Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-01 / 152. szám
1979. július 1. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Érdekeink AZ ÉN ÉRDEKEM, a mi érdekünk? Ne tűnjék szójátéknak, ha a kérdésnek fordítottját is megfogalmazzuk: a mi érdekünk az én érdekem? Mert mindkét formában jogos a kérdés, s a válasz egyaránt: igen. Csakhogy, az érdekviszonyok bonyolult szövevényt alkotnak. Nehéz eligazgatni a szálakat; az enyém, a mienk, az enyém, a mienk... ám ha nehéz is, meg kell tennünk. Csak így válik világossá, hogy legtöbbször a közös és az egyéni érdekeltség azonos úton jár, azonos célok felé terel. Bátortalan próbaként a textilipar néhány nagyvállalatánál mintegy másfél esztendeje bevezették azt a bérezési gyakorlatot, amely fő helyre állította a technológiai előírások szigorú betartását, a fonástól a kikészítésig, a termékminőséget. A próbálkozásnak nagy visszhangja támadt. Voltak, akik tiltakoztak, mások helyeseltek. Nem nehéz eldönteni, kik miként vélekedtek, hiszen akik kiváló minőségű árut tudtak előállítani, azt mondták, na végre; akik beérték a mindig közepessel, a gyakran gyengével, azok azt hajtogatták, mi végre az egész?! S mert az eltelt idő azt bizonyította, hogy igenis jól ötvözhetők a közös és az egyéni érdekek — az első osztályú áruk arányának növekedése egy-egy vállalatnál három-ötmillió forinttal gyarapította az árbevételt, ugyanakkor az egyéni keresetek a kiválóan dolgozóknál — a bátortalan próbálkozásból most már a kollektív szerződésbe bevett bérezési rend lett. Jól Járt az egyén, a vállalat, a népgazdaság. Igaz, akadtak olyanok is, akik rosszul jártak; a minőségi előírásokat nem teljesítők keresete csökkent. TÚLZÁS LENNE egyetlen iparcsoport néhány vállalatának kezdeményezését rendkívüli horderejűnek feltüntetni. Mégis, a történtekben benne rejlik a változtatás lehetősége, de az is: mennyire szokatlan, ha az értékesebb munkát az átlagosnál sokkal magasabb bérrel ismerik el. Azt még úgy-ahogy elfogadják a közepes teljesítménnyel —, vagy még annál is kevesebbel — tisztes javadalmazást elérők, hogy néhány munkatársuknak két-három- száz forinttal többje van. Ám akkor, ha „megugranak” a keresetek, s á különbség túljut az ötszáz forinton, bizony megszólal a kórus, korlátozott számát hangerővel pótolva. Az ugyanis kétségtelen: ebben a kórusban a kisebbség szerepel. A többség szívesen vállalja a próbát, képességei folyamatos tanúsítását, ha: érdemes ezt tennie! Túl sok tapasztalat figyelmeztet most már arra, hogy a kiemelkedő munkát értékénél kisebbre, a közepes és annál is gyengébb teljesítményt viszont valós hasznánál jóval nagyobbra értékeljük, s így is javadalmazza a társadalom ösztönző- és intézményrendszere. Amikor tehát választ keresünk a kérdésre — hogy az én érdekem a mi érdekünk-e — akkor azt kell mondanunk: igen, de ez olykor nem derül ki félreérthetetlenül. Amiből pedig logikusan következik, hogy a mi érdekünket az én érdekemmé sem mindig úgy teszik, amint kellene: hatásosan, megfoghatóan, erkölcsileg, anyagilag érezhetően. Márpedig az érdekeltség nem egyszerűen belátás, a jószívűség függvénye, hiszen a társadalmi termelés folyamatában objektíve jön létre, de ha érvényesülésének nem teremtjük meg a feltételeit, akkor — érdektelenség lesz belőle! LEGUTÓBB ÉPPEN az országgyűlés nyári ülésszakán kapott nagy figyelmet az érdekeltség bonyolult rendszere, s a parlamenti tanácskozáson hangzott el, hogy a bérek felső határa ott van, ahol a jól elvégzendő munka felső határa húzódik. Való igaz: az én érdekem, a mi érdekünk, hiszen a több kereset, a nagyobb megbecsültség fejében nyújtott kiváló minőség, a hatékony, gazdaságos mennyiségi teljesítmény a társadalom bevételeit is gyarapítja. S helytálló az is, hogy a mi érdekünk az én érdekem, hiszen a közös célokban egyéni céljaink is benne foglaltatnak. Egy valami mégis hiányzik: a cselekedeteknek, intézkedéseknek, ösztönzéseknek és kényszerítéseknek az a szorosan összefüggő rendszere, amely a szavakat átülteti a gyakorlatba. Próbálkozások vannak ugyan, de ezek elszórtak, bátortalanok. S így az a furcsa helyzet áll elő, hogy bár szeretnénk, éppen önmagunk nem tesz- szük értékes, jó munkánkat kellően elismertté. M. O. A nyíregyházi kenyérgyárban naponta 105 mázsa kenyeret sütnek. Figeczki László gőzkemencében, 55 Celsius-fokos melegben süti a teflonkenyereket. (Császár Csaba felvétele) A Tiszavasvári Alkaloidában megkezdték a Gra- moxone gyomirtó vegyszer literes kiszerelését. A jó hatású gyomirtót eddig csak ötliteres, vagy ettől nagyobb csomagolásban hozták forgalomba, most egy új palackozó sor beállításával naponta kétezer egyliteres flakkonnal töltenek meg. (Elek Emil felv.) DRÁGA PERCEK A HAFE-ban Miért kell hajrázni? Este van, az átforrósodott beton önti magából a meleget. A nagy csarnok félig üres, csak a túlsó soron szorgoskodnak egy fél tucatnyian. A darabológép enyhe zúgása közelebb érve megerősödik. A négy milliméter vastag lemezeket könnyedén vágja el. Egy másik gépnél két ember kínlódik. Vasfűrésszel esnek neki a lemeznek, a bejelölt vonalon vágnak le egy darabot. — Kimaradt a tervből három darab, azért már nem érdemes feltenni a szerszámot — magyarázza Bodó István csoportvezető, a Hajtóművek és Festőberendezések 4. számú, nyíregyházi gyárában. — Levágok 18—20 csíkot, aztán megyek a gép másik oldalához, raklapra rakom az egészet — mutatja Lippai Ferenc a munkáját. — Ütemesen dolgozik, de nem valami szaporán halad. Áz igazgatótól a segédmunkásig Másutt mindenütt ketten vannak egy gépen. Miért van egyedül? — Szabadságra ment a kollegám — szól a válasz. — Egyedül pedig nem lehet ha- ladni. A darabolóban egyéni norma van. Annak, aki keresni akar, oda kell figyelnie. Különösen, ahol két ember adja a teljesítményt. — Van olyan, akivel nem szívesen dolgozom — említi Piszár István. — Ki szereti az olyan embert, aki a magas órabére miatt nem akar sokat teljesíteni? Neki úgyis kijön annyi fizetés, mint a másiknak, aki többet dolgozik. A HAFE még mindig a növekedés korát éli. A termelés évről évre emelkedik, a műhelyekben sokszor a legnagyobb gond, hogy a tervet mindenáron teljesítsék. — Pedig eredményes változás akkor lehet, ha az igazgatótól a segédmunkásig mindenkinek változik a szemlélete. Gondosabb munka Jrell az irodákban, hogy könnyebb legyen a műhelyben — vélekedik Juhász László meós. — Ezen múlik a minőség. Csökkenteni a veszteségidőt Mindez válasz arra a kimondatlan kérdésre, hogy elegen vannak-e a gyárban, nincs-e valamiféle belső „munkanélküliség”. A hónap, még inkább a negyedév végén, amikor nagy a „hajtás”, úgy tűnik, kevesen vannak. Máskor viszont anyagra várva, a terv hiányosságain bosszankodva csellengenek néhányan a műhelyben, látszólag munka nélkül. — Ezért törekszünk olyan intézkedések meghozatalára, amelyek csökkentik a veszteségidőket, kötött pályára terelik a termelést — fogalmazza meg Hekmann László igazgató. Ennek egyik jele, hogy a nehéz konvejorok gyártását március végétől kötött pályán végzik, a munka ütemét meghatározza a technológia. A műszaki fejlesztés eredménye, hogy az emberek könnyebb munkakörülmények között nagyobb teljesítmény elérésére képesek ütemes munkavégzés mellett. — Gondunk viszont a feltételrendszer biztosítása — folytatja az igazgató. — Az egyedi termékeknél, a festő- berendezéseknél ugyanis nem lehet kötött pályára terelni a termelést. A középvezetőkön múlik, hogy jó minőségű tervdokumentációk legyenek, a készre szereléshez időben itt legyenek az import- és a kereskedelmi anyagok. Még lenne 25 perc... A szigorítások szemmel láthatóak. Megszervezték a gyáron belül a tüdőszűrést, a rendszeres üzemorvosi vizsgálatot, hogy emiatt ne kell- jel fél napokra elmenni. A városi tanács képviselője havonta egyszer fogadóórát tart. Ezek szolgálnak arra, hogy kevesebb legyen a munkaidőn belüli eltávozás. A másik mód a fokozott ellenőrzés a munkaidő kezdetekor, a reggeliidő megtartásánál. Több esetben az elektromos berendezések fogyasztásán mérik, minden gép üzemel-e a műszak végén. — Mindig arról van szó, hogy a rejtett tartalékot vegyük elő — mondja Bodó István. — Csakhogy lassan nem lesz rejtett tartalék, minden percünk ki lesz használva. — Most is? — Néha a körülmények se kedveznek. Nem bírja ki végig a nyolc órát a műhelyben, ha itt festenek, fülledt hőség van. Ez már arra vonatkozik, hogy a műszak végezte előtt fél órával elcsitultak a gé- pgk. Még lenne 25 perc tíz óráig, de Lippai Ferenc már hozza a kis papírt, hogy mennyit teljesített, úgy látszik, megelégelte aznapra a munkát. Akkor emelik..? A többiek a műhelyben tanakodnak egy kicsit, megvárják a műszak hivatalos végét, hogy öltözhessenek. A munka úgy fejeződik be, mint az ország vasas üzemeinek többségében. A napi norma már megvan, többet nem szabad, nem érdemes csinálni, mert akkor emelik a teljesítményt. Most már csak az a kérdés, kinek nem éri meg, hogy többet teljesítsenek?' Lányi Botond Minden szem H a bármelyik mezőgazdasági szakembert megkérdezzük; kombájnolásnál mennyi a megengedett szemveszteség, a válasz egységes: kettő, három százalék. De kívánkozik az újabb kérdés: enek feltétlenül így kell lennie? Nem! A csorgás mértékét befolyásolja a kombájn beállítása, a kombájnos munkája. így aztán a veszteség lehet kettő, egy —, de fél százalék is. Szabolcs-Szatmárban a következő hetekben közel százezer hektár gabonát takarítanak be a kombájnok. Ez kétszázötvenezer tonna szem árpából, rozsból, búzából. Együtt, egy rakáson ez rengeteg és emberi tulajdonság, hogy ha valamiből sok van, vagy soknak tűnik, a veszteségre — gabonánál a csorgásra — azt mondjuk: nem számít, jut is, marad is. Mennyire káros ez a szemlélet, azt néhány számtani alapművelettel lehet bizonyítani. Ha három százalék gabona pereg el a megtermettből, az 7500 tonna, durván számítva 18 millió forint. Ám ha csak egy százalék, akkor megtakarítottunk 5 ezer tonnát és nyertünk 12 millió forintot. Bár papíron könnyű szántani, vetni és aratni, könnyű bizonyítani, a gyakorlat azonban más. Nehéz teljesíteni az önként vállalt követelményeket — mert vállalták ugyan az üzemek a veszteségmentes aratást, de amíg teljesítik, addig keményen kell dolgozni, meg kell izzadni. A figyelmesebb, gondosabb munka fáradtságosába De megéri. Szót kíván az is: a búza egy része nemcsak a kombájn után, a tarlón pereg el. Aratás idején úton-útfélen látható, merre járnak a teherautók, vontatók. Etetik a madarakat. Elég egy parányi lyuk — és ilyen hány járművön akad! — s kilónként, mázsaszám hullajtják a magot. Gépkocsivezetőknek, vontatósoknak, a szakirányítóknak erre is oda kell figyelni. Ne vessük be az országutat, mert ott soha nem lehet aratni. A gabona beérett, kenyerünk megtermett. Legyen több, jobb ízű ez a kenyér azzal a tudattal is, hogy minden szem termést betakarítottunk, megmentettünk. Seres Ernő K ézikönyv nem lévén nálam, csendes kó- taji munkálkodásom közben csak emlékezetből idézhetem Wesselényi Miklóst, az árvízi hőst. Ilyenformán írt: — Akkor már három éve nem feredettem, dús hajamat vízbe nem mártottam, csupán külhoni szerekkel kenegettem az tetvek ellen. Ellustultan és elpetyhüdetten mentem cselédimmel fát kivágni ama nagy erdőbe. Két-há- rom fát hajtottam ki jó éles fejszével. Ináimnak ez igen jól esett, ám hirtele- nül megjött az izmoknak láza is. Estve ama nagy üstben feredő vizet készítettem s luhere virágját tétettem belé dúsan. Az izmoknak láza reggelre igaz teljességgel a poklokra ment. Gyógyító módként ezentúl is használtam szorgalmatosán az fáknak vágását és az utána való nagy feredést. Történt pedig, hogy elfogyott édesanyám házánál a tűzrevaló. Baj nincs, ha pénz van; és főleg ha fuvaros is akad, aki a termelőszövetkezet kemecsei almaláda üzeméből hazaszállítja a forgácsot. GALAMBOS LAJOS: Áz fáknak szedési Forgács? Miket beszélek! Az üzem a ládagyártáshoz csakis a színtiszta száldeszkát használja fel, a többi megy a hulladékba. Mázsánként tíz forintért bárki vihet belőle amennyit akar. Mi tizenkét mázsát vettünk. Bőven voltak abban olyan darabok is, amelyek kertkerítésnek, diszó- vagy libakarámnak pompásan megfeleltek egy kis agyusztálással. A felrakodásnál nem voltam ott. Hazaérvén a fuvaros, kocsijáról leborította az egész szállítmányt az udvar kellős közepére. Mi a jó eget kezdjünk ezzel a rengeteg fával; hogyan kezdjünk egyáltalán a szétszortírozásához ? Minden megoldható azonban, ha az ember szívből akarja. Akartuk, s így naphajlatra a helyére került minden darab. Hanem az ember ekkorra már csak üldögélni kívánt leginkább; elszívni a kerti asztalnál egy cigarettát. S míg a cigaretta tartott, „megjött az izmoknak láza is”. Se ülni, se feküdni, se járkálni nem volt már kívánatos azontúl. S zerencsére ráesett a tekintetem a nagy keverőüstre, amelyből permetezni szoktunk; s eszembe ötlött Wesselényi. Nosza! Vizeket melegíteni! Lóhere virágját szerezni! Beleülni az üstbe s „megferedni”. így esett, hogy reggelre a kutyák szájába volt már minden testi baj. Mi több, megépült teljesen a lélek is. Érdemes dolgozni és emlékezzni eleinkre, bizony. Akár egy ilyen csekélység miatt is: érdemes élni.
