Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-29 / 176. szám

KH VASÁRNAPI MELLÉKLET Szemtől szemben Kádas István grafikusművésszel „Féltem az embert../' Kádas István: Betonvár „Ot\ essem el én, a harc mezején..." Segesvári tisztelgés Hová sorolja önmagát? Szabadúszó, félállásban lévő. vagy főhivatású művész? — Szabadúszó vagyok, na­pi kétórás állásom van a mo ziüzemi vállalatnál. Alkalma­zott grafikát tervezek érte. Részben ebbpl, részben pedig a városi és megyei tanács ál­tal megrendelt alkalmazott grafikából élek. Ezt is sze­retem, de nekem a képgrafi­kában kell bizonyítanom a szakma és a széles közönség előtt. — A műtermi sokszorosí­tott grafika nem reprodukció, egyedinek számít. A műfaj legfőbb sajátossága, hogy sokszorosított. (Legfeljebb Ifi —20 példányt készít műter­mében minden grafikus.) Azért, hogy nagyobb töme­gekhez gyorsabban eljusson. Valóra tudta-e váltani azo­kat az elképzeléseket, ame­lyekkel o megyében újra le­telepedett, miután itt szüle­tett és gyermekkorát Sza­bolcsban töltötte? — Ügy érzem, itt mélyebb­re jutottam munkásságom­ban. Tatabányán „léggyöke­rekben táplálkoztam”, szá­momra ingerszegény környe­zet volt, csupán irodalmi és zenei élményeim inspiráltak. Az ember a természet ele­meit hordozza testében. Nem csoda hát, hogy őseink a ter­mészettel való küzdelmet olyan mélyrehatóan örökí­tették meg, dalban, táncban, vagy éppen bálványt farag­va A bölcs természet rábízta kincsét azokra, kik fel tud­ják fogni az üzenetet, őseink, apáink küzdelmét. És a mai ritmusban kikeresik a har­móniát. E tájon én is ezt keresem. Ábrázolásának némely eleme szoktalan, a közönség egy részéből vegyes impresz- sziókat vált ki. Akar-e ezen változtatni, vagy sem? — Bartók a tiszta forrás­ban talált dallamra, és rá­építette korának hangját. Ez a hang diszharmonikus, mert a háború csengett ki belőle. Pendereczki a zenében fel­fogta Hirosima rettenetes za­ját, ahogy potyogott vissza a földre, hamuporába az élő ember; egy oktávval feljebb a gyárak öklendezését, a számítógépek barbár kopogá­sát, melyből az emberi han­gok foszlányai az éterbe szállnak, úgy, mintha elmet­szett gégéjű angyalok éne­kelnének Händelt vagy Ba- chot. Azt sem tudni, hogy az ember szögletes beton­kockákat egymásra rakva mit épít magának ... — Féltem az embert! Mert mértéktelenül elpazarolják a Föld kincseit, a gyors felége­tés füstjét és salakját nem tudják elrejteni. Az ember része a természetnek, de nem akarja tudomásul venni, hogy csak a természetben élhet meg. Szelídíteni akarja, eközben küzd vele és el­pusztítja. — Lehetne álmodni a ké­pekben is, mint a sci-fi író­ja. De nekem ez az álom nem kell. Mert ott is állig fel­fegyverkezve, parancsra vár­va fogadják a földi emberek az idegen civilizációt. Pedig ha tudná az uniformizált „intelligens” lény azt, hogy csak a humánum vezérelte rendben juthatunk tovább, egy magasabb civilizációhoz! — Nem változtathatok ki­fejezésemen, mert úgy ér­zem, az a tükör, melyet az emberek elébe teszek, csak akkor torzít, ha a tükröt se­lejtesre készítettük. Tudom, hogy az emberek michelange- lói alakokat szeretnének lát­ni. Ha az emberek a kiállító- termekben mindannyian ön­magukat keresik majd, akkor végre megérett az ember egy új reneszánszra. Milyen szereplési, kiállítási lehetőségei voltak az utóbbi egy évben? Mi az, ami nem sikerült valamely ok miatt? — A megyében elég moz­galmas volt az elmúlt idő­szak; Krúdy-pályázat, most Móricz-pályázatot hirdet­tek. Mindegyiken részt ve­szek. Kollektiven voltunk a Szovjetunióban, részt vettem Lengyelországban az 5. há­borúellenes pályázaton. Ön­álló kiállításom volt a Jósa András Múzeumban, a VMK- ban kettő, és Nyíregyházán kívül négy kiállítást rendez­tem. Mint volt munkás, bányász, milyennek találja saját mű­vészeiében a munkásélet áb­rázolását? — Az előbb felsorakoztat­tam azokat a problémákat, melyek engem inspirálnak. Észreveszem a mezőgazda­ságból elvándorolt munkást, az olyan munkavezetőket, akik nem jól szervezték meg a munkát és ezért sok mun­kás zsebretett kézzel „dolgo­zik”. A felelősséget nem vál­laló vezetőket, akik mégis felveszik a fizetésüket. A hiányosságokból megpróbálok általánosságokat leszűrni. — A társadalmi együttélés etikai hiányosságait ostoro­zom. Sajnos, egyes emberek­ben az értékítélet még a ré­gi. Én azért nyúlok bibliai témákhoz, szimbólumokhoz, jelképekhez, mert azok az ál­talános érvényű emberi igaz­ságok ma is érvényesek. Mert génjeinkben a múltat hor­dozzuk, gesztusainkat csak lassan tudjuk újra faragni. A társadalomban az indivi­duumnak egymaga erejéből kell megvalósulnia. Az új generációk nem beépülnek, hanem ráépülnek. Aki nem vállalja a Golgotát, ott jel­lembeli és értékzavar van. Jár-e időnként a főváros­ban és másutt tárlatokra? Milyen benyomásokkal, ta­pasztalatokkal tér haza? — Járok a fővárosba zsü- riztetni plakátjaimat, elláto­gatok kiállításokra is. Nem szoktam benyomásaimat han­goztatni, de ha most kérdezi, válaszolok. A fővárosi mű­vészek a világ mozgásához ugyan közelebb vannak, de azt, ami Szabolcsban van, nem érzékelhetik. Valószínű­leg ezért van olyan sok ex­perimentális, népművészettől, figurától mentes alkotás. Régebben ezt nonfiguratív művészetnek nevezték. Nyu­gati szél hozta ide. Tisztelem az experimentális műveket és alkotóikat, sokat segítenek, de nem hiszem, hogy új vi­zuális formanyelvet teremte­nek. Mert az emberiség for­manyelve, jelképrendszere még ősibb, mint a beszéd. Az ember még nem is tudott be­szélni, de már dolgoznia kel­lett a közösségben. Már ak­kor formajelekkel kommu­nikáltak, hiszen ebből lett az ékírás, a hieroglifák, és az egész írás. Szabolcs megyé­ben megtaláljuk még élőben is azokat a formajelképeket, szimbólumokat, melyek apá­ink küzdelmét takarják. Milyennek tartja a megyei" képzőművészeti csoportban a művésztagok kapcsolatát? — Azt hiszem, ezen a kap­csolaton is érződik a buda­pestiek előtti hódolat. Milyen munkák foglalkoz­tatják jelenleg? Milyen alko­tói gondok, belső konfliktu­sok között születnek a mü­vei? — Jelenleg a környezet­szennyeződés foglalkoztat grafikáimban. És ezenkívül nagyon vonz Szabolcs megye népművészete. Én is szeret­ném felvenni a „sárga por­ból” az üzenetet, a dalt. De nem felületi, tárgyi megköze­lítésből, hanem mélyről, rég­ről. Páll Géza A csatát — mondja a hite­les hadtörténet — Bem tá­bornok kezdte el. Egy ágyú- sortűzzel. Az erdélyi szabad­ságharcos hadsereg utolsó ütközetében mindössze há­romezer embere volt. Vele szemben Lüders tábornok és a cári Szkarjatyin több, mint tízezer embere. Innen fentről, Segesvár sü- vegcukoralakú csúcsáról, a szász líceum mellvédjéről jól be lehet látni a dombokkal körülvett medencét, ahol mindez történt. Az országút kettészeli a völgyet, egészen közelről jól látszik Fejéregy­háza, kicsit távolabb, már csak a fák közül integet Héj- jasfalva tornya. Az utolsó reggel A huszonhat éves költő — honvéd őrnagy — aznap reg­gel még Székelykeresztúron ébredt, a Gj/ár/ás-kúrián. Az öreg körtefa, mely utoisó reggelén beintegetett abla­kán, még áll, a kegyelet is őrzi... Gyalog indult Segesvárra. De útközben arra jött szeké­ren Gyalokai Lajos százados, Bem tábornok katonai irodá­jának vezetője — ma úgy mondanánk: vezérkari főnöke —- és felvette. Bevitte Fejér- egyházára és leültek a „fila- góriában”, mely még ma is megvan. Talán Gyalokai az egyetlen hiteles tanú, akinek elfogad­hatjuk a szavait Petőfi kül­sejéről. így vall: „Nem tu­dom, volt-e egyáltalán őrna­gyi ruhája, mert én ilyenben sosem láttam. Azon a szeren­csétlen napon egy vitorlavá­szonból való blúzt viselt, mellényt, nadrágot, továbbá egy szürke köpenyt. Fején egyszerű katonatiszti sapka, válláról pedig egy szíjon füg­gő sárga bőrtáska lógott. Amint az első ágyúsortűz eldördült, Petőfi Sándor fel­ugrott és rohant ki a filagó- riából, egyenesen a csata fe­lé. Bem tüzérei kitűnően cé­loztak. Az egyik golyó elta­lálta Szkarjatyint, a cári se­reg egyik vezérét. Találkozás az Ispán- kútnál Ha az ember legyalogol a fellegvárból, pár perc alatt eléri az Ispán-kutat, ahon­nan a Buni kaptató emelke­J avában folyt a földe­ken az aratás, az em­berek ki se látszot­tak a munkából; eszükbe se jutott, hogy az eget vizsgál- gassák. Az meg — baj-e vagy szerencse, még nem tudjuk — világoskék volt, tiszta és felhőtlen; így azután min­denki felkapta a fejét, ami­kor az a bizonyos titokzatos tárgy feltűnt rajta. A tárgy lapos volt, korong alakú, középen átlátszónak tűnt, valamiképpen a medú­zára emlékeztetett — ha már láttak medúzát víz alatt le­begni, ha meg nem, hát ha­sonlítsuk inkább pitypang­hoz, igaz, ez olyan lapított pitypang lenne; mondjuk, leszakítja az ember és rá­fúj, hogy szétröppenjenek az ernyőcskéi, de mégsem száll­nak szét, hanem úgy, egész­ben kezd el felfelé repülni, hatalmassá válik, s kezd le­felé ereszkedni — hát ez az, kérem, pontosan ilyen lát­ványról van most szó. A tárgy egyre nőtt, és egy­re nagyobb lett a lent állók izgalma is: mi lesz, ha vé­letlenül beborítja az egész mezőt, sőt, az egész környé­dik. Amikor már minden fel­bomlott, s a kis magyar se­reg csak egy lőporfüstben menekülő, kétségbeesett cso­port maradt — azt a négyszáz honvédet leszámítva, kiknek tömegsírját a csata melletti Monostorkert közelében kiás­ták, Gyalokai itt látta még egyszer barátját: „...alig néhány lépésnyire előttem, hajadonfővel, kezében a sip­kával, az úton keresztülsza­ladva. Reá kiáltottam és ő elborult, sötét tekintettel re- ám nézve, megállott.” És nem fogadta el a szekeret. Nem messze innen, van még egy tanú: a fejéregyházi Sárpatak hídja, melynek korlátjára támaszkodva a csata kibontakozását figyelte. Százharminc év alatt töb­bet, bizonyosabbat nem si­került megtudni a költő.ha­láláról. Pedig nemcsak a nemzet kegyelete kereste a sírhelyét, hanem a bécsi kamarilla is, ahová titkos je­lentések futottak be, hogy a költő nem halt meg, él, jár­ja a falvakat és szítja a sza­badság tüzét. Óriási anyagú nyomozás indult meg. Pár­tolták a „hozzászólók”-at is. Lengyel József székely ke­resztúri . sebésznek sokan már eleve azért nem adnak hitelt, mert „látta futni”. Papp Lajos alezredes épp úgy beleszólt a vitába, mint Bas­ket, de az sem lehetetlen, hogy még a földgömböt is...? Az izgalom annyira megfoghatatlan volt, hogy menekülésre senki sem gon­dolt. Filipp Szemjonovics bri­gádvezető csípőre tett kézzel kémlelte az eget a többiek­kel együtt, tekintete egy pillanatra sem szakadt el a tárgytól, majd a megszokott apró mozdulattal magához intette helyettesét, és az ope­ráló orvosok lakonikusságá- val rendelkezett: — Vologya, gyorsan a fa­luba: kenyér, só, kendő le­gyen... szedd a lábad! Vologya elrohant, és már jött is vissza; mindez annyi idő alatt történt, amíg a tár­gyat már nemcsak a szem észlelte, hanem a fül is; ugyanis valamilyen magas zengésű, zenei hangot bocsá­tott ki magából. (A helybeli harmonikás később váltig ál­lította, hogy a „Valenka” cí­mű népszerű dal melódiája volt...) Időközben a tárgy leeresz­kedett, hogy láthatóvá vált fenekének a díszítése. Ké­sőbb kiderült, hogy ez a dí­novics Mihály, Bem futárja. És igen sok katona, tiszt. Haller Ferenc lelkes Pető- fi-barát és fejéregyházi bir­tokos, megvette a Csonta- kertet, ahová szerinte a köl­tőt eltemették, — miután előbb a Küküllöbe vetették ,— csakhogy „az ő birtokán” pihenjenek a költő csontjai. Emlékművet is emelt, de azt éppen a bátyja, Haller József döntötte ki, mert „nem ott nyugszik, hanem az ő birto­kán”. Tehette, főispán volt. Egyébként lehet, hogy a ka­marilla nyomozását akarták megzavarni, nehogy meggya­lázhassák az igazi sírt. Emlékhely a parkban Mindenesetre, a múlt szá­zad végén — a csata ötvene­dik évfordulója körül a Hal- lerek építettek a kis parkban emlékhelyet, múzeumot. De ez is főleg a költő erdélyi napjaival, kolozsvári, költői, tordai emlékeivel foglalko­zik. Segesvárt csak néhány korabeli fegyver és rajz képviseli. Haller Ferenc kegyelete érthető. És igaza lett: mégis van hol tisztelegni a költő emléke előtt. Hiszen a szelleme még ma is ott van mindenütt... Gpsztelyi Nagy Zoltán szítás nem is díszítés volt, hanem csővezetékek sűrű hálózata. A zene elhalkult és a szerkezet, amely olyan te- nyészbikányi lehetett, puhán landolt a szántáson. Filipp Szemjonovics bri­gádvezető átvette Vologyától a kendőt, a kenyeret és a sót. majd vezényelt: — Utánam! Csak sorban, semmi tülekedés! — és megindult az egészben ma­radt pitypang, a tenyészbika nagyságú medúza felé. A me­dúza gyomrából közben ket­ten léptek ki — ahogy il­lik — szkafanderben. Köze­pes termetűek voltak, de ará­nyaik kicsit a csecsemőkére emlékeztettek: hatalmas fej az üvegkupola alatt, testüket egy sajátságos fűző kígyó­pántjai fogták körül. Rövid, de láthatóan ízelt lábaikkal ügyesen mozogtak a porha- nyós, laza talajon. Felső vég­tagjaikkal integettek, fél­méteres ujjaik a könyökük­ből nőttek. Mondom, ilyen végtagokkal hadonásztak a váratlan jövevények. — Ezek kapzsi ujjak — dörmögött halkan Filipp Szemjonovics és kezében megremegett a kenyér, a só majdnem kiszóródott a tartó­ból, amit a brigádvezető sze­rencsére nem vett észre. A lények egy térképet kezdtek böngészni, és szem­mel látható bosszúsággal gesztikuláltak — ha érzéseik Szabolcs-Szatmár megye egyetlen ipari műemléke, az 18l)!l körül épült turistvándi vízimalom. (MTI Fotó — Paál Lász­ló felvétele — KS) Yjacseszláv A I 'j. Kuprijanov: A lUpuT 1979. július 29.

Next

/
Oldalképek
Tartalom