Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-08 / 158. szám
Berecz Andrással „Helytállni nem csak a megyében" Több mint két évtizedes alkotói munkásságának milyen szakaszaira gondol legszívesebben? — A legszívesebben azokra gondolok, amelyek még ezután jönnek. Jó, hogy említi a 20 évet. Nekem eszembe sem jutott, hogy ami közben történt, ahhoz ennyi idő kellett. Jó visszagondolni a nyíregyházi első kiállításomra a TIT-ben, ami állítólag „illegális” volt mert 1957-ben nem voltak nagyon tisztázottak a zsürizési formák. A tokaji művésztelepek a 60-as években jó alkotói próbákat és kitekintéseket adtak. Ezt folytatta Hajdúböszörmény és máig — megszakításokkal — Hódmezővásárhely. — Fontos volt az első önálló kiállításom Budapesten, a Fényes Adolf-teremben 1972-ben, s az év végén a Magyar Nemzeti Galériában, ahol jelentősen, egy külön fallal voltam képviselve (körülbelül 6 kép) a kelet-magyarországi terület képzőművészei között. A Népszabadság a kiállításról írt kritikájában az összanyagból pozitívan emeli ki, Pál Gyulával együtt említve, képeim törekvéseit. Nagyon sokat jelentett a Népdalok sorozatom vándoroltatása Sárospataktól Nagykanizsáig, Béres Ferenc énekművész ihleteit áténeklő tárlatvezetéseivel. — Jó volt megnyerni egy pályázatot, de még jobb volt azt mozaikban kirakni; 1977- ben, a Magyar tájak kiállításain való szereplések; a Szglpolcs-Szatmár piegyei Tanács V^í,. Míhály-dtja i 1978- ban. Jo tudni, nogy bár vidéken élek, számon tartanak a szakmában. Űjra megkaptam egy önálló kiállításra a Fényes Adolf-termet ez év végére. S ez már a jövő, amit az elején mondtam. Nagy élmények voltak a külföldi múzeumok is, ezek között elsősorban a bécsi kunsthistorisches Múzeum és főleg Itália. Milyen előnyt és hátrányt jelent, hogy tanít is a főiskolán? — A tanári munkában * az adás, az emberformálás gya- rapít engem is, tehát előnyös. Ami időbeni lekötöttséget jelent, amit a tanszéki munka megkövetel, azt vállalom. Alkotói munkámat össze is tudom kötni vele, és függetleníteni is tudom magam. Számomra jó, hogy tanítok. S vannak jó visszajelzéseim is. Művészetének sajátos vonása a népművészet, a népdal iránti mély érdeklődés; ennek ma milyen kútfőit találja meg? — A népművészet teljessége — ahogyan minden remekmű — nincs időhöz, a „tegnapi” vagy „mai”-hoz kötve. S ahogy minden nagy alkotás, lényegében időtlen aktualitásokat hordoz, ihlető forrásává válik, támasz, igazolás és biztatás az emberiség meg nem szűnő alkotó folyamatában, — a népművészet is ez. Ezért is fordúl- tam hozzá. Hogyan vélekedik az amatőrökről, akik közül némelyek a hivatásos szintet is elérik, míg mások dilettánsként a kiállítótermeket ostromolják? — A képzőművészet mesterség is. Valamikor — a tőlünk sokkal fejletlenebb korokban — céhtörvények védték a szakmát a kontárokkal szemben. Tehát volt ezzel baj régen is. Ma a művelődési intézmények, a társadalomnak felelős, kultúrpolitikai irányító szervek, hatáskörüknél és felkészültségüknél fogva igyekeznek ezt jól megoldani. Akiknél megvan a fejlődés legfontosabb rugója: az önbírálat, a munka önmagában rejlő értékeit tisztelő szorgalom, ott a kívülről jövő szakmai bírálat is tud segíteni. Ahol ez nincs — ott „megáll a tudomány”. Ott esetleg az adminisztráció tehet valamit. Milyennek érzi a művész helyét, szerepét, rangját, megbecsülését társadalmunkban, megyénkben? — Lehetne két, ellentétes, egyszavas választ is adni. De van á kérdéshez hozzáfűznivalóm, s így hosszabb leszék. A megyében, Nyíregyházán élő művészek egyenként ismerik önnön tevékenységüket. Jól tudják, miképpen szerezték meg mindazt, amelyhez eljutottak. Egy adott területen mindig adva vannak a körülmények is, s ha azokat formálni, befolyásolni akarjuk, a tényezők egyike mi leszünk a sikerekben is, a kudarcokban is. Az eredményeket s a megbecsülést sem szabad csak a körülményektől, a környezettől elvárni, s a sikertelenségeket, a nem kellő megbecsülést a körülményekre, a környezetre hárítani. A dalköltővel értek egyet: „Gondolj merészet és nagyot... nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett”. Ady is kesereg egy helyütt, amikor azt írja: „Minden más táján a világnak Szent dalnok lett volna belőle”. De máshol, később, midőn Móricznak hódolva üzen, önmagát erősítve: „Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni”. S ez már a győzelmet jelenti, az előző kesergés fölött! — Minden művésznek ezért kell vállalni az alkotó munkát. „Gyönyörűket” alkotni és nem az elismertségre törni. A dolgokban mindig kialakul az egyensúly. Mikor Rippl-Rónai Párizsban — Munkácsynál dolgozva — a mesterrel beszélgetve összehasonlította a maga akkori létbizonytalanságát, nyomorúságát a híres Munkácsyé- val, a mester fájdalmasan csak ennyit kérdett tőle: meg tudná-e mondani, hogy kettejük közül ki a boldogabb ? ... S később Rippl- Rónai korszakváltást hozó nagy művészünkké lett. Milyen külön munkát ad önnek a megyei képzőművészeti csoport vezetése, milyen gondok, tennivalók foglalkoztatják? — Valójában nem sokat. De ez rossz is, jó is. Tudnivaló, hogy nekem semmi szándékom nem volt titkár lenni. Több szempontból nem vagyok a feladatra alkalmas. Azonban mégsem állok el tőle. Ebből és éppen abból a meggondolásból, hogy a szakma kapcsolata a közélettel, a közművelődési politikával mindig a kvalitás ügyében kulmináljon. S ha a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége e téren megbízik bennem, akkor ebben a helyzetben ezt az álláspontot tartani a legfőbb kötelességem. Nagy belső önfegyelem kell ahhoz, hogy következetes tudjon maradni egy ügyhöz az ember. Ha önmagát nem kívánja becsapni, ne legyen bűnös a társadalommal szemben sem. Minden megyei művész kötelessége, hogy helytálljon, de nem csak a megyében, hanem az országban, rangos kiállításokon is. Aki ennek megfelelni nem tud, nincs mentsége. Tulajdonképpen ezek a legfőbb gondjaim. Milyen munkán dolgozik jelenleg, mi hátráltatja művészi tevékenységét? — Többfélét csinálok. Készülök egy nyíregyházi kiállításra, ahol rajzokat állítok ki ez év szeptemberében. Tehát rajzolok. Faliképtervekkel is foglalkozom, de egyenlőre csak a fejemben. Különböző pályázatok vannak, s néhányra készülök temperákkal. Azonkívül rendszerezem az év végi pesti kiállításom anyagát, amelynek valószínűen ősszel lesz a zsűrizése. Van mit csinálnom, nincs okom panaszra. Ami tőlem telik, igyekszem megtenni. Páll Géza Berecz András: Tematikus vázlat (tollrajz). Á szülői példamutatás hatása Áz otthoni munkára nevelésről A MUNKA TÁRSADALMUNK LÉTALAPJA, alapvető szerepet tölt be a közösség, az egyén életében, az ember erkölcsi megítélésében. De igen nagy hatással van a gyermek ismeretszerzésére, testi, értelmi, fiziológiai stb. fejlődésére is. így a munkára nevelés beletartozik a nevelés egész folyamatába. A munkára nevelés a szocialista nevelő iskola alapvető feladata — állapítja meg az új nevelési terv. De nemcsak az iskolára hárul ez a feladat, hanem a családra is. Az emberré formálás e két kovácsolóműhelyének együtt kell munkálkodni a munkára nevelésben, is. Ezért javasolják az iskolai szülői munkaközösségeket irányító szervek, hogy osztály szülői értekezleten is — esetleg az alsó- és felsőtagozatos gyermekek szüle: külön-külön — beszéljék meg a családban folyó munkára nevelés feladatait, s az iskolával együttműködve — a gyermek életkorát figyelembe véve — törekedjenek hatékonyabbá tételére. A klasszikus családban az összes családtagok a közös gazdaságban, üzemben dolgoztak, a gyermek a szülő mellett tanulta meg a munka egyes fogásait. Ma pedig a családból eljárunk dolgozni, napi tevékenységünk döntő részét máshol és másként töltjük, jó, ha esténként beszélgetésre együtt vagyunk, — az otthoni munkát a gépek végzik helyettünk. Az igaz, hogy a háztartás gépesítése megkönnyíti a házi munkát, — T.e nem szünteti meg, van és még hosszú ideig lesz is mit tenni, munkálkodni a családban. Ezekre a feladatokra is ma kell felkészítenünk gyermekeinket. KINEK A FELADATA A HÁZI MUNKA VÉGZÉSE? Valamennyi családtagé, vagy csak az anyáé? — vetődik fel a további kérdés. Korunk családtípusának, a demokratikus családnak a munka- megosztás a jellemzője. Valamennyi családtagnak megvan az állandó munkája, így a gyermeknek is, még a közös munkából is kiveszi a részét. Amelyik gyermek odahaza rendszeres munkához szokott, annak hatása pozitívan jelentkezik a tanulásban, a feladatok elvégzésében, s a társadalmi munkától sem idegenkedik. Tudjuk, hogy a szülők példamutatása erősen hat a gyermekre. így van ez az otthoni munkában is. S mit lát a gyermek? — Az apák többsége, ha nem is rendszeresen, gyakran segít odahaza a házi munkában, de nem kevés azoknak a száma, akik ritkán, esetleg sohasem készek erre. A gyermek a látottak alapján elmondja, hogy „apám sokat segít édesanyámnak, én is minden munkát elvégzek, amit rám bíznak szüleim”. De azt is mondja, hogy „apám sosem csinálja, én miért csináljam?” A gyermek munkára nevelése tehát a szülőktől kíván elsősorban önnevelést. Tájékozódtunk egy belvárosi és egy külterületi iskolában, hogy a felsőtagozatos tanulók hogyan veszik ki részüket az otthoni munkából. A belvárosi iskolában heti 4, a külterületiben 5 óra, napi 30—40 perc az az idő, amit odahaza munkában töltenek a tanulók. E félórai, s többféle tevékenység sem tömb- szerűen, egyfolytában jelentkezik, hanem egész napon át, szétszórtan. Nem lehet mesz- szemenő következtetést levonni, de nem rossz ez az arány, az eredmény sem. A hiba az, hogy nagy a szóródás. Egy-egy gyermek jóval többet dolgozik, többen kevesebbet, mert a szülők egy része, látván gyermeke iskolai terhelését, meg akarja kímélni a házi munkában való részvételtől. HA A GYERMEK VONAKODIK ELVÉGEZNI A MUNKÁT, — „addig megcsinálom, míg hozzákezd” — halljuk gyakran a szülőtől. Ez így nem vezet jóra. Az a helyes, ha a gyermek életkorának, fejlettségének megfelelően elvégzi önmaga kiszolgálását és a család közös munkájából is rendszeresen kiveszi a részét. „Én nem bírom már, segíthetnél!” — felszólítás helyett is inkább beszéljük meg a munkában való részvétel erkölcsi vo^- natkozásait, a helyes magatartás szabályait. Nagyon változatos a munkára nevelés módszere a családban, , vagyis a munkát, a munka feladatait ahány ház, annyiféleképpen adja ki. Ahol tudatos nevelési céllal vonják be a gyermeket az otthoni, a házi munkába, ott már előző nap megbeszélik a gyermekkel együtt a másnapi tennivalókat, állandó reszortja van a gyermeknek is, mint pl. kisebb bevásárlás, s tudja, mikor mi a kötelessége, a feladata. „Mire észre- veszem, lányaim kitakarítanak, nem engedik, hogy én is részt vegyek benne” — mondta beszélgetésünk alkalmával egy anya. Nem vár mindig a gyermek munkakiadásra, maga akar dolgozni, gyakran egyedül, önállóan. Engedjük, hogy érvényesüljön önállósága, saját elképzelése a nagyobb feladatok végrehajtásában is. Tapasztaljuk, hogy gyakori a lelki prédikáció, a kérés, a könyörgés, nemkülönben az alkudozás, az utasítás, a parancs (mosogass, seperj ki stb.) a szülők részéről. Olykor türelmetlenek vagyunk, elmarad egy-egy munka elvégzésének megmutatása, megfigyeltetése, gyakoroltatása, javítása. Ne engedjük, hogy a maga kárán tanulja meg a gyermek a munka jó elvégzését, mert az több időbe s több fáradtságba is kerül. Közösen elemezve: „mit?, miért?, hogyan?” kell végrehajtani — eredményesebb lesz törekvésünk. LEGALAPVETŐBB HIÁNYOSSÁG talán az, hogy követeléseinkben nem vagyunk következetesek, sem elég kitartók, kudarc esetén pedig kétségbeesünk. Lényeges eleme a munkára nevelésnek a buzdítás, az elismerés, a dicséret, — ne szűkölködjünk vele. Ha jól megcsinált valamit, jól végezte munkáját, örüljünk vele együtt a sikernek. Minden munka nevelő hatású, de nem önmagában nevel, hanem szervezettségével, módszerességével. Tudatosabban törekedjünk a családban is a munkára nevelés hatékonyabbá tételére, hogy a munkát szerető, jól dolgozó ember váljék gyermekünkből. S ez a legfontosabb. Horváth Miklós Bolya Péter: A zálogtárgy í. — Kocsi kell a ház elé — sóhajtott egy napon Tavasiné, és Tavasi — mint húsz éve egyfolytában — helyeselt: — A ház elé nem más kell, mint gépkocsi — mondta keményen. 2. Tavasi és felesége a jópénzű állampolgárok közé tartozott. A családfő hivatali munkát végzett, de vasárnaponként vidékre járt kutat verni: az asszony esténként pulóvereket kötött egy titokzatos külsejű kötőgépen. Két fenntartásos, két nyeremény- és két gépkocsitakarékbetétkönyvük volt, szerényen éltek, keveset költöttek, sokszor csak nyers tojást vacsoráztak ... S Tavasiné egy napon ráébredt, hogy már MINDENKI-nek van gépkocsija, nekik is kell egy (vagy kettő). Elosontak az autószalonba, ahol hivatalos hangú férfi magyarázta el, hogy „minimum” két év múlva várható a Zsiguli szállítása: addig is be kell fizetni a vételár 20, azaz már 50 százalékát. Tavasiné büszkén tipegett hazafelé férje olalán. „Minden oké”, gondolta, „még jó, hogy a kocsi csak két év múlva érkezik”, hiszen az árának csupán harmincegy egész öt tized százaléka jött össze a családi kasszába. „Takarékoskodni fogunk”, dörrent a férjére, s mire hazaértek, Tavasi leszokott a dohányzásról, megvetette a piát, s beleegyezett, hogy a felesége fogyókúrázni fog, úgyis hájas a dereka. Fél év sem telt el, egy nyári napon értesítés érkezett a kapu alatti repülőgépszínű ládikába: megjött a kocsi, Tavasiék szíveskedjenek ekkor és ekkor, itt és itt átvenni, természetesen a hátralévő összeg befizetése után. Tavasiné el akart ájulni, Tavasi pedig elsápadt, és légkalapácsos gyorsasággal törni kezdte az agyát, számba vette a rokonokat, ismerősöket, cimborákat, sőt a volt katonatársakat, a futó barátnőket és jószívű nyugdíjasokat, akik hajlandók lennének neki pénz kölcsönözni arra a célra, hogy a korán érkezett autót kiváltsa, hiszen nem embernek való állapot ez, hogy a kocsi — „milyen színűt is kértem?” — ott álljon a többi között, árván, gazdátlanul, „jaj istenem, még valaki elviszi” cs mindez csak azért, mert az árának csak egy része található meg a közös kasszában, beleszámítva természetesen az előre befizetett százalékot. — Irány a zálogház — adta ki Tavasiné a jelszót. Taxit hívtak, a csomagtartót meg a hátsó ülést telerakták a legkülönfélébb holmikkal; televízió, rádió, konyhaszerszámok, szőnyegek töltötték meg a gépkocsit, s Tavasiné csak úgy fért el, hogy a televízió tetejére hasalt. Hamarosan megérkeztek a Kinizsi utcai nagyüzembe. Néhány órás sorbanállás következett, s éppen delet mutatott egy zálogba adott falióra, amikor Tavasiék holmija került a dagadt becsüs elé — aki komoly hangon értékelte a Tavasi család tárgyait, és alig felleb- bezhetően állapította meg a lehetséges árakat. A televíziót becsomagolt állapotban kérte, így ajánlott érte kétszáz forintot, a perzsaszőnyegért hatvan forintot és egy ottfelejtett töltőtollat kínált, a rádiót pedig csak úgy vette be, ha Tavasi megkeresi rajta a Vatikán adását. Mire majd’ minden, amit hoztak, az üvegablak másik oldalára került, Tavasiékról tavakban csurgóit a veríték, s a becsüs elégedetten mondta: — KU VASÁRNAPI MELLÉKLET aMf • Szemtől szemben 1979. július 8. O
