Kelet-Magyarország, 1979. augusztus (36. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-19 / 194. szám

ÜNNEPI MELLÉKLET 1979. augusztus 19. o „Mi megtettük a magunkét...“ KOMBÁJNOSOKKAL ARATÁS UTÁN Ha a demokratizmus önként vállalt felelősség, akkor a vélemény- alkotás nem egyszerűen jog, hanem kötelesség is. Szenvedély nélkül nem érdemes élni. Körülnézünk a világban, aztán eljutunk magunkig. A tévedést, ha fáj is, vállalni kell. S0MBSÍ E riport anyaggyűjtésekor — augusztus első hetében — Szabolcs-Szatmárban is befe­jeződött a nyár legrangosabb munkája: az aratás. A több ezer kombájnosnak, ter­ményszállítónak, traktoros­nak csendesebbek most a napjai, van idő beszélgetés­re, az elmúlt hetek feleleve­nítésére. Ismerkedjünk meg mi is három kombájnossal, a hermánszegi Simái Bálinttal, az ilki Papp Károllyal, s a győrteleki Bétéri Miklóssal; valljanak ők az aratók életé­ről, munkájáról. Az már a pékeken múlik Simái Bálintot hiába ke­ressük az Üj Élet Tsz sza- mossályi központjában: zabot csépel a hermánszegi határ­ban. Űttalan utakon zötykö- lődve, tócsákat, gödröket ke­rülgetve végre célhoz érünk, megpillantjuk a kombájno­kat. Az egyiket — közel a Gő- gő-patakhoz — éppen javít­ják, nedves még a termény, s befúlt a dob. — Medvét fo­gott a kolléga — mondja bosszúsan Simái, s leveri nadrágjáról a port. — A bú­zát már rég elfelejtettük, de a zab később érik, néhol még mindig zöld a szára. Ma azonban végzünk, már csak ez a néhány hektár van hát­ra. — Milyen lesz az idei ke­nyér? — Az már a pékeken mú­lik. Igaz, a termésátlag nem valami rózsás, de minőségre nem lehet panasz. Mi, úgy érzem, megtettük a magun­két. S ha volt is bosszúság a kombájnok miatt, jólesik majd az új kenyér. — A házi, vagy a bolti? — A házi jobban esne, de hát azt nem tudom, mikor ettem utoljára. Boltból vesz- szük már mi is réges rég. A fiaim már azt sem tudják, milyen íze van az otthon sült kenyérnek. — Maga emlékszik még rá? Sima Bálint — Hogyne - emlékeznék. Még arra is, milyen volt a marokszedők meg a kévekö­tők élete, hiszen arattam én kézzel is. Osztojka Miklós volt a kaszás, utána szedtem a markot. Kérdezi is néha, na öcsém, szednéd még utá­nam a markot? — S maga mit felel? — Hol van az már, öreg' Elég volt abból öt esztendő. De ha úgy adódna, nemigen ijednék meg a kaszától sem. Búcsúzkodunk. Simái Bá­lint, — mielőtt felkapasz­kodna a gépre, lehajol, s gondosan elmorzsolja a csik­ket. Nehogy tüzet fogjon a tarló, s pernye szállja be a környéket. Délután öt óra. Az em­berek nagy része úton van, a munkából hazafelé. Papp Károlynak, a gemzsei Dózsa Termelőszövetkezet trakto­rosának azonban még hátra­van a műszakból három óra: este nyolcig dolgozik, haj­nali négytől. Áz ember sokat kibír — Meddig lehet ezt a na­pi két műszakot bírni? — kérdezem az öreg Dutra ol­dalához támaszkodva tőle az ilki határban, ahol tarlót szánt. — Az ember sok mindent kibír — mondja a félmezte­lenre vetkőzött traktoros. — A nehezén már különben is túl vagyunk, learattunk. — Milyen volt az idei ara­tás? — Mint a többi. Két hét alatt végeztünk. Könnyebb volt mint a tavalyi, ráadá­sul fél hónappal korábban is kezdtük. — Mikor ült először kom­bájnra? — Tizennégy évvel ezelőtt. Két évig segédkombájnos voltam, azóta egyedül dol­gozom. Volt egy SZK—4- esem, azon dolgoztam több mint tíz évig. Tavaly kaptam Papp Károly egy SZK—6-ost, ezzel már könnyebb. Szóval az idei aratás simán ment, olyannyi­ra, hogy a faluban szinte nem is tudtak a munkáról. Csak onnan, hogy reggelen­ként meg esténként végig­mentünk a kombájnokkal a falun. Ha belegondolok, hogy ment ez húsz esztendeje? Még az elnök, meg a főköny­velő is aratott. — Kaszált maga is? — Kévekötő voltam. Ko­rábban meg vízhordó. Tud­ja. mire vagyok a legbüsz­kébb? Ilken Diák Gyulával együtt mi voltunk az első kombájnosok. Azóta is együtt dolgozunk, s ha van rá idő. együtt is ünnepiünk. Mint most az aratás után. Július utolsó vasárnapján, délelőtt fejeztük be a munkát, s a tarlóról egyenest a központ­ba mentünk. Bankett volt az aratók tiszteletére. — Mennyit keresett az aratással? — Durván számolva, úgy tizenötezer forintot. Persze ebben a szerelés, javítás bé­re is benne van. — Mikor kézzel aratott, mennyit keresett? — Elhiszi, ha azt mondom, nem tudom? Pedig komolyan nem emlékszem rá pontosan. Igaz, nekem szerencsém volt, s hamar gépre ültem. Bétéri Miklósnak, az ökö- ritófülppsi tsz győrteleki kombájnosának bezzeg volt módja megismerni a kézi aratás minden mozzanatát. Volt kévekötő, marokszedő, majd kaszás. Volt részesara­tó, járt csépelni, kazlazni. — Minden hatodik kereszt volt a mienk, mikor részes aratók voltunk — mondja a gépműhely mellett guggolva. Bétéri Miklós Bepótoljuk télen... — Apám annyi más ember­hez hasonlóan cseléd volt i tt Győrteleken, szükség volt ar­ra a' napi 20—25 kiló ter­ményre. Akkor egész nyáron tartott az aratás, az idén nyolc nap alatt befejeztük. — Milyen géppel jár? — John Deerrel. A leg­jobb, legmodernebb kombáj­nok közé tartozik. Kényel­mes, nagyteljesítményű, szé­pen lehet vele dolgozni. Ott áll ni — mutat az udvar kö­zepén pihenő masinára. — Éppen a dobkosárt szereljük át rajta. Gyönyörű a kukori­ca, nemsokára vághatjuk. — Mióta ül kombájnon? — Hatvankettő óta. De az ötvenes években dolgoztam kévekötő aratógépekkel is, még a nagyecsedi gépállomá­son. — Akkor a család már megszokta, hogy minden nyá­ron „láthatatlanná” válik? — Az biztos, nem sok időt töltünk el együtt — neveti el magát, majd még hozzáte­szi: — Bepótoljuk télen az ismerkedést. Bár a fiam ve­lem van nyáron is, gyakran járunk együtt aratni. Érdek­lik a gépek, műszerésznek készül. — Az idén is együtt dol­goztak ? — Nem, most nyaralni volt a fiú, s mire hazajött, befejeztük az aratást. De majd jövőre. Még a kor­mányt is megfoghatja, ha jól viselkedik. Ide már beszivárgott va­lami Csepelről. Talán azért, mert a fiatalok nagy része ott tanulta a szakmát, ott ismerkedett a szerszámgép- gyártással. Mi ez a valami? Biztonság, nyíltság, őszinte­ség, szenvedély, gondolkodás, hit. Zsigó János szerszámké­szítő lakatos, Nyisztor Ferenc géplakatos és Győri János vasszerkezeti lakatos a nyír­bátori gyárban hamar rááll arra, hogy arról beszéljen: miként alakul a munkás vé­leménye. Ne kozmetikázva — Nézze, az újságok gyak­ran szépen megkozmetikáz­zák, amit az emberek mon­danak. Ne tegye ezt. Mi őszinték vagyunk, jót aka­runk, nem kell félreérteni azt se, ha nyersebbek va­gyunk. — Csak egy példa. Van itt a falon egy képriport rólunk. Hibásan szerepel a gép ne­ve, elírták az emberekét. Kár. De nem haragszunk, fő a riport. A tévedés jogát mi is elismerjük. — A tévedést, ha fáj is, be kell ismerni. Így van ez a napi munkában is. S utána tenni valamit, hogy jobb le­gyen. Zsigó, Nyisztor, Győri és a művezető Nyárádi programot fogalmaz. S hogy teljes le­gyen a kép, Zsigó elmeséli: — Egyszer valamit kihagy­tam egy gépből. Nagyon le­ápoltak. De igazuk volt. Az­óta úgy odafigyelek, hogy na! Az ember egy tévedésének következményét esztendőkig nem feledi. — Azt megtanultuk — me­séli Nyisztor —, hogy a vé­leménnyel, kritikával nem vagyunk híjával. De mit ál­lítunk' szembe ezzel? — Minden vélemény ak­kor becsületes — így Győri —, ha körülnézünk a nagy­világban, aztán eljutunk ma­gunkig. Vélemények, kritikák Pár perces vita, mi is az a bizonyos nagyvilág, aztán máris peregnek az észrevé­telek : — Nekem például nagyon nem tetszik, miért kellett Nyírbátorban lebontani a park kerítését, s most egy­milliót kidobni egy újra, ami nem is szép. Ilyen jól ál­lunk? — Ha már a pazarlásnál tartunk, eljöhet megnézni, hogyan csinálták meg a jár­dát Nyírbogáton. * — Évekig néztük a vonat­ból, mennyi roncs hever az utak, vasutak szélén. Senki nem törődik velük. Pedig az is érték. — Az se öröm, hogy az or­szágban olyanok is bánnak a pénzzel, akik arra nem al­kalmasak. — Én az Erzsébet lakóte­lepen lakom már hat éve. Se járda, se szennyvízelveze­tés. Erre miért nem futja? — Ha már a gondokról van szó, itt is lehetne vala­mit csinálni. Bizony előfor­dul, hogy anyag vagy szer­vezés miatt állunk. Nem jó dolog az. — És amikor egyesek . a negyedóra helyett félig reg­geliznek? És ahhoz mit szól: van olyan alkatrész, amit Tisza- szalkán gyártanak, onnan Pestre viszik, majd Pestről hozzánk. Hol itt a ráció? A pergőtűz alig szűnik. Kis helyi gondok, nagy népgaz­dasági kérdések, üzemi bajok kerülnek elő a fejekből. És most, mint egy poén robban a 780 nyírbátori csepeli gondja: — És milyen rossz a kate­góriabérezés! Egy szikrát sem ösztönöz a jobbra, vagy a többre. Megálltak a bérek. Hol az elv, hogy aki jobban dolgozik, többet kereshet? Elmondom hát mindenkinek... — Panasznap? — Nem. Csak vélemények. — Megoldás? — Nekünk kell megoldani. ami ránk tartozik — sum­máz Zsigó. — Mi nem tartozik ránk? — kérdez vissza Nyisztor és Győri egyszerre? — Kicsit baj az, hogy el­szaladtak az életszínvonallal — egészíti ki Zsigó. Pár év beletelik, amíg kijutunk a bajból. — De csak közösen — zár­ja le ezt az eszmefuttatást Győri. — Ebben a gyárban az a jó, hogy mindent el lehet, sőt, kell mondani. Meghall­gatnak. s ha jó a tipp, meg­valósítják. Fórum van bő­ven. s élünk is vele. Mesélik, hogy amikor az ifjúsági parlament volt, a párttitkár így szólt az igaz­gatóhoz: most kösd fel az dl­'országnak' ^VILÁGNAK sót, mert itt lesz mire vála­szolni. S valóban, tucatnyi, közt érintő kérdés záporo­zott, javaslat született. De nincsen ez másként a bri­gádvezetők, a művezetők, KISZ-esek, párttagok be­szélgetései, gyűlései alkalmá­val sem. Beszélni vagy tenni? — Tudja, az ember sokat lát — mondja Nyisztor. — Az újság, a televízió, a tájé­koztatók segítenek eligazod­ni a dolgok között. De az igazi az, amikor az ember a saját házatáján néz szét. — Bírálunk, ez egy dolog .— folytatja Zsigó. — Az iga­zi az, amikor azt is megnéz­zük, mit tudunk tenni. Szer­vezés, a takarékoskodás az energiával, a kiváló minőség a tetteken múlik. És nekünk méltónak kell bizonyulni a csepeli hírnévhez. — Ahhoz, hogy okosan dönthessünk, hogy a vélemé­nyünk jó legyen, tájékoztatás kell. Egy példa: a közelmúlt­ban, cudar meleg, kánikulai napon, teljes gőzzel beindult a fűtés. Jó pár napig fűtöt­tek a csarnokban is Kérdez­tük is: ez a takarékosság? Csak később derült ki, próba volt. Hogv addig dühöng­tünk? Hát persze. — A másik dolog — told­ja Zsigó —, a munkaerővel való gazdálkodás. Ki érti azt, hogy hosszú idő óta beszél­nek: így nincs, úgy nincs elég. És vajon a sok köne- nves? Kell annyi adminiszt­ráció, amennyi van? — Amikor Borbély elvtárs itt járt, dicsérte az üzemet. Mert megtanultunk mi is ki­váló terméket készíteni. Ak­kor miért van, hogy a bér- preférencia ellenére is nő a különbség az anyagyár és köztünk a béreknél? — Az öntudat is serkent a tettekre, a jó munkára. De az sem árt, ha ezt a kereset is alátámasztja. Szenvedéllyel — A múltkor hangzott el egy mondás, ami nagy igaz­ság — fejtegeti Zsigó: — A demokratizmus önként vál­lalt felelősség. így aztán úgy gondolom, a véleményalko­tás nem egyszerűen jog, ha­nem kötelesség. Ez kölcsönös. Ide-oda. Le és fel. — A véleményünk a sajá­tunk. Ha szenvedélyes, azt is vállaljuk. Szenvedély nélkül nem érdemes élni — mond­ja Győri. — Látjuk magunk körül a világot, s ebből íté­lünk. — Innen egy lépés csak odáig — mondja Nyisztor —, hogy aki lát, annak tenni is kell. Ha kell, rászólunk egy­másra, a vezetésre is. Ha jobb szervezés kell, jelezzük. Ha az anyaggal van baj, szó­lunk. Ha viszont ránk szól­nak, gondolkodunk. Azt írja meg, amit mondunk: rajtunk nem fog múlni, hogy javul­jon a gazdasági helyzet. A munkateremben sorakoz­nak a gépek. Exportra indu­ló RF—50-es fúrók. Itt ké­szültek. Határidő előtt, ki­váló minőségben. Fél év alatt 104 ilyen hagyja el a nyírbá­tori szerszámgépgyárat. A munkások mikronnyi pontos­sággal mérnek. És nap mint nap mérlegelnek. Válaszai­kat megmondják szóban is. De ami több, az igazi felelet az. ami kezük munkája nyo­mán születik. Bürget Lajos Balogh Géza Üj típusú fúrógép készül a Csepel Művek Szerszámgépgyárának nyírbátori üzemében. (Elek E. felv.) KM

Next

/
Oldalképek
Tartalom