örmények, kazahok stb. rátaláltak saját témájukra. Korábban jobbára a Csapajev- et, a Szállnak a darvak-at utánozták, ám idejében felismerték, hogy a hetedik művészet világában csak eredeti gondolatokkal és eszközök-, kel lehet haladni. „Felfedezték” tehát a szűkebb haza történelmi múltjának, formálódó jelenének konfliktusait, hőseit, jelenségeit. A szakmai felkészültség színvonala ugyancsak' • dicséretes. Persze hozzá kell tennünk az elmondottakhoz, hogy az „idősebb testvér” képviselői gyakran segítenek. Nem egy világsikerű nemzetiségi film közreműködői között találunk szovjet írót, rendezőt, színészt (esetleg konzultánst). Most jutott el hozzánk a Kazah film Transzszibériai expressz című munkája. Az említett sajátosságok erre a filmre is érvényesek. Ezúttal a különleges helyszín a főszereplő. A történet időkoordinátái is pontosan meghatározottak: a huszas évek végén vagyunk, tehát a Transzszibériai expressz is az adott miliőiből merítette mesealapját. Izgalmas bűnügyi krónika lapjait nyitogatja előttünk Eldar Urazbajev, a rendező — s hogy a másik ugyancsak szóbahozott szokás se törjön meg, a főcímen ezúttal Nyikita Mihalkov nevét olvashatjuk. (A rendkívül tehetséges fiatal filmes a tollat is ügyesen forgatja, ügyesen játszik s mindemellett már többször ízelítőt adott rendezői kvalitásaiból is; az ő nevéhez fűződik A szerelem rabja, az Etűdök gépzongorára és a rövidesen bemutatásra kerülő öt este. Mindegyik kitűnő dráma, a megidézett korok „lelke” lüktet bennük.) Az alaphelyzet akár Hitchcockot vagy Polanskit is megihlethette volna. A polgárháborús hullámok elcsendese- dését követően az imperialista hatalmak foga újra csattog. Minden eszközzel, ha lehet, tűzzel-vassal, ha nem, cselfogásokkal és ravaszsággal próbálják megingatni a szovjethatalmat. Fegyvertárukból nem hiányzik a terrorizmus sem. 1927 szeptemberében meggyilkolják egy nagy tekintélynek örvendő japán üzletember, Szaito lányát, csupán azért, hogy a gentleman ne utazzon el a Szovjetunióba. Az illetőt kemény fából faragták: nem áll el eredeti elképzelésétől s a transzszibériai expresszen Moszkvába Utazik ... Természetesen ezzel még nem hárul el minden veszély hősünk feje felől. Az eming- ránsok is szövetkeznek ellene: szálka a szemükben az olyan ember, aki nem kiált kígyót-békát a világ első szocialista államára. A terv a következő: el akarják tenni láb alól Szaitót és a gyanút — ravasz manipulációval — a CSEKÁ-ra szeretnék terelni. (A CSEKA szó akkoriban közkeletű volt, ma már legendás fogalom: a „különleges bizottság” szókapcsolat rövidítése, a politikai rendőrség funkcióját ellátó testület megjelölésére szolgált.) Az akcióról és a fejleményekről — krimiről lévén szó — nem illik részletesen beszámolni. Elégedjünk meg annyival: a Transzszibériai expressz hitelesen támasztja fel a legendás idők atmoszféráját, érzékelteti a veszélyekkel terhes kor küzdelmeinek pátoszát s ráadásul némi egzotikummal is megajándékozza a nézőt. Urazbajev egyetlen pillanatig sem titkolja, hogy sztoriját politikai motívumok gyökerei táplálják. Az erők és ellenőrök meggyőződése, világnézete, felfogása meghatározó szerepet játszik a bonyodalom alakulásában. Ami kevéssé tetszik: a kissé részletező előadásmód, a már-már bántóan szájbarágó stílus. Mintha a rendező nem bíznék eléggé a néző fantáziájában: akkor is aprólékos, amikor csupán sejtetnie kellene az összefüggéseket. Vegyim Aliszov fényképezése, Jerke - gali Rahmagyijev zenéje — emlékezetes teljesítmény. A színészek között felbukkan régi ismerősünk, a különös arcú Natasa Arinbaszarova. Sok év eltelt Az első tanító óta, varázsát, báját, természetességét azonban Arinbaszarova változatlanul megőrizte. A Transzszibériai expressz jól ötvözi a kalandfilmek mozgalmasságát és a történelmi tablók színességét. A kor, melyben játszódik, elmúlt, a tanulságok azonban változatlanul időszerűek. Eldar Urazbajevről minden bizonnyal még sokat fogunk hallani. Veress József Két pogány közt egy hazáért nelmi, gazdasági, politikai helyzetet. Sok olyan kérdésre próbál választ adni," melyekre a történelemtudomány eddig kevésbé figyelt. Miért éppen 1526-ban támadott a török? Miért olyan későn vonult hadba II. Lajos? Miként vélekedtek a magyar sereg vezetői szinte minden egyes kérdésben különféle módon? A csata leírásáról nagyon kevés forrás áll rendelkezésünkre, jószerivel csak Brodarics István „siralmas” magyar krónikája, Szerémi írásai, valamint egy érdekes, s objek- tívebb forrás: Báró Burgio pápai követ jelentései. A szerző új szempontból vizsgálja Tömöri szerepét, aki véleménye szerint az egész magyar hadvezetésnél világosabban látott. Perjés utólag elemezte e forrásokat, logikus rendbe szedte azokat. A csata rekonstruált haditérképeivel szinte újra lejátssza a gyászos emlékű, s az országot másfél évszázadra romlásba döntő csatát. Miért éppen Mohács mezején ütköztek meg a csapatok? A döntő győzelem Után miért vonult ki a török az országból? A fönnmaradt adatok nem válaszolnak teljes egyértelműséggel erre a kérdésre. Perjés a lehetséges válaszokat veszi sorba, válaszai eltérnek azoktól a véleményektől, melyekhez az utóbbi időben szinte hozzászoktunk. Perjés, Mohács című könyvét nem „kinyilatkoztatás”- nak szánja, csupán a tények új szempontú feltárásával mond az eddigiektől eltérő véleményt. A kötet jó stílusban megírt tanulmány, izgalmas olvasmány. A Gondolat Kiadó népszerű Magyar História című sorozatának új kötete is a tizenhatodik századba kalauzolja el az olvasót. A mohácsi vereség időpontja 1526. augusztus 29. Ez év végéig két királyt választottak a magyar rendek, Szapolyai Jánost és Habsburg Ferdinán- dot. Testvérháború, Cser- ni Jován felkelése, a török jelenléte, majd Buda elfoglalása egyenesen vezet az ország három részre szakadásához. Mi volt a szerepe, s mi lehetett egyáltalán, ebben a kegyetlen, pusztító korban egy kis országrésznek, a legdélibbnek, a törökhöz legközelebb lévőnek? „Két pogány közt egy hazáért” — így lehet megfogalmazni Erdély szerepét a töröktől, Habsburgoktól nyo- morgott magyarság életében. Erdély csak a Habsburgoktól való elszakadás révén, a törökkel létrejött egyezséggel, s okos politikával valósította meg viszonylagos önállóságát, biztosíthatta külső biztonságát, belső nyugalmát. Báthori István az 1566-ban lezajlott háború eseményeiből vonta le azt a következtetést, melyet elődei csak tanulgattak: Isztan'bul birodalma hatalmas erő ugyan, a Magyarországért folyó harcokban mégsem képes döntő győzelmet aratni. Nem tartotta kockázatosnak a Magas Portával való szövetkezést. Számíthatott arra is, hogy segít a. török, ha Erdélynek ismét meggyűlne a baja a Habsburgokkal. Meglátta, hogy Bécs nem az ország földjére érkező, s azt felszabadítani akaró szövetséges, hanem hódító, veszedelmes szomszéd. így válhatott Erdély tündérkertté s lehetett Báthoriból a nagy fejedelem. S így hirdethették ki legelőször a világon, Erdélyben 1556-ban a vallás- szabadságot S így lehetett Báthori Lengyelország királya, s így válhatott Erdély hosszú időre a magyar függetlenség jelképévé. Mindezekről olvashatunk logikus összefüggésben, s könnyen érthető formában Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése című könyvében. KM
