Kelet-Magyarország, 1979. május (36. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-27 / 122. szám

Áz első magyar misszilis levél Kisvárdára küldték 1486-ban Visegrádról A valóságban elküldött (misszilis) és megmaradt első magyar nyelvű levél Mátyás király uralkodásának (1458— 1490) éveiből való, szabolcsi vonatkozású és egyben kap­csolódik a király személyéhez is. Várday III. Aladár (1466— 1502) királyi kamerás és ta­nácsos írta a visegrádi királyi udvarból egy peres ügyük kapcsán testvéréhez, Kisvár- dai Miklóshoz Kisvárdába. A címzett Várday Miklós 1462-től lépett apja örökébe szabolcsi főispánként. A kisvárdai Várday család iratai között maradt fenn ez a levél, s a nagy magyar fő­úri családi levéltárak átvizs­gálása kapcsán közölte 1925- ben Jakubovich Emil (Ma­gyar Nyelv 1925, 21, 114—120). A levél szövege mai írással a következő: „Én Jó uram, tudja te kegyelmed, hogy Be- gánytól mit üzent vala a do­log felől Vajda uramnak, tudjad bizonnyal, hogy azt neki mind szóról-szóra meg­beszélte. Én is beszéltem Ve­le, igen fogadta, hogy örö­mest törekszik benne. Min­den jóvégre, azért tudjad bi­zonnyal, hogy ugyanitten Vi- segrádon szólunk Királynak Őfelségének. Azért az levele­ket, amely felől beszéltünk, hova hamarabb felküldjétek, annál hamarabb felküldjétek. Aladár atyafia” (A levél címzése latin.) A keltezés nélküli levél keletkezésének időpontját a szövege, azaz a tartalma alap­ján sikerült megállapítania. A levél lényege: Várday Miklós bizonyos ügyben Begányi (Mihály) által üzenetet kül­dött a vajda úrhoz (Ecsedi Báthori István országbíró és 1493-tól erdélyi vajda is, meg­halt: 1493-ban). A levélíró maga is szólott a dolog felől Báthorinak, aki örömest ígér­te támogatását. Az iratokat Kisvárdáról mihamarabb fel kell küldeni Visegrádra, s ő beszél az ugyanitt tartózkodó királlyal is az ügyben. Báthori István vajda párt­fogó szerepe, a Várday test­vérekkel való rokoni viszo­nyukból magyarázható. Az agglegény Báthori István a Somlyói ág révén ugyanis ro­konságban volt a Várday csa­láddal. Ismeretes, hogy Mátyás ki­rály legutoljára 1490. január 17-én tartózkodott a pazar fénnyel újraépített visegrádi székhelyén, amelyet még az egyik pápai követ is „földi paradicsomnak” nevezett gyönyörű kertjei és palotái miatt. A király azonban csak 1486 első negyedében és 1489 tavaszától 1490 februárjáig tartózkodott Visegrádon (és Budán), mert I486 augusztu­sától 1489 márciusáig alig volt hazánkban, idejének na­gyobb részét Bécsújhely alatt, illetve Bécsben töltötte. Segített a meghatározásban még egy, 1486. március 16-án, Budán kelt latin nyelvű ok­levél is, amely szerint Zápo- lyai Imre nádor a 3 Várday testvérre e perben kiszabott 300 márkányi bírságnak őt illető részét elengedi Báthori István országbíró és erdélyi vajda közbenjárására. Mind­ezeket tekintetbe véve a le­vél csakis 1486-ból származ­hatott és egyben a legrégibb világi témájú (nem theologiai tartalmú) összefüggő prózai magyar szöveg. Ezen első ma­gyar nyelvű levélnek a szö­vegezése azonban még meg­lehetősen kezdetleges, tulaj­donképpen a spontán élőbe­széd egyszerű lerögzítése. Dr. Fazekas Árpád 1486 körül: VÁRDAY ALADÁR levele VÁRDAY MIKLÓS-hoz. (Vö. Jakubovich E., A legré­gibb magyar misszilis levél. MNy. XXI. 115.) lom a távolságot. Lehet vagy 20 méter. Lelapulok. Érzem, hogy a szívem sebesebben ver. A madár nem mozdul. Vár? Meredten nézek. A köny- nyem lassan megered. Az erőltetést nem bírom. Meg a túl erős fényt. Márpedig az ég vakít. Jó, hogy a nap a jobb kezem felé esik. Nem igaz, hogy olyan, mint a borbély­tányér. Attól a szürke felhő­től inkább teflonsütőnek tű­nik. Gondolkodom a felhőfé­le latin nevén. Nem azért, mert különösen intelligens va­gyok. Csak éppen megvettem egy könyvet, s abban olvas­tam. De nem jut eszembe. Kár. Legalább ennyi haszna lenne, hogy este olvastam. De mit törődök én a felhővel! A madár felé kell igyekezni. Biztos, hogy innen már fel­ismerem — meditálok egy fű­csomó mellett. Lassan fel­emelem a fejem. De nem. A leszállófa kusza ágszövevénye takarja a nagy testet. Milyen nyugodt madár. Vagy annyi­ra sem méltat, hogy elröp­penjen? Lehet. Vagy olyan művészien cserkésztem be, hogy túljártam az eszén? Diadalmas vagyok. Ez kü­lönben olyan dolog, ami min­dig kicsit riaszt. Volt egyszer egy szeretőm, aki akkor, ami­kor szakítottunk, elmondta: azért csinált mindig úgy, mintha meghódítottam volna, mert egy férfi számára min­dig sokat jelent a diadal. Pe­dig sosem történt más, mint amit ő akart. Lehet, hogy ez a madár volt a szeretőm? S most itt mászát, kuszát, hogy enyém legyen a siker, a dia­dal, s közben maga is várja, hogy megcsodáljam? Dühös lettem a madárra. Hirtelen felálltam a rétről. Erőszakosan, széles mozdu­lattal. Közben a csúcsot fi­gyeltem. Ha röpülni akar, ám tegye! De nem mozdult. Még a ruhámat is porolgattam, tö- rölgettem, de semmi. Milyen madár ez? Nem fél? Ekkora önbizalom! Persze, gondolhat­ja, hogy nem tudok felmász­ni hozzá. De lehetne puskám! De nincs. Biztos egy sokat próbált öreg, aki pontosan tudja, hogy nem jelentek szá­mára veszélyt. Varjú? Réti­sas? Bagoly? Hogy nem kon­dorkeselyű, az biztos. De mi? Szaporázom a lépteimet. Ti­zenöt lépés. Tíz. Hat. Hunyo­rítok, megtörlöm a kabát uj­júval a szemem, kiszárítom a könnyet. Meresztem, hunyo­rítok. Alakítom a lencse gör­bületét, a fókuszt. Hess! Or­dítok magatehetetlenül, hes- segetem, ordítok. Nem moz­dul egy cseppet sem. Már ott állok a fa alatt. Itt látszik, milyen magas. Kuszák az ágak innen lentről is. Az ágak között gallyak, néhány múlt évről maradt száraz levél. Az erőlködéstől homályosan lá­tok. Újra törölgetem a sze­mem. Már a szemüveget is összemaszatoltam. Keresek egy zsebkendőt, de nem talá­lok. Míg itt lenn küzdők, a madár fenn ül. Innen se lá­tok semmit. Felmászni — ezt dörömböli valami. Meglendítem magam. Roppanó derékkal. Alig bírom magam valamennyire felhúz­ni. Nehéz has, nehéz ülep. A nadrágom is beakad egy ké­regdarabba. A madár nem mozdul, s ami a fő, innen már hallanám, ha felröppen­ne. Nem teszi. Olvastam va­lahol, hogy vannak olyan éhes madarak, amelyek végső el­keseredésükben megvárják a támadót, s kikaparják a sze­mét. Nos, ez pórul jár. Ott az üveg a szemem előtt. Vé­dőszemüveg. De ne gondoljak ilyet, hiszen semmi másról nincsen szó, mint lustaságról és gyávaságról. Mikor mász­tam én kétemelet magasság­ba? Vonszolom magam fölfe­lé. Egész jól megy ott, ahol az ágak olyanok, mint a lép­cső. Még néhány gally, s fenn vagyok. Egyre világosabb itt minden, ritkábbak az ágak. Egy húzódzkodás. És itt vagyok. A madárnál. Nem rebben, ül. De nem is ma­dár! Csak olyan, mint egy madár. Egy madáralakú fa­csonk. Szürkésen fekete, bar­násán zöld. Még a feje alakja is megvan. Megdermedek. Né­zem, és nem tudom, hogy el­sírjam-e magam, vagy ka­cagjak. Letörök egy ágat, és rácsapok. Nem törik le a madáralakú csonk. Ül, őrzőn, vigyázón, nyugodtan, pihe­nőn. Feljebb megyek. Le akarom törni. De nincs erőm. A má­szás mindent kivett belőlem. Ráköpök. Aztán elindulok lassan lefelé. Ágról-ágra, gyorsan. ' Majd lehuppanok. Az erőlködéstől megizzadtam, a szemüveg is befutott. Pá­rás. Botorkálva indulok a rét széle felé. Törölgetem ingem­be az üveget, maszatos lesz. Nem gondolok már a madár­ra. Csak el innen, messzire. Szégyellem a nadrágomba be­letört fűzöldet, a tenyeremen látható horzsolásokat, a má­szást, kúszást. Mindent szé­gyenek. Oda a diadal. Aztán visszanézek a fához. Egy perc­re úgy tűnik, valami felszállt a csúcsról. Ettől megnyug­szom. S most már vissza sem nézve futok el a leszállófától. Bürget Lajos MEGYÉNK TÁJAIN Sonkád A kocsma előtt süttetjük magunkat a nappal. A falat támasztva filozofál­gatunk az életről, a halálról, meg persze a jó borról. Nem mintha Juhász Zsigmond, Bakos József meg Oláh Józsi bácsi olyan nagy borivó lenne, de hát ráér­nek már az ilyen idősebb emberek, és szó esik ilyenkor mindenről. Különösen most, hogy még krónikás is jegyzi a szavukat. A szemközti járdán fiatal legény bicik­lizik el, köszönésképpen aprót biccent a fe­jével. — Mi azért hangosan köszöntünk az utcán — zsörtölődik az egyik öreg, majd még hozzáteszi fejét ingatva: — Persze, azért mi sem mindenkinek, csak aki megér­demelte. Mert kevélyek voltunk, ajaj, mi­lyen kevélyek! Na, azt mondja meg nekünk, fiatalember, miért jártak olyan peckesen régen a szatmári legények? — fordulnak felém ravaszkásan hunyorítva az öregek. — No, ugye, ezt még maga se tudja! — nyug­tázzák elégedetten tanácstalanságomat. — Kavicsot tettünk a talpunk alá, a csizma sarkába, hogy törje a lábunkat, és csak láb­ujjhegyen tudjunk járni. Hát persze, hogy hetykén lépdeltünk, egyenes gerinccel. Mit gondol, miért olyan rátarti, büszke, délceg a szatmári legények tánca? Mert így szokták meg a járást, és ilyen volt az életük is. Mint mikor követ dobnak a vízbe, és az gyűrűzni kezd: így bukkan fel egyre több dolog az öregek emlékezetében. Kaffka Mar­git írta valahol, hogy sehol a világon nem tudtak úgy udvarolni az emberek, mint Szatmárban. S leleményesek voltak, furfan­gosak a szerelemben is. Errefelé ha a le­gényt a harmadik házban sem fogadták, a negyedikbe már úgy tért be, hogy lisztet szórt a vállára, és engedelmet kért, mert csak ilyen későn tudott jönni, de annyi dol­ga volt, most végzett a malomban. Egy sze­kér búzát őröltetett, amit haza kellett vinni, azért is olyan lisztes a válla. Hogy a lányos házban úgyis tudták: a le­gény legfeljebb a nagygazdák udvarán lát­hatott egy teljes szekér búzát, nem számí­tott, hiszen aki olyan szépen beszél, s aki így ért a lódításhoz, azon biztosan nem tud kifogni az élet, bármennyire is szegény. Nagy Cedron házában hajtogatom a majd százötven éves biblia elsárgult lapjait. Az utolsó oldalon kézírásos bejegyzés: — „Az Nagy Tűz és az Nagy Árvíz vót 1884. évben. Az tűz május 26-ik napján és az víz június 14-ik napján.” Lejjebb néhány sorral ugyan­az a kéz írja: „Nagy tél volt 1888-ban. mely 1887-ben kezdődött december 14-ik napján, oly nagy hó volt, hogy derékig ért.” Aláírás: Nagy Gedeon, azaz a vendéglátóm nagyapja. — Az tényleg hatalmas tűz volt — idézi a régi öregek szavait a 72 esztendős Nagy Gedeon a tűzhely mellett ülve. — Történt pedig, hogy az egyik gazda jókor reggel fel­ment pipával a szénapadlásra, hogy megrak­ja a szekeret takarmánnyal, mert vásárra készült Tiszaújlakra. A pipából kiesett egy parázs, de órák múlva kapott csak lángra a széna. Oda volt a fél falu Újlakon, a vásá­ron, nem volt, aki oltsa a tüzet. Bizony le­égett az egész utca, a nagyapám háza is ak­kor pusztult el. De a következő évben épí­tettek másikat, ezt ni, amiben mi is élünk. Az árvizekre még én is emlékszem, majd minden évben meglátogatták a falut. Nem is tudom, hol olvastam egy régi könyvben, ott írják, hogy az árvíz gyakran űzte el a falu lakóit, s ha hirtelen jött, még a legelőkön, a kint háló marhákban is nagy pusztítást végzett. Ugye akkor nem — de még az én pulyakoromban sem — voltak errefelé tölté­sek, szabadon jöhetett a víz a Túrról, meg a Tiszáról. Persze, most már annyi a gát, az ember csak győzze számolni. Agyonszabá­lyozták ezeket a folyókat, így ölték meg majdnem az Öreg-Túrunkat is. Éppen hogy csak van benne víz, hal meg alig. Nézze meg, itt folyik a kert alatt, ahol a diófák állnak. El is indulok, de menet közben meggon­dolom magam. Benézek inkább a tsz-irodá- ba, a folyót későbbre tartogatom. Az iroda előtt öregasszony áll, kezében nagy csomag I virágtövet tart. Dália, majd a nyárutón nyit, de most kell elültetni — mondja a nénike készségesen, majd váratlanul megkérdezi: — Halat nem akar venni ? — Halat? — nézek rá megütközve. — Azt nem — nevetem el magam, majd meg­kérdezem: — Hol árulják? — Itt Baloghéknál, a kocsmáros háza előtt. Szép cigányhal, vagy ahogy a halá­szok mondják, compó. Itt fogták a Túrban, de nem a falu alatt, hanem kint a legelőn. Szóval nem vesz? Pedig azt hittem, maga is azokat keresi. Tudja, lelkem, nagy a keletje nálunk a halnak. Az emberek ezt tartják mindenféle hús között a királynak. Járnak is sokan a vizekre, de keveset fognak. Na, de megyek, mért elkapkodják. Minden jót! — Minden jót! — mondom én is, és be­nyitok a tsz-iroda ajtaján. Egyetlen helyiség az egész, hiszen a központ Kölesén van. Itt Sonkádon Fórizs Zsigmond intézi az embe­rek ügyes-bajos dolgait, most éppen fűbért szed. Három idősebb ember is az asztalánál áll, a negyediknek Szálkái Béla üzemegység­vezető magyarázza, mennyit is kell fizetni egy-egy szarvasmarha után. — Nem valami híresek errefelé a földek — mondja az egyik öreg, miután zsebébe gyömöszölte a visszajáró pénzt. — Inkább ál­lattartással foglalkoznak nálunk az embe­rek, az jobban megéri. Meg sok a nyugdíjas, ők rá is érnek a tehenekkel bajlódni. Mond­jak én magának valamit? Ilyenkor napköz­ben alig találni fiatalt a faluban. Eljárnak azok mind máshová dolgozni, Gyarmatra, Kölesére, meg még távolabb. Csak este jön­nek haza, akkor meg irány a klub. Látta, milyen szép ifjúsági házat építettek tavaly? Nem ! ? Pedig a fala még kis is van pin- gálva. Kaszás emberek vannak ráfestve, meg marokszedő lányok. Ferter János festette, itt dolgozik nálunk a tsz-ben. Ügyes fiú az, még az újságba is szokott rajzolni. Az utcán folytatjuk a beszélgetést, mi­után elköszöntünk Fórizs Zsigmondtól meg Szálkái Bélától. Elmegyünk a szépen hely­rehozott későgótikus templom mellett, mi­kor egy göcsörtös somfát pillantok meg. Ha igaz a legenda, erről kapta valamikor a fa­lu is a nevét. Valamikor régen, hatalmas somfaerdők borították e vidéket, s ezekből készítették a kádármesterek a szívós, nagy időket kiálló kádakat. Somkád, mely később, hogy könnyebben ki lehessen ejteni, Son­káddá módosult. A mozinál búcsúzom el az öregektől, és a kertek alatt egy kis patakot követve kóbo­rolok. Milyen furcsák is így hátulról a szat­mári porták. A kert végében hatalmas dió­fák őrködnek, feljebb nyílegyenes sorban szilvafák zöldellnek. Még feljebb, már majd­nem az udvaron a sütőház terpeszkedik, melyet az istálló és a disznóól követ, s ezek­kel szemben áll a deszkakamora. Néhány helyen megvan még a gabonahombár is, és micsoda remek darabok találhatók ezek kö­zött! A főutcán például Dobos Julianna há­zában 1850-ben faragták az egyiket. Még­hozzá Makai György, a Juliska néni nagy­apja, mint ahogy azt a nemesen díszített be­tűk bizonyítják a hombár oldalába vésve. Az egyik kert végében szűkül a patak, könnyen át lehet ugrani. Átmászom a kerí­tésen, és máris Juhász Andrásék birodalmá­ban találom magam. Körben mindenütt ha­talmas almafák virágoznak. Nem aféle agyonnyomorított jonathán almafák, hanem igazi, hetven esztendővel ezelőtt vadalanyra oltott gyümölcsfák. Téli édes, Török Bálint, cigánypiros, kormos, rozmaring fajta, körté­ből meg vérbélű, bűr. zabbalérő. Valóságos gyűjtemény ez a kert. S micsoda pompás íze, zamata lehet az itt érő gyümölcsnek. Mondja is a •gazda, milyen kár, hogy nem ősszel jártam erre. Megkínált volna néhány almá­val, meg körtével, és biztosan tudja, elcso­dálkoztam volna. De nem baj, nézzek majd be ősszel is hozzájuk. Mindegyik fajtából el­tesz pár szemet, hogy megemlegessem Son- kádot. Balogh Géza KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. május 27.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom