Kelet-Magyarország, 1979. június (36. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-13 / 136. szám

4 KELET-MAGYARORSZÁG 1979. június 13. Hírmagyarázatunk Mi is az a SUT—II? A hadászati jelleg megha­tározása. a fegyverrendszer leszereléstechnikai megköze­lítése és a korlátozás fogal­mi tisztázása kezdettől fog­va problematikus oldalai vol­tak a szovjet—amerikai SALT-tárgyalásoknak. Bo­nyolította a helyzetet, hogy a szóban forgó fegyverrend­szereket nem csupán a fegy­veres küzdelem kontextusá­ban, hanem politikai eszkö­zökként is vizsgálni kellett, s jóllehet a tárgyalások két­oldalúak, a hadászati fegy­verrendszerek mind szovjet, mind ; merikai vonatkozás­ban harmadik hatalmak fegyverzetének tekintetbevé­telével kerültek és kerülnek korlá ozásra. A fegyverrendszerek hadá­szati jellegének megítélése alapvetően háborús kategó­riát érint, hiszen a hadászat tárgya a legmagasabb szin­ten integrált fegyveres küz­delem. Hadászati célnak egy olyan állapot, helyzet eléré­sét szokás nevezni, amikor a háború egészének meneté­ben, vagy egy adott hadszín­téren gyökeresen megváltozik a katonapolitikai, vagy ha­dászati helyzet. Rakéta-atom­háborúban hadászati célok — legalábbis elméletileg — hadászati fegyverrendszerek­kel érhetők el, vagyis itt a pusztító és célbajuttató esz­közök olyan kombinációjá­ról van szó, amelyben ha­talmas pusztító erő konti­nentális, vagy inkább inter­kontinentális távolságok át­hidalásának lehetőségével párosul. A SALT-tárgyalásokon és megállapodásokban a korlá­tozás tárgyai rnindegyik, fel­nek azok a célbajuttató esz­közei, amelyek a másik fél kontinentális területének el­érésére képesek. Természete­sen a tengerről, vagy leve­gőből indított hordozóknál összesített képességet kell te­kintetbe venni. Említésre méltó, hogy a küldöttségvezetők kézjegyé­vel 1972. május 26-án ellá­tott és az első SALT-megál- lapodásokat kísérő „egyez­tetett értelmezések” olyan szárazföldről indítható ra­kétákat tekintenek hadászati támadó rakétáknak, ame­lyeknek hatótávolsága na­gyobb, mint az Egyesült Ál­lamok kontinentális terüle­tének északkeleti határa és a kontinentális Szovjetunió északnyugati határa közötti távolság. Mielőtt a hadászati fegy­verrendszerek védő-támadó osztályozására áttérnénk, hangsúlyozzuk, hogy a hadá­szati fegyverek a legfelsőbb politikai és katonai vezetés eszközei. Velük kapcsolatos minden alapvető kérdésben — a fejlesztés irányától, mé­retétől és ütemétől kezdve, az adott esetben való alkal­mazásig — a legfelsőbb po­litikai-állami vezetés köz­vetlenül dönt, természetesen a katonai vezetésre ruházva katonai-technikai működte­tésük feltételeinek biztosítá­sát, alkalmazásuk megterve­zését. A hadászati védő és táma­dófegyverek elkülönítése al­kalomszerű és viszonylagos. Világos ugyanis, hogy hadá­szati védőfegyverek is szol­gálhatják az agressziót, az agresszor megtorló csapások­kal szembeni védelmével, és támadó fegyverrendszerek is lehetnek az agresszor vissza­tartásának, „elrettentésének”, végső fokon tehát a véde­lemnek az eszközei. A szov­jet—amerikai SALT-tárgya­lásokon a válaszcsapást, vagy a megelőző csapást mérő ha­dászati fegyverek nem ke­rültek a védőfegyverek kate­góriájába. Ide csak a hadá­szati célok rakétavédelmének eszközeit, csak a támadó ha­dászati rakéták elleni védelem közvetlen eszközeit, tehát az ellenrakétákat és azok rádió­lokációs rendszereit sorolták. Ami a hadászati támadó fegyverrendszereket illeti, napjainkban ezek között em­lítik az interkontinentális ballisztikus rakétákat, a ten­geralattjáró-fedélzeti ballisz­tikus rakétákat, az atom- és rakétafegyvert hordozó ha­dászati bombázó repülőgépe­ket és természetesen a felso­rolt hordozókhoz, célbajutta­tó eszközökhöz rendszeresí­tett nukleáris és termonuk­leáris robbanófejeket, illetve bombákat. Az a megfontolás, hogy a szabályozás, csökkentés, vagy korlátozás tárgyaivá nem ma­gukat az atombombákat, rob­banófejeket kell tenni, ha­nem a célbajuttató eszközö­ket, sokkal régebbi eredetű, mint a SALT-tárgyalások. Magyarázata az atomeszkö­zöknél sokkal kisebb számú célbajuttatók jobb ellenőriz­hetőségében rejlik. Ily mó­don hadászati fegyverrend­szerek korlátozásáról beszé­lünk, bár lényegében a cél­bajuttatók, sőt egyes esetek­ben az indító állások számá­nak korlátozásáról van szó. Számolni kell azonban az­zal, hogy a robbanófejek tár­gyalási „súlya” megnő, amint a mennyiségi korlátozás mel­lett nagyobb szerepet kap a minőségi korlátozás, másfelől azzal, hogy a nagy pontossá­gú precíziós fegyverrendsze­rek „hagyományos” robbanó­fejjel is hadászati jelentősé- gűekké válhatnak. Mind a hadászati támadó fegyverrendszerek korlátozá­sáról kötött 1972-es ideigle­nes szovjet—amerikai egyez­mény, mind pedig az 1974-es nyári szovjet—amerikai csúcs- találkozó záró közleménye utal a hadászati támadó- és védőfegyverek, illetve a fej­lesztésük közötti összefüggés­re. Az eddigi megállapodások­ból úgy tűnik, hogy a hadásza­ti fegyverkezési verseny lefé­kezése szempontjából a fe­lek elsődleges fontosságot tulajdonítottak a hadászati védő fegyverrendszerek kor­látozásának. A SALT-témát a nyugati irodalom a fegyverzet-ellen­őrzés fogalomkörébe sorolja. Tény az, hogy itt még nincs szó klasszikus értelemben vett leszerelésről, illetve fegyverzetcsökkentésről. A korlátozás a fegyverzetsza­bályozásnak az a fajtája, amely mennyiségi, illetve minőségi korlátokat állít a fegyverkezés útjába. Szó le­het a kikísérletezés, az elő­állítás és a rendszerbe állí­tás korlátozásáról, amely he­lyenként tilalom formájában kerül megfogalmazásra. Köz­hiedelem, hogy az 1972-es SALT-megállapodások kizá­rólag mennyiségi korlátozá­sokat tartalmaztak. Erről szó sincs. A rakétavédelmi rend­szerekről szóló szerződés ki­fejezetten minőségi korláto­kat szab, amikor megtiltja olyan rakétavédelmi rendsze­rek kiépítését, amelyek ten­gerről, a levegőből, vagy a kozmikus térségből működ­nének, vagy olyan indító ál­lások létesítését, amelyek egyszerre több ellenrakéta indítására alkalmasak, vagy amelyek automatikusan, fél- automatikusan, vagy más gyors módszerrel újratölthe­tők. Ugyancsak minőségi kor­látozások foglaltatnak a ha­dászati támadó fegyverrend­szerek korlátozásáról szóló 1972-es ideiglenes egyez­ményben, amikor az úgy in­tézkedik, hogy tilos bizonyos könnyű és régebbi rakétatí­pusok indító állásainak át­építése modern rakéták szá­mára, vagy a csatlakozó jegy­zőkönyvben, amikor az meg­határozza a „minőségi cse­rék” kereteit. Az indiai miniszterelnök találkozott Leonyid Brezsnyevvel A Szovjetunió kohászati üzemet épít Indiának Finnek—magyarok t. Fejlőd kapcsolatok Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára, a Szov­jetunió Legfelsőbb Tanácsa elnökségének elnöke kedden a Kremlben megbeszélést folytatott Morardzsi Deszai indiai miniszterelnökkel. A baráti légkörű tanácskozáson ezúttal is a szovjet—indiai kapcsolatok elmélyítéséről, valamint a két országot érin­tő nemzetközi kérdésekről volt szó. Brezsnyev és Deszai ezt követően a Kremlben ünne­pélyes keretek között aláírta a szovjet—indiai közös nyi­latkozatot. Ugyancsak a Kremlben ír­ta alá I van Arhipov, a Szov­jetunió minisztertanácsának elnökhelyettese és Atal Biha­ri Vadzspaji indiai külügy­miniszter az új szovjet—in­Kedden délelőtt Varsóban megkezdődött a Lengyel Egyesült Munkáspárt Köz­ponti Bizottságának teljes ülése. A plénuimot, amelynek tárgya a mezőgazdaság hely­zete és feladatai, Edward Gierek, a Központi Bizottság első titkára nyitotta meg, majd előterjesztette a referá­tumot. Edward Gierek beszámo­lójában elemezte a mezőgaz­Moszkvában szovjet—indiai dokumentumokat írtak alá. Képünkön: Leonyid Brezs­nyev, az SZKP KB főtitkára, a Legfelsőbb Tanács elnöksé­gének elnöke és Morardzsi Deszai indiai miniszterelnök írja alá az okmányokat. (Ke- let-Magyarország telefotó) diai kormányközi megállapo­dást, amelynek értelmében a Szovjetunió közreműködik egy új kohászati üzem felépí­tésében az indiai Visakhat- patnam városában. Kedden Moszkvában befe­jeződött a szovjet—indiai kormányközi gazdasági és tudományos-műszaki együtt­működési vegyes bizottság ülése. daság helyzetét és részlete­sen foglalkozott annak fő feladataival. A továbbiakban arról be­szélt, hogy az élelmiszer- iparnak tovább kell javítani termékeinek minőségét és bővítenie kell a választékot. A beszámolót vita követte, majd a plénum határozatban hagyta jóvá a referátumot, és a kormány azzal ’kapcsola­tos mezőgazdasági program­ját. E gyhetes finnországi utam során — nagy- követségünk jóvoltá­ból — módomban volt talál­kozni a finn politikai élet néhány képviselőjével. A ta­lálkozások arról győztek meg, hogy a finn politikusok és állami tisztviselők egysé­gesen és határozottan képvi­selik az ország legfőbb poli­tikai irányvonalát, amelyet Kekkonen elnök nevéhez is szoktak társítani: Finnország elkötelezettségét a béke és biztonság mellett. Tájékozta­tóim kifejezésre juttatták az ország készségét a kölcsönös előnyökön alapuló nemzetkö­zi kapcsolatok továbbfej­lesztésére. Bárki gondolatait jegyez- gettem, mindig felmerült a kérdés, hogy mit tehet egy kis ország, így a nem egészen ötmilliós Finnország is a mai nemzetközi helyzetben a világbéke és a biztonság ér­dekében? Nagyon sokat — hangzott minduntalan a fe­lelet. A finnek úgy gondol­kodnak, hogy az országok sorsa összefonódik, egyfor­mán érdekük a béke feltéte­leinek előmozdítása, a hábo­rús veszély leküzdése, s nyu­godt nemzetközi helyzet ki­alakítása. Nem hivalkodva, de jogos büszkeséggel emle­gették a Finlandia Palota eddigi legjelentősebb esemé­nyét, az európai országok helsinki tanácskozását, amely kedvező folyamatot indított el a világpolitikában. A kérdés, hogy tudniillik mit tehetnek a kis országok, mindannyiszor fordulópont is volt a beszélgetések során, átvezetett a finn—magyar kapcsolatok értékeléséhez. Juhani Suomi, a külügymi­nisztérium szocialista orszá­gokkal foglalkozó főosztályá­nak helyettes vezetője főleg azt hangoztatta, hogy bár a két ország poliitikai-társa- datmi rendszere különbözik, sokoldalú kapcsolataik jó példát szolgáltatnak a békés egymás mellett élésre. Keijo Korhonen külügyi államtit­kár-helyettes lényegében azt fogalmazta meg, amit a ma­gyar politikai élet vezetői is kifejtettek már: a Finn Köz­társaság és a Magyar Nép- köztársaság között nincsenek politikai problémák, és min­den jel arra mutat, hogy a jövőben sem lesznek. Az államközi kapcsolato­kon kívül a két kommunista párt együttműködése is erő­södik. Anna-Liisa Hyvönen asszony, a Politikai Bizottság tagja, parlamenti képviselő a párt történetét, jelenlegi helyzetét és törekvéseit is­mertetve elmondta, hogy finn kommunistákban mély gyökereket eresztett az in­ternacionalizmus gondolata. Pártjuk bőséges politikai ta­pasztalatokkal rendelkezik, s az egyetlen nyugati kommu­nista párt, amely részt vesz a kormányban. (A kommu­nisták a Finn Népi Demok­ratikus Unió nevében indul­nak a választásokon.) Hyvönen asszony többször járt hazánkban, jól ismeri a magyar viszonyokat, s na­gyon rokonszenves neki, amit iitt látott, tapasztalt. Fontosnak tartja a delegáció­cseréket, a testvérvárosok kapcsolatait, s nem utolsó­sorban a magas szintű sze­mélyes találkozókat. Külön hangsúlyozta: a finn kom­munisták számon tartják, hogy Kádár János első titkári minőségében a kapitalista országok közül Finnországba látogatott elsőnek. „Ez a mi számunkra nagyon kedvező politikai lépés volt” — mondja Hyvönen elvtársnő — „számottevően hozzájá­rult a kapcsolatok erősítésé­hez”. A meglepően fiatal Pentti Väänänen, a legnagyobb politikai párt, a Finn Szociáldemok­rata Párt külügyi titkára ezt még kiegészíti, ők 1971-től folytatnak párbeszédet a Magyar Szocialista Munkás­párttal. Azóta szinte minden évben találkoztak a két párt képviselői. A Finn Szociálde­mokrata Párt nemzetközi kapcsolatainak legfőbb szín­tere a Szocialista Interna- oionálé, de a külügyi titkár elmondotta, hogy nyitottak a kommunista és munkáspár­tokkal való eszmecserék iránt is. Jók a kapcsolataik a szovjet és a magyar párt­tal is, mert — noha más ideológiai alapon állunk — számos lényeges kérdésben egyetértünk. Bakó Endre (Következik: A kölcsönös elő­nyök jegyében) Ülésezik a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának plénuma GALSAI PONGRÁC: fŐajoi1 (fizi játékai 2. Beyer Marcell kevésbé vi­tézi természet volt az apjá­nál. De nem kevésbé nyug­talan vérű. Gyermekkorát, a család cikázásait követve, útmenti szállásokon, rögtön­zött otthonokban töltötte. Ké­sőbb Lüttichben — sok évi hányattatás után ide tért vissza a család — bányamér­nöki diplomát szerzett, né­met bányaipari trösztöknél dolgozott. Aztán neki is eszé­be jutott Magyarország. Kos­suth országa, amelyről apja, az egykori magyar szabad­ságharcos, oly parázs szavak­kal beszélt. No’ meg a Weiss bárók, anyai rokonai, akiktől — lássuk, miből élünk — né­mi örökséget remélt. Beyer Marcell hazajött hát az ide­gen országba. Eleinte Nagybányán vál­lalt mérnöki állást, de nem szenvedhette a mesterségét, túl kötöttnek találta, unta. Majd Pestre költözött, kis vas- és rézáru boltot nyitott az Erzsébet körúton. Üzleté­ben csupa különleges verete­ket: régi kopogtatókat, orosz­lánfejes diványkapákákat, míves kulcsokat lehetett kapni. Itt is nősült. Apja példá­ján okulva, elég későn. A század végi Budapest! Ez a gyorsan terjeszkedő, fél balkáni, fél európai vá­ros micsoda elegyítő meden­céje a különféle nemzetisé­geknek: magyarnak, német­nek, osztráknak, taljánnak, rácnak: friss vakolatszagú, sötét bérházaiban, utcáinak lusta áramában hányfajta náció él, nyüzsög, szeretkezik, köt házasságot és üzletet, ide­genek, akik már megérke­zésük pillanatában otthono­san érzik magukat; asszimi­lálódnának, de nincs mihez; s ez a sokféle folyadék csak keveredik egymással, de nem erjed, nem forr ki semmivé. Beyer Marcell egy Vallen- viv Ágnes nevű, dalmáciai olasz lányt talált magának. Házasságukból három gyermek származott. Mariska, a legidősebb 1888-ban született. Rudi, a középső három évvel később. És utoljára Gizi. Milyennek is láthatta Gizi a szüleit? Itt bizony csak összemosódott emlékekre, puhává lágyult vallomások­ra és találgatásokra szoru­lunk. Beyer Marcell aligha ké^ nyezteti el a gyermekeit. Er­re képtelen is lenne. Szúrós okossága, könnyen tüzet fo­gó természete, s a szája szé­lét megmerevítő, ironikus fél mosoly — akár egy szige­telő közeg; úgy veszi körül. Rendkívül vastag, sok diop- triás szemüveget visel. De ezzel az erős üveggel mintha egy gukkeren át látná a vi­lágot. Legalább tizenötszörös nagyításban. Igen, a papa, a gyönge szemű, mindent job­ban lát másoknál, s talán emiatt haragszik sokszor ok nélkül is. Ok nélkül? Esetleg olyan hibák bosszantják, amelyeket észrevett, csak nem akar beszélni róluk. Reggel, amíg föl nem haj­totta a kávéját, s rá nem gyújtott az első szivarra, szinte lehetetlen megközelí­teni. A testvérek egymást nógatják-ösztökélik — való­ságos bátorsági versenyt ren­deznek —, hogy ki szólítsa meg előbb? S milyen külö­nös tréfái vannak! Gyerme­keiket úgy próbálja meged- zeni, hogy este beküldözgeti őket a legtávolabb eső, sö­tét szobába. Mosolyogva ad­ja ki a parancsot: szaladja­nak át egy-egy benn felejtett holmiért. Majd amikor a gyerek, aki ágaskodva sem éri el a villanykapcsolót, hosszú és kétségbeesett ma­tatás után előmerészkedik, a keresett tárgy már ott várja az asztalon. Hidegből meleg­be; félelemből a felszabadító nevetésbe: a lelki edzés gya­kori módszere ez. Igen, a pa­pa saját gyermekkorát tekin­ti példának. Nagyon kemény elvei vannak. De elvei mint­ha ellenkeznének a természe­tével; valami zavar van itt; a túlzott és erőltetett szi­gor csak védekezés a végső ellágyulás ellen. Ahogy köny- nyen megnedvesedő szeme fö­lé hirtelen odaparancsolja a szemöldökét, vagy nevetésre húzódó száját kemény arcvo­násba rántja: mintha magá­nak is nehezére esnék, hogy komolynak kell lennie. És Gizi ösztönösen megérzi ezt. Ö az egyetlen, aki „bánni tud” a papával, akinek van­nak „eszközei” hozzá. S hogy mikor, melyiket használja: a rajongó, odaadó nézést-e, a megszeppent figyelmet, a bő­beszédű kedveskedést, vagy éppen a makacs szótlansá­got? Az apa Gizit szeretné a legrövidebb gyeplőn tartani. Hiszen vele szemben a legte­hetetlenebb. És a mama? A mamát nem lehet komo­lyan venni. Sem jókedvében, sem amikor veszekszik. Ág­nes asszony könnyen fellel­kesül, hamar kedvét veszti, sokat sír, még többet nevet Gyakran előfordul, hogy ha­ját hirtelen leeresztve, a leg­váratlanabb pillanatban táncra perdül a szobában. Gizi csak nézi őt. Mint egy kedves, mulatságos csodabo­garat. Ahogy reggel belép a szobába: „Gyerekek, nem lát­tátok a körömreszelőmet?” — Mert nem ismeri a rendet semmiben. A lakás folyton szalad körülötte, ruháit fut­tában hajigálja a szekré­nyekbe, megszámlálhatatlan dobozaiban sohasem találja az éppen szükséges tárgya­kat. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom