Kelet-Magyarország, 1979. július (36. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-22 / 170. szám

IM VASÁRNAPI MELLÉKLET Szemtől szemben Huszár István festőművésszel „Szétosztani minden szellemi kincset..." Magányos, különálló, el­húzódó művésznek is mond­ják. így van ez? Mi a ma­gyarázata? — Nem vagyok magányos, soha nem is voltam, nem is leszek! Ezt a látszatot az in­tenzív munka idézhette elő. Valóban keveset vagyok lát­ható „kilincsek” és „küszö­bök” előtt, de mindig megta­lálható vagyok a műterepi­ben. Sokan járnak ide őrizni a szellem és gondolat frisse­ségét. A vélt, vagy meglévő szellemi értékeket nem kínál­ni kell, de átadni az elfoga­dónak. Az elfogadók örök társaim Munkáit sokszor irodalmi, zenei élmények sugallják. Ez természetes is. De hogyan él együtt a ma valóságával, mi izgatja a legjobban mai éle­tünkben? — Tér, időm azonos min­denkiével. A közelítés más, ezért kell a zene, az iroda­lom. Társművészetek össze­hangolt egyszerű ékszerek, melyek nélkül a nagy ünnep — valamit megmutatná — szegényebb lenne. Egyetlen lehetőségem: megkeresni azt a módszert, melynek erejével kifejezhetem magam. Minden valóságiban az ember érdekel. A küzdő, újrakezdő ember. Tükör, melyben Te mozogsz, én mozgok, mindenki mozog — létezik, tevékenykedik. Hogyan jutnak el munkái a közönséghez, milyenek a vá­sárlási lehetőségek, stb.? — A kiállítások és műte­rem — itt találkozom a kö­zönséggel, az érdeklődőkkel. Aki beleszeret a képembe, annak mindenáron el kell ad­ni. Voltak, varrnak olyan elő­fizetőim, akik „100” évig minden héten egyszer hoz­nak egy méter kolbászt, egy üveg bort, egy tál bablevest, egy kenyeret, egy üveg pezs­gőt, és még sok mást is. így minden héten eljönnek, eszünk, iszunk, beszélgetünk. Rajzomért kaptam már in­get, képemért bundát. Ez a bizonytalan biztonság! Egy időben szívesen szob- rászkodott is. Milyen hatással volt ez a festészetére és meg­fordítva? Eldöntötte-e, hogy melyik lesz a választott mű­faja? — Képzőművészet. Ez minden műfajt felölel. A szobrászat: az igazság, — Náhum (a Radnóti-sorozat- ból). térben teret! A festészet a kis hamis, csaló, — síkon te­ret! — Ha az igazságot keresem, ismernem kell a hamisságot is, ha a hamisságot is­merem, eljutok az igazság­hoz is. Szintézis. Minden mű­lenség természetes állapot. A meztelen ember csak akkor megalázott, kiszolgáltatott, ha ostobák veszik körül. Az élet teljessége a szép. — Valaki modern, vagy nem, az egy meghatározó in­telligencia-fok. Minél intelli­gensebb egy ember, annál könny ebben és büszkébben él a meztelenség szépségével. Hogyan él egy főhivatású „szabadúszó” művész? Van­nak-e anyagi gondjai? Ha igen, hogyan enyhít ezeken? — Hogyan élek? így! —A kerék és talp elve alapján. Mindennap örömöm és gon­dom is. Örömöm, hogy van mivel festeni, gondom, hogy lesz-e még holnap is. De itt vágyóik, létezem, nem hagyom legyőzni ma­gam. Enyhíteni? Valaki jön, vesz egy képet, és aznap van mindenünk. Mi adhat országos rangot a vidéken élő és alkotó mű­vésznek? — Rang!? Spekulatív Táncos (Pihenő). Galambos Lajos: PITYU ILLÉS BÄCSI1VAK igen sok galambja volt; öt dúc állt az udvarán, nem beszélve arról, mennyi kalitka helyezkedett el az ereszek alatt. A hófehér bajszú, teljesen kopasz em­bernek a galambtenyésztés volt a főfoglalkozása; a né­hány holdnyi földdel legin­kább a felesége törődött. Il­lés bácsinak nem lévén gyer­meke, téli estéit szívesen töl­tötte nálunk. Míg ifjú korá­ról legendáit a felnőtteknek, nekünk, gyerekeknek fésül­nünk kellett a nem létező ha­ját. E műveletre tompa fogú fésűt hordott magánál, öten voltunk testvérek, minden es­te másikunk került sorra. Munkadíjként két fillért kap­tunk. Minthogy azonban állí­tólag az én kaparászásomat ítélte legjobbnak, számomra a két filléren túl külön jutal­mat ígért. Két pocos galambot kap­tam tőle búzaérés előtt. — Mondd meg anyádnak, töltse meg, finom falatokat ehettek belőle. Dehogyis mondtam volna én ilyet, kezemben tartván a két árva jószágot. Kétszárnyú kalitkát fabrikáltam minden­féle eldobott deszkadarabok­ból, a kerítésekből kilopko­dott rozsdás szögek segítségé­vel, s az alkotmányt a tehén­ól eresze alá helyeztem, mind­járt az istálló ablaka fölé, ahonnan a madarak majd té­len is meleg párát kaphat­nak. S minthogy már kalá­szokat hoztunk e napokban a mezőről a baromfiaknak, tömni kezdtem a két pocost, miként anyám ősszel a libá­kat. E mesterséges táplálásba az egyik galamb belepusztult, a másikból azonban gyönyö­rű tollazatú szárnyas vált. Megbizonyosodván a nemé­ről, Pityunak kereszteltük el őt. Igen jól érezte magát ez a madár nálunk;. az ereszalji kalitkát tulajdonának tudta; ahhoz eleinte ^rajtam kívül élőlényt nem engedett. Akár­ha a testvéreim mentek oda, a kalitka kiálló rúdján tolláit felborzolva toporgott és for­gott, emberi hangra fordítva pedig ilyesmiket mondott: — Pityu turr, Pityu turr. BEÁLLVAN AZ ŐSZI HI­DEG, a kalitkapalota lakat­lan szárnyát a verebek el akarták foglalni. Jöttek a már kúpba állított napraforgószá­rak csenevész bugáiról — a gyermektenyér nagyságú, csö- kött tányérokat ugyan ki csé­peli ki? —, s nekirontottak Pityu galambnak. Ő hősies munkát végzett, kemény csőr­rel védte otthonát, csak még azt nem tudtam, vajon miért nem elegendő neki az egyik szárny? Időközben megbarátkozott Csöpi kutyával. Olyannyira, hogy a fejére szállt, és Csöpi érzékeny, fekete orrát is meg­kopogtatta. — Vau-va! — mondta ek­kor Csöpi és rózsaszín nyel­vével megnyaldosta a galamb lábát. Megbarátkozott ő az egész családdal, az egész baromfi- udvarral, törvényesen enge­délyezett bejárása volt a pit­varba, ahol früstököltünk, ebédeltünk, vacsoráltunk; csak a macskát nézte mindig furcsán. Ha lépegetve jött a pitvarba, s meglátta a nagy, sárga macskát, mindjárt föl­röppent, a váltónkra szállt és lefelé, a macskára nézve, azt mondta: — Pityu turr, Pityu turr. — Ne félj — mondta neki anyám — az én macskám ez a macska, nem bánt téged. — Pityu turr. — Tán nem is madár ez — mondta nekünk anyánk —, az Isten különös, értelmes te­remtménye. Ott étkezett velünk a sze­gényes asztalon, s ha bárki­től egy jó falatot kapott, azt a csőre koppantásával azon­nal megköszönte. Homlokra szállt az a koppantás, kézre, arcra, orra? Öt az nem érde­kelte. PITYU TÄN MÉG NEVET­NI IS TUDOTT, de együtt- érezni a másikkal bizonyosan. Tavaszra járván az idő ugyanis, szántani mentünk a várdűlőbe. Pityu a szekéren, az ekeszarvon üldögélt, Csöpi pedig poroszkált utánunk. Akkor, nézve a kutyát a ga­lamb, emberi nyelvre fordít­va ilyesmit turbékolt: — Pityu gróf, Csöpi eb —, Pityu gróf, Csöpi eb. — Vau, va! — mondta Csö­pi —, majd adok én neked ebet! Ám utána mindjárt mi tör­tént? Már a második baráz­dát húztuk, amikor Csöpi fel­hajtott a szomszédos, zsom- békos legelőn egy nyulat. Ne­kiiramodott, inai megfeszül­tek a futásban, a nyúl zsom- békról zsombékra szállt; Csö­pi botladozott; de mindenkor a nyúl nyomában közvetle­nül. Pityu velünk együtt, csak nézte a hajszát, szárnyát csapkodta és ilyesmit riká­csolt: — Csöpi eb! Csöpi eb! Kutya és nyúl kiért a sima, nyílt legelőre. Már Csöpit csak centimé­terek választották el a nyúl farkától. Örömében, hogy immár végérvényesen övé a zsák­mány, elvakkantotta magát. E vakkantással ki is adta utolsó erejét. Ahogyan a nagy könyvben meg van írva, a szerencséjét úgy ugatta el. A nyúl megugrott, csak a szél­vész eredhetett a nyomába. Sírva jött' vissza hozzánk, s kinyújtóztatva négy lábát, könnyesen nyöszörgött to­vább. Pityu odaszállt a fejé­re, szárnyai lengetésével si­mogatta, hűsítette barátját: — Csöpi kutya, Csöpi kutya — forgolódott a fején. MÁJUS ELSEJÉN hagyo­mányosan a tehenek csordá­ba mentek, ki a tág legelők­re. A csordások kürtje a nap­ba szállt, a tavasz örömétől a pásztorkutyák bukfencet ve­tettek. Csöpi csak a ház előtt elvonuló birkanyájat ugatta meg hatalmasul, nem bírta elviselni a juhok szagát. De utána mindjárt visszatért az istálló eresze alá. Pityu ga­lamb lakosztályához. Nézett föl. Eljött a pitvar küszöbéig. Pityut nem találta. Mi is kerestük már ekkor Pityut, hol lehet, hogy a früs- töknél nem jelent meg? — Pityut hagyjátok most — mondta édesanyánk — sze­relmes. — Hrrr — morgott Csöpi kutya. — Asszonyt fog hozni a házhoz, láttam, kit választott ki magának. — Vau, va! — vakkantott Csöpi nemtetszően. De mi is, gyerekek, csak ültünk. Hogyan lehetséges? Elpártol tőlünk? Más világok­ba került? Itthagy bennün­ket? A nagy, sárga macska lép­teit nyújtva, a tapasztott tűz­hely alá ért, és keskenyen hunyorítva megnyalta a man­csát. Lefeküdt és hunyorgott tovább. Csöpi, miként a bir­kanyájnak, ennek a macská­nak sem bírhatta a szagát, kiment a pitvarból, és a tor­nác hűvösében nyújtóztatta ki a lábát. Én is kimentem utána. — Mi lesz velünk Pityu nélkül ? — Hrrr. — Mit csináljunk, hogy ve­lünk maradjon? — Hörrr. És fölnézett vágyakozón az istálló tetejének gerincére. Tekintetét követve meglát­tam Pityut. Csókolózott egy tőle világosabban tarka ga­lambleánnyal. Majd Pityu hívóan leszállt kalitkájához, szárnyát borzolva szinte hi- valkodón mutogatta lakosz­tályát. A galambleány leszállt hozzá a rúdra, előbb gyana­kodva vett szemügyre min­dent, megmérte a földtől va­ló távolságot, körberöpködte az istállót; majd visszatér­vén, engedelmesen követte Pityut a lakosztályba. Láttuk, délután a kalitka üres szárnyába fészeknek va­ló fűszálakat hordtak. Ez a munka másnap is tartott. DÉLBEN PITYU megkísé­relte becsalogatni asszonyát a pitvarunkba, búgva udvarolt neki, ajánlotta az általa is­mert jó embereket, sőt Csöpi kutyát is, aki kushadva, moc­canatlanul, nehogy megzavar­ja az új asszony érzékenysé­gét, pillantani is alig mert, meglátván azonban az új asz- szony a macskát, rémülten menekült. Csöpinek sem kellett több. Ráugrott a macskára és meg­markolta a nyakát. Rázta, mintha a lelket akarná kiráz­ni belőle. — Hagyd — mondta neki anyánk —, jó egérfogó és nem bántott eddig senkit. Csöpi morogva hagyta ab­ba a macska grumancának nyomorgatását. — Szép macska és hasznos, nem olyan semmirekelő, mint te — oktatta tovább Csöpi kutyát anyánk. — Minek bántanád? Hoztál te már ed­dig valami hasznot a házhoz? Csak vagy. Ö nyöszörögve vonult el a hűvösre, s mintha a sűrű-la­pos pillantásaival sírt volna. Másnap hajnalra még élő, a két mancsa között vergődő vadnyulat tett le a pitvar küszöbére. Addig nem enged­te el, amíg anyánk át nem vette tőle. Früstökre meg­kapta a tegnapról maradt ha­bart paszulylevest, s ilyenfor­mán hatalmas jó érzéssel dűlt le pihenni. NÉGY HÉT MÚLTÁN meg­született a két galambgyerek. Ekkorra már Pityu a felesé­gét is beszoktatta a pitvarba, akit talán már olykor a riadt tekintete miatt jobban is sze­rettünk, mint Pityut. Én pe­dig, hogy a kis jövevények­nek, ha majd felnőnek, he­lyük legyen, nagy munkába fogtam. A tanító úrtól, akinek az udvarát mindennap felse­pertem, elkönyörögtem egy négy méter hosszú, kétágú póznát. Dávid úrtól, a fűsze­restől kiszuperált gyümölcsös­ládákat kaptam. így apám­mal és a két öcsémmel olyan gyönyörű dúcot készítettünk, hogy még Illés bácsi is meg- csudálta. A dúc minden ol­dalára hat-hat fészeknek va­ló hely jutott. A póznát a dúccal mindjárt az istálló elé állítottuk. Rózsa és Kedves, a két tehén mindjárt csodálko­zott is, miféle új alkotmányt kell itt nekik a lakásuk előtt kerülgetniük. Csak Csöpi örült szívből és természetesen Pityu galamb, amikor a gyer­mekeit áthelyeztük a dúcba. Szállni tudó madarak lettek már a kicsik, alkalmasak az önálló életre. Csöpi a verem eresze alól az istálló ajtajá­hoz költözött, ott kapart ma­gának vackot. Őszre, tengeriérésre a dúc benépesült. Pityu felesége egyre és egyre újabb ifjú párt csábított át hozzánk, nem fe­ledkezve meg a saját gyerme­kei párválasztásáról. Csak azt nem tudtuk, honnan szermá- nyolódik ide ez a sok új ga­lamb? Amikor már a napra­forgótányérokat vertük a tor­nác alatt, tizennyolc pár ga­lambunk volt. 1979. július 22. Q A fogoly. faj kell nekem, hogy értse­nek, hogy megértsem én is magam. Közölnöm kell, ki­fejeznem, tehát minden esz­közre szükségem van. Ügy tudjuk, vannak élő modelljei is. Amikor fest, nehéz-e mondjuk aktív kép­hez modellt találni? — Miért lenne nehéz elhi­tetni az emberrel, hogy szép, mikor úgyis tudja? A roezte­konstrukció! Hivatalnoklasz- szó, mellyel új RANGOT le­het fogni A festőnek HITELE van! Olyan szellemi szférá- -iban mozog, tevékenykedik, melynek kulcsa az ALÁZAT! — „Országos rang?” ... Hány szép nő él az ország­ban és csak tízet, vagy húszat mutogatnak. És hány jó fes­tő...? Milyen tennivalója lehet a ma művészének az alkotómű­helyen kívül? — Szétosztani minden szel­lemi kincsét; ha nem értik, akikor nem a képet magya­rázni, hanem az utat megmu­tatni, mely hozzá vezet Min­denki embere lenni, mindent megérteni. Szemeket nyitni, hogy lássanak, ne csak néz­zenek. Nyitni — újra nyitni és újra nyitni!... Milyennek tartja a szabol­csi művészek alkotói szintjét, kollektivitását, mit kellene másként csinálni? — Csoport!? — Ugye, az egy közösség. Kollegát — egy kivételiéi — akkor látok, ha véletlenül találkozunk, vagy a hivatal „összecsődit”. Aki­nek, akiknek hivatali köte­lességük lenne megnézni (ez­ért is kapják a fizetést), hogy mit csinálok, azok se jönnek el. Mi a véleménye, meddig le­gyen közérthető az alkotás, és hol van a határ...? — Ha a szép az élet teljes­sége, akkor minden, ami szép, felfogható, közérthető, mert emfberl Ami érthetetlen, az elvesztette emberi lényegét, idegen közegben, vagy annak határain mozog, elvész, mert érdektelen, véges. A kép vég­telen, mint minden létezés. Páll Géza

Next

/
Oldalképek
Tartalom