Kelet-Magyarország, 1979. június (36. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-10 / 134. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Ismeretlen szatmári festőművészünk Tagyosi Rácz Péter MEGYÉNK TÁJAIN Érpatak Császlón született, ezelőtt száz évvel, szülőiháza még áll. Debrecenben, a kollégiumban tanult. Rajzban már ekkor kiváló volt, megmaradt em­lékkönyvekbe készült rajzai az átlagosnál nagyobb tehet­séget mutatnak. Jó megfi­gyelő szem, pontos kéz mun­kái. Azután — nem ő az egyetlen, aki nem találta meg az útját — Debrecenben, a Nemzeti Bankban dolgozott. Már 25 éves volt, mikor el­kezdett festegetni a kapott ta­nács szerint: „fesse, amit lát, úgy, ahogy látja”. A Szabad­iskolán Réti István tanítvá­nya lett, de Ferenczy Károly is korrigálta. 1906-ban Ró­mába ment, s a következő évben állított ki először. München, Párizs útjának következő állomásai. A vi­lágháború kitörése a horvát tengerparton találta. Megnő­sült, besorozták, 1918-ban, súlyos sebesülten tért haza, már Nagypeleskére, minthogy azt a birtokrészt kapta az új határ túlsó oldalán. Fiatalkori illusztrációszerű rajzaiból látszik, hogy sze­rette a természetet és a szí­neket. Némi akadémikus kí­sérletezés után Nagybánya ta­lán hajlamai ellenére a maga képére formálta. Első komo­Önarckép. lyabb képei tipikus műtermi képek, mint az Imádkozó rab­bi. Azután a szabadban festve színei letompulnak, túlságo­san is összeállnak, ecsetke­zelése pedig egész lágy. Uta­zásai, főleg az olasz fény ha­tására, melyben lángolnak a színek, eldobja a régi szürke szemüveget, s mindvégig megőrizve bizonyos nagybá­nyai tanulságokat, a színeket is hagyja élni. Tipikus példá­ja ennek a Hullámok című képe, melyen az átlátszó ten­gervíz csodálatos színét, az ég kékjét, s azok összhangját nem zavarja semmi. Meri érzékeltetni a vakító fény és a mély árnyék kontrasztját is, melytől mesterei irtóztak. Kompozíciós megoldások­ban nem túlságosan merész, viszont jellemábrázoló ereje kiváló, mint az önarcképén is. Egy kicsit disszidens volt Nagybányától, de ne csodál­kozzunk ezen, már a második A Nagybányai Festők Tár­saságának a művésztelep feloszlatása után törzstagja, majd ügyvezető alelnöke volt. 1946-ban halt meg. Az erős fizikumú ember egy zsák megemelésekor megerőltette magát, és mire a szekér be­érkezett vele Nagykárolyba az orvoshoz, már nem élt. Nagypeleskén is van elte­metve. A nábrádi Bornemissza Gé­za, a jándi Jándi (Léderer Dávid, a Nyíregyházán is működő Szerencsi Zoltán, a nyírlugosi Várallyay Imre Magyarországon vannak el­temetve. Egyedül Rácz Péter nyugszik a határon túl. így érthető, hogy képei csak tö­redékes számban vannak az országban. Ezekből érdeke­sen rajzolódik ki tehetsége és Nagybányai művészi egyénisége. vízimalmok. generáció, s külföldön sokat is tapasztalt. Legszimpatiku­sabb vonása, hogy festésze­tének forrása saját gyönyö­rűsége volt. Sajátmagának festett, fö­lényes elegáns gesztussal, mint Manet vagy Színyei- Merse, gondolatai ezért olyan frissek és természetesek. Ké­peit is inkább elajándékozta, mint eladta. Múzeumunk nem őrzi ké­pét, nevét szinte senki sem ismeri, születésének közelgő, századik évfordulója alkal­mával csak kulturális hagyo­mányainkat becsüljük meg, ha művészi alakját, nemes jellemét felidézzük a feledés homályából. Részlet a fiumei kikötő c. képről. (A szerző felvételei.) Koroknay Gyula reggel a csupasz szájú, ko­pasz emberke elutazott. Csak két nap múlva jött haza, éj­féltájt. Johanka reggel korán átszaladt hozzá, hogy hát mit intézett? — Nem sok jót, testvér. Hitvány malacokat találtam, ilyenformán neked nem is vettem. Majd veszel magad­nak a városban. — Akkor add vissza a pénzből az én részemet. — Majd visszaadom ap­ránként, megmondtam. Ne­ked meg van még pénzed, hogy a városban vegyél ma­gadnak, igaz-e? Az özvegy egy kicsit pi- tyergett, de hát a testvérét csak nem fogja bántani? Néhány nap múlva megér­keztek Rádról a malacok. Kicsit soványak voltak, de tiszták. — S az a kettő nem jutna nekem közülük? Akár a két legkisebb, Miskánk. — Megmondtam, ezek olyanok, hogy szüntelenül rajtuk kell tartani az em­bernek a szemét. Csak nem csapom be a testvéremet? Menj a városba, ezek kelle­nek nekem mind. így hát a következő szom­baton bement az özvegy a városba és egy ismerős tir­pák embertől vett két ma­lackát. Aprócskák voltak, de olyan élénkek, mint a gyík, s olyan göndör farkúak, mint a szőlőkocsány. Ez az ismerős ember haza is hozta rögvest a malackákat, s azok oly ott­honosan érezték magukat a disznóólban mindjárt, mintha itt születtek volna. Jó, táppal kevert moslékot adott nekik az özvegy, s azok faltak, mint a kiéhezett kacsák. Gyönyörűség volt rájuk nézni. Átjött persze Keserű Kis Mihály is, megvizsgálván, milyen vásárt csinált Johan­ka. — Aprók — fitymállotta az állatkákat s többet nem is mondott. Elment. Azt sem kérdezte meg, mennyibe ke­rültek a malacok. Jó két hét múlva Keserű Kisnek a szerzeményéből megdöglött a legkisebb. Elás­ta azonnal. A többinek a fü­lébe fekete gyökért húzott, azok újabb jó két hét múlva megéledtek, de gyarapodni nem akartak semmit. Ismételten átjött Keserű Johankához. — Hallod — azt mondta — mint jó testvér, felaján­lom neked, hogy cseréljünk. Az enyéim mind sokkal na­gyobbak. Válassz magadnak közülük kedved szerint. — Én? — Hát neked ajánlom, nem hallod? — Tudod, Miskánk — vél­te az özvegy —, az édes fiam kérésére se cserélnék. Meg­szerettem őket, ők is engem. Kezesek. Jó kis állatocskák ezek, Miskánk. — Szóval nem? — Nem. — Ilyen testvér vagy? — Különb, mint te, Mis­kánk. ' Akkor a kopasz felnézett, és a homlokára rántotta ka­lapját. — Verjen az ég, ha eddig nem vert eléggé. Verjen a malacaiddal együtt. Én nem nézek rá többé se az aprójó­szágodra, se ezekre az öklöm- nyi semmikre. Gondoskodj mindenről, ahogy akarsz. Le­vettem rólad a kezem. — Nem baj, Miskánk. Már csak egy hét, és itt lesznek az unokák. — Verjen az ég, jobban, mint eddig. S elment, mint egy szél kergette, puszta felhő. Az özvegy pedig csak állt a ka­rámnál és mosolygott magá­ban az emberi gyarlóságo­kon.1 H omokbuckák hátán zöldell a május. A táj sajátosan szabolcsi. A határ ősi szerkezete itt még szinte háborítat­lan. A húsz, negyven hektáros parcellákat akácövezte utak, fasorok választják el egy­mástól. A múlt és a jelen furcsán ölelkezik. A községbe vezető út egyik oldalán a szá­zadelőt idéző több emelet magas dohány­pajták hosszú sora vonja magára a figyel­met. Belsejük bérraktáraknak, meg a terme­lőszövetkezet munkagépeinek szolgál ottho­nul. És mellettük ott sorakoznak a funkció­jukat átvett új, modern dohányszárító ke­mencék, a Sirokkók. A háborítatlanság egyik oka: a múlt év végéig itt szakszövetkezet gazdálkodott. Az újat most kóstolgatják... Rozstáblák között visz az akácillatot le­helő út Érpatakra. Évszázadokon át a gabo­na volt itt a fő termék. Ezen a homokon a rozson kívül a dohány, a krumpli, az édes, meg keserű csillagfürt, no meg az akác a honos növény. Jobb talaj búzának, kukoricá­nak még az uradalmi földeken is alig akadt. Az egykori vármegye urai közül a föld né­pén a Dessewffyek uralkodtak. Nagykálló- nak, a nemesi vármegye házának közelsége sem jelentett egyebet, mint szegénységet. A községet 1907 előtt Hugyajnak, a XIII. szá­zadban Hugyejnek hívták. Az ősi település mindig is távol esett mindenfajta kereskedelmi úttól. így az élet rendjét századokon át a zárt közösség sajá­tos normái határozták meg. A gyerekek ne­velésénél egyes családokban ez még ma is ható tényező. A nagy szegénység ellenére a gyermekáldás itt mindig bő volt. A község „kopása” is csak az ötvenes évek iparosodása idején kezdődött. Igaz, azóta, ha váltakozó „sikerrel” is, de tart. Régebben a bányavidé­kek, a nagy ipari központok jelentették az elszívó erőt. Ma már a naponta elérhető ipar, az újfehértói gyapjúszövő, a téglási Hajdú­sági Iparművek adnak kenyeret a község lakói egy részének. Az otthonmaradottakat a termelőszövetkezet látja el munkával. A távoli múlt sincs itt még túl messze. Idősebb informátoraim, közöttük a tősgyö­keres érpataki Pulinka Sándor tsz-elnök így summázott: — Az úrdolga itt a felszabadulásig je­len volt. A szegény nép, hogy kapjon egy darabka harmados földet, egész éven át mo­sott, dagasztott, fát vágott, udvart sepert, jó­szágot etetett a nagygazdáknál. Az pedig, akinek volt egy-két magyar hold földje, de igavonó állata nem, az sokszor hetes munká­val fizetett a szántásért, vetésért. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a homokon mindig két­szeres munkaráfordítással fizetett a föld, akkor még igazabb képet kapunk az itt élő nép mindennapi kenyeréért való küzdelmé­ről. — Az én anyám — vette át a szót Kató Sándorné tsz-párttitkár —, hogy délben ebéd legyen, azért hajnalban hátára vett egy fél zsák krumplit és vitte az újfehértói piacra. Mikor elárulta, vásárolt egy darabka zsíro- zót és indult haza. Mire húzták a delet, az ebéddel ott volt a határban apánknál. A ma­radékon meg a nyolc gyerek osztozott. — A ma is őrzött és féltett kiosztási föld­könyv szerint 235 érpataki szegényember 876 katasztrális hold földhöz jutott a felsza­baduláskor — jegyezte meg Takács József tanácsi kirendeltségvezető. — A községet a legutóbbi adatok alapján 820 lakóházban 2716-an lakják. A lakások az utóbbi idők történelmét ír­ják. Az öreg házak nád-, zsúp- és szalma­tetőikkel híven őrzik a huszas, harmincas évek gazdasági viszonyait. Erről beszélnek vert, meg paticsfalai, amik csak jobb eset­ben épültek vályogból. A tornácos házak is e kor divatját őrzik. Akkor talán ez utóbbi­ak lehettek itt a falusi státusszimbólumok. Az újak pedig? Közülük egy-kettő mintha hivalkodna is vas-, kő-, betonerődítmény jel­legével. — A falu dinamikusan fejlődik. — Ezt Gulyás József vb-titkártól tudjuk, aki az előrehaladás számait fejből sorolja: — Érpatakon elkészült a vízműhálózat. Tizenötezer-kétszáz méter csővezetéket fek­tettek le. Felállítottak 57 közkutat és 67 tűz­csapot. Most folyik a hálózat mosatása, köz­egészségügyi ellenőrzése. A nyár folyamán ott lesz a víz minden lakásban. A községet a közös tanácsban harminc­hármán képviselik. Az Űjfehértóhoz való csatolás, az átállás sok gondot is jelent, hal­lottam vasárnap délutáni kiskapu előtti be­szélgetéseim során. Ez adódik abból, hogy nemcsak a tanács szűnt meg és sor funkció­ja került be Üjfehértóra. Itt járásváltás is történt. Fél évvel ezelőtt Érpatak a nagy- kállói járáshoz tartozva, ügyes-bajos dolgait Nagykállóban intézte el. Ide tartoztak sztk- rendelő szerint is. Ez részben még ma is így van. A közlekedés így Nagykállócentrikus volt. Ma a nyíregyházi járáshoz tartozva mintha minden a feje tetejére állt volna. A Kállóba járó buszt elegendő utas híján meg akarják szüntetni. A kereskedelmi ellátásban is érződik né­mi kettősség. A hat bolt, a két presszó és az egy italbolt a Nagykállóí Áfészhez tartozik. — A megrendelt áru nem mindig érkezik meg — hallottuk a 46-os számú bolt vezető­jétől, Marton Sándortól. — így aztán, ami nem jön meg a túrával (tej, kenyér naponta, üdítő italok hetente, fűszer tíznaponta), azért a saját kocsimmal megyek a nagykereske­delmi vállalathoz. Különösen a kurrens árukhoz így juthat hozzá az én vásárlókö­zönségem. A Rózsa Ferenc Tsz-ben az átálással járó gazdálkodási nehézségekről, az új szabályo­zórendszer életbe lépéséről beszélgettünk. A vezetők egybehangzóan vallják, hogy ne­héz a helyzetük. Ma nem tudnak örülni a szomszédos nagykállói tsz-től visszakapott almásnak sem. Ázt viszont bizakodva mond­ják, hogy a határ szép, a kilátásaik jók, a tagság szorgalmas. Orosz Sándorné (Vörös­hadsereg út 15.) tsz-tag ezt meg is erősíti: — Lehetetlent mi nem ismerünk. Befejez­tük a dohányt. Most a többi szántóföldi mun­kát végezzük, meg a ládaszegezésnél tevé­kenykedünk. A háromszáznál több munkába járónak, a 436 tagnak meg a családjának kell megkeresnünk a mindennapi kenyeret. A szépen öltöztetett gyermekek családi nevelésében dr. Némethy Pálma körzeti or­vos nem mindenben ért egyet a szülőkkel. — A gyermeknevelésben kifogásolom — kezdte a fiatal körzeti orvos —, hogy a falu­si emberek nem lakják a családi házat. A modernül, kényelmesen, no meg sokszor igé­nyesen berendezett szobák üresek, a család meg a nyári konyhában szorong. Ebben a községben a gyerekek nagyobbik felének le­hetne külön szobája Nem elég a gyerekeket csak öltöztetni, otthon is nagyobb kényelem­re van szüksége fejlődéséhez. Én ezt mon­dom úton-útfélen. Ma még alig találok meg- hallgatókra. Pedig gyermekév van. Sok minden egyéb beidegződött, rossz szo­kásról is szeretném távoltartani páciensei­met. Vallom: a körzeti orvosnak nemcsak a gyógyító munka a feladata, de a nevelő te­vékenység is. Minél több embert ismertem meg beszél­getéseim során, annál közelebb kerültünk egymáshoz, a község életéhez. Vasárnap dél­utáni tanyázgatásom alatt a szélső házak egyike előtt, idős Kovács János kapujában beszélgettünk. A 69 éves háziasszony család­ja, tizennégy unokája és négy dédunokája fényképeivel dicsekedett. Arról beszélt, hogy az asszonysors is nagyot változott. Nemhogy a barázdában, de még a családi házban sem szülnek a mai fiatal nők. Jól felszerelt szülőotthonokban adhatnak életet magzataiknak. M íg az asszonyokkal a bevásárlás, a sü­tés-főzés, a családnevelés mindenna­pos gondját-baját soroltuk elő, a fér­fiak a meggyfa alatt kártyáztak. Negyven köröm is van egyszerre a bankban. Zsíroz­nak erősen. A magasból lökhájtásos repülő­gép hangja töri meg a csendet. Itt lent pe­dig évszázadok nyugalmával virágzik az akác, játszanak a gyerekek, jönnek haza a legelőről a duzzadt tőgyű tehenek. Ezek együtt teszik ma az érpataki hétköznapokat, vasárnapokat, az itt élő dolgos emberek éle­tét. Sigér Imre 1979. június 10.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom