Kelet-Magyarország, 1979. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-22 / 93. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET Tudom, illetlen dolog mások beszélgetését kihallgatni, de két dolgot is fel tudok hozni mentségemre. Egyik, hogy Ön, elnök elvtárs, nem is igyekezett halkan beszélni; a másik, hogy egy vonat fülkéjében akaratlanul is hallja mindenki, mit beszélnek a mellette ülők. Egy ideig próbáltam másra figyelni, ám ahogy belemelegedett a beszélgetésbe, úgy kötötte le egyre jobban az én figyelmemet is. Az utóbbi időben elterjedt és népszerűvé vált juhtenyésztés távlatait ecsetelte, de még ettől is részletesebben beszélt hasonló beosztásban lévő szomszédjának a tenyésztésben már meglévő „nagy buliról”. Kezdődött az állami támogatással, vagyis azzal, hogy Önök — mások is — az anyajuhok állományának növeléséért darabonként 700 forintot kapnak, ami egy 6—700-as anyajuhlétszám beállításánál igencsak tekintélyes összeg. Mondandójának lényege ezután következett. Ha Önök otthon, a tsz-ben kiselejtezik a kiöregedett állományt, s nem pótolják, vissza kell fizetni az államnak a korábban kapott támogatást. Ha viszont nem selejteznek, az öreg anyajuhok maguktól is elpusztulnak, nem kell visszafizetni a pénzt, sőt a biztosító is fizet darabonként 900 forintot, s ezzel a dolog el is van intézve. Legfeljebb egy kis pálinkát kell adni a kocsisnak, amiért a dögöt elszállítja. Ez a buli nem a selejtezés — mondta ön — mert azzal csak a baj van, ráadásul még pótolni is kell a kiselejtezett állományt. Számokat is mondott, hogy bizonyítson, s ha ezeket nem tudtam pontosan megjegyezni, elnézést kérek érte. Két éve 37 állatot selejteztek, s mert nem pótolták, majdnem 26 ezer forintot kellett visszafizetni. Egy évvel később már „okosabbak” voltak: nem selejteztek, közel kétszáz anyajuh megdöglött, s 180 ezret kaptak érte. Nem folytatom tovább a számokat, s az ön értékelését, inkább én mondanám el a véleményem, mert beszélgetésük óta hallottam, máshol is gondolkodnak Önhöz hasonlóan: a népgazdaságnak ugyan kára van, de lényeg, hogy a tsz- nek haszna származzék! Iskolás módszer lenne, ha Önt, mint vezetőt a társadalmi érdek és a csoport- érdek közötti különbségre kellene oktatni, de ön nem is ebbe, hanem a szabályozó rendszerbe, pontosabban a szabályozás adta -lehetőségbe kapaszkodott bele. „Ha ilyen a szabályozás, így kell csinálni” — mondta — biztosan bekalkulálták a kiskaput is, akik kitalálták. Nem tudom, kik dolgozták ki a jövedelemelvonás és a támogatás most érvényes rendszerét, de biztos vagyok benne, hogy nem így képzelték. Segíteni, ösztönözni akartak a támogatással, s nem a kiskaput keresők ferde számításaira, hanem az egyenesen, tisztességesen gondolkodó, a nagyobb közösség érdekeit szem előtt tartó vezetők, az általuk irányított és becsületesen dolgozók érdekeit nézték. Érthetetlen ugyan, de kétségtelen tény, hogy nem tartozik az egyszerű dolgok közé a kiselejtezett anyajuhok értékesítése; az eladással járó tortúrákon túl nincs is megfizetve. Ám ha azt az időt és fáradságot, amelyet a szabályozók kijátszására fordított, mondjuk a felvásárlás körülményeinek tisztázására szánta volna, lehet, hogy az is eredményt hozott volna. Megyénkben kevés, községeink egy részében kifejezetten rossz a húsellátás, még a nagyközségek sem kapnak sokszor többet, mint amennyi a gyermekintézmények konyháit, esetleg a szövetkezet éttermének igényeit kielégíti. Lehetne viszont pótolni, enyhíteni a hiányt a juhhússal, amelyhez Szabolcs-Szatmár megyében lehetetlen hozzájutni, s ha valaki mégis enni akar, át kell lépni hozzá a megyehatárt. S hogy ez így van, ebben — ha sokadmagával is — ön is hibás. Persze könnyebb a szabályozókat kijátszani, s közben másokat szidni, mert rossz az ellátás. Csak félő, hogy előbb-utóbb bezárulnak az ilyen kiskapuk, s nem lesz hol kibújni — a nehéz helyzetből. Bizottság osztályvezetőjével a közoktatásról A Az utóbbi évek oktatásfejlesztési tendenciáit figyelembe véve, hogyan minősíthetjük a közoktatás helyzetében, feltételeiben bekövetkezett változásokat? — A legnagyobb fejlődés az óvodáknál történt, amelyeket egyre inkább a közoktatás szerves részének is tekintünk pedagógiai funkciójuk miatt. 1970-ben az óvodás korú gyerekek 57,7 százaléka járt óvodába, jelenleg arányuk 83—84 százalék. Azonban az óvoda példája mutatja legjobban azt is, hogy a fejlődés ellentmondásos, a társadalom igényei még e dinamikus növekedési ütemet is megelőzik, hiszen például az elmúlt évben is sok ezer gyerek felvételét kellett férőhely hiányában elutasítani. Az általános iskolai tantermek száma hazánkban 1970 óta mintegy 2300-zal növekedett, s 35,4-ről 32,7-re csökkent az egy osztályteremre jutó tanulók száma. Az iskola- építés, tanterembővítés mértéke azonban ennél jóval nagyobb volt, hiszen pótolni kellett az elavult, tanításból kivont épületeket, emellett sok tantermet a körzetesítés, illetve az elnéptelenedés miatt kellett a használatból kivonni. A fejlesztés üteme azonban itt sem megfelelő, egyes területeken a feszültségek növekedtek is. Különösen a nagyvárosokban, az új lakótelepeken, a gyorsabban fejlődő településeken okoz gondot a tanteremhiány, hiszen ezeken a területeken a gyermeklétszám igen gyorsan növekszik. Sok helyen kell visszaállni a két műszakos oktatásra, de előfordul helyenként a napi háromszori váltás is. Örvendetesen növekedett a napközis ellátás aránya — 18,8 százalékról 34,4 százalékra —, de a gondjainkat itt is tükrözi az, hogy bővíteni egyre inkább csak az alsó tagozatosok számára tudunk. (Az alsó tagozatosok 47,2 százaléka, a felsősöknek viszont csak 19,4 százaléka a napközis.) Jelentősen nőtt — csaknem 9 ezerrel — az általános iskolában tanító pedagógusok száma. Különösen az utóbbi években történt sok intézkedés a pedagógusképzés növelésére, ennek kedvező hatása főként ezután várható. Nem tudtuk azonban elkerülni, hogy átmenetileg ne növekedjék a képesítésnélküliek aránya, s ma is sok helyen okoz fő gondot a szakképzett pedagógusok hiánya. Azt hiszem, ez a vázlatos felsorolás is érzékelteti, hogy a fejlődés ellenére sok területen vannak a közoktatásban megoldásra váró feladatok, feszültségek is. És ha ehhez hozzávesszük az oktatás korszerűsítésének feladatait, amelyek minden oktatási formában szükségszerűek, s jórészt ezután következnek, akkor nyilvánvaló, hogy erőfeszítéseinket tovább kell növelni. A A demográfiai helyzet változásait is fi- ^ gyelembe véve, mi várható a következő években? — Köztudott, hogy a jelenlegi feszültségek viszonylag alacsony tanulói létszám mellett alakultak ki. Az elkövetkező 3 évben azonban százezerrel növekszik az óvodás korú gyermekek száma, és tíz év múlva 300 ezerrel lesz több az általános iskolai tanuló. Ebből eredően a következő esztendőkben gondosabban kell számba vennünk, hogy anyagi lehetőségeinket mire fordítjuk. Az bizonyos, hogy a létszámcsúcsra nem tervezhetjük a fejlesztés ütemét. Erre nincs is szükség. Átmeneti megoldásokat is kell keresnünk. Szükség lesz olyan átmeneti jellegű épületek létrehozására, amelyek segítségével iskolaépületeinket — ott, ahol erre szükség van — tantermekkel, napköziotthoni helyiségekkel bővíthetjük. Szükség van a közművelődési és egyéb ifjúsági célokat szolgáló intézmények segítségére is. Ennek már számos példáját látjuk több helyen oly módon, hogy napközben ezeket az épületeket az iskolák rendelkezésére bocsátják. Ezen kívül természetesen más megoldásokat is kell keresnünk. A A Központi Bizottság 1972-ben átfogóan ” értékelte a magyar közoktatásügy helyzetét és megszabta fejlesztésének irányelveit. 1978 szeptemberében, amikor a párt vezető szervei megvizsgálták e határozat végrehajtásának tapasztalatait, milyen következtetésekre jutottak? — A feltételek gyarapodása mellett az 1972-ben megfogalmazott politikai és pedagógiai célok megvalósításában is jelentős eredmények születtek: megkezdődött az iskolarendszer egészét átfogó tartalmi korszerűsítés, erősödött az oktatás és nevelés egysége. Ebben nagy szerepük van a nevelőtestületeknek, a pedagógus pártszervezeteknek, az iskolák irányítására egyre nagyobb figyelmet fordító állami és pártszerveknek. Szélesedtek és tartalmasabbá váltak az iskolák társadalmi kapcsolatai, sok segítséget nyújtanak az ifjúság neveléséhez a társadalmi és tömegszervezetek. Jelentős politikai eredménynek tartjuk a művelődés, a tanulás növekvő társadalmi megbecsülését. A határozat végrehajtásának üteme egyenetlen, néhány fontos területen az előrehaladás a szükségesnél lassúbb. így például az iskolák oktatási-nevelési színvonala közötti különbségeket nem sikerült kellően csökkenteni. A társadalmi-gazdasági változások menetközben új követelményeket is támasztanak az oktatás iránt, ami még jobban ösztönöz a korszerűsítésre, az iskolai munka hatékonyságának növelésére. Ezért növelni kell az iskolák szerepét a tudatformálásban, a marxista—leninista világnézet, a politikai elkötelezettség erősítésében. Nagyobb feladatok hárulnak az iskolákra a népgazdaság mennyiségileg és minőségileg is változó szakemberszükségletének kielégítésében. A következő években — az 1972-es határozatnak megfelelően — továbbra is az általános iskolák és a szakmunkásképző iskolák fejlesztésére kell az erőket összpontosítani, hiszen e két iskolatípus szerepe a legalapvetőbb. A Az 1972-es határozat egyik fő politikai célja az oktatás tartalmi korszerűsítése. Hol tartunk most ezen a területen? In- dokolt-e arról szólni, hogy most érkeztünk el a közoktatás fejlesztésének legjelentősebb állomásához? — Az egyik legfőbb tennivaló valóban az oktató-nevelő munka tartalmi színvonalának emelése. Ennek legfőbb eszköze jelenleg az új nevelési tervek, az új tantervek bevezetése, az új tankönyvek elkészítése és kiadása. Mindez az elmúlt tanévben lényegében már elkezdődött és azóta is bővül, folytatódik. A tantervek megújítását alapvetően két körülmény tette szükségessé. Az egyik, hogy 1963 óta — amikor az eddig alkalmazott tantervek készültek — jelentősen változott, fejlődött a társadalom, és a tudományos megismerés is előrehaladt. Ezeket a változásokat a régi tantervek nem tükrözhették, az idő túlhaladta egy részüket. A másik körülmény az, hogy a kedvezőbb szocializációs feltételek hatására a mai 6 éves gyerekek lényegesen érettebbek, testi és szellemi fejlettségükben meghaladják a 15—20 évvel ezelőtti generációk szintjét, többre kénesek. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek tudását, gondolkodását főleg az óvodában és az alsó tagozaton újabb, játékos elemeket magában foglaló módszerekkel, az eddiginél jobban lehet és kell is fejleszteni. Az új oktatási és nevelési tervek kifejezik, érvényre juttatják azt a törekvésünket, hogy a tudományos ismereteket az életkori sajátosságoknak megfelelően olyan összetételben és színvonalon kell a fiatal nemzedékeknek oktatni, ami biztosítja korszerű műveltségüket és megfelelő összhangban van a társadalmi követelményekkel. Nagy vita folyt a műveltségi arányokról, az egyes tantárgyak ismeretanyagáról és ebből a megvei lapok is kivették a részüket. Minden javaslatot, ötletet természetesen nem lehetett elfogadni. Ezek egv része egyébként egymásnak is ellentmondott, voltak, akik a humán, mások pedig a reál műveltség javára akarták lényegesen megváltoztatni az arányokat. Végül is a tantervekben a társadalmi és á természettudományi ismeretek aránya lényegesen nem változott, a viták tanulságaként is az alakult ki, hogy e két nagy tantárgy- csoport feladatát nem helyes szembeállítani. Csakis együtt tudják kialakítani a társadalmi élet, benne a gazdaság követelményeinek megfelelő emberi tulajdonságokat és a szükséges tudást. Ugyanakkor azonban mind a humán, mind a reál tárgyak tartalma korszerűbb lett. Jobban figyelembe veszik a tudomány mai állását, fejlettségét, különösen vonatkozik ez a matematikára és az anyanyelvi oktatásra. A történelem és az irodalom tananyaga nagvobb figyelmet fordít a hozzánk közelebb álló korokra, s elmélyültebb tanulmányozásra ad lehetőséget. Mindez a világnézeti nevelés szempontiából is alapvető. Az általános iskola 8. osztályában bevezetik az állampolgári és társadalmi ismeretek oktatását, amely segíti, hogy a tanulók megismerjék hazánk társadalmi életét. a szocialista építést, a közösségek, a lakóhely, a tanács, az állam tevékenységét. Az általános iskolákban és a gimnáziumi oktatásban új tantárgy, a „technika” váltja fel a korábbi gyakorlati foglalkozásokat. Az 1963- as óratervekkel szemben jelentős változás az is, hogy növekedett a testnevelési órák száma, a fiatalok testkultúrájának, fizikai edzettségének fejlesztése érdekében. 1979. április 22. A Az új tantervek, tananyagok tehát korszerűbbek a régieknél. Elmondhatjuk-e ezek után, hogy ezzel jó alapot teremtettünk a színvonalasabb, tartalmasabb oktató-nevelő munkához? — Bár tudjuk, hogy az új tantervek, tananyagok szemléletükben is, tartalmukban is jobbak, korszerűbbek a réginél, alkalmasak az oktatási, nevelési célok színvonalas megvalósítására, mégsem gondoljuk, hogy hibátlanok, tökéletesek. Bevezetésük tapasztalatait gondosan kell elemezni.a gyakorlat próbája alapján a szükséges korrekciókat is meg kell majd tenni. Az új tantervek bevezetése a pedagógusoknak nagy feladatot jelent. Nemcsak amiatt, mert az ism^yé.f^tiygg, 3 tananyag változik, hanem azért is, mert új módszerek kialakítását — az eddiginél nagyobb önállóságot — kíván tőlük a reform. Az új tananyagok, tankönyvek bevezetése a szülők számára is gondot jelent. Egyik-másik olyannyira eltér a hagyományostól, az általuk tanulttól, hogy gyermekeik otthoni segítése nehezebb lesz. A pedagógusok persze azt szeretnék, ha a gyerekek az iskolában mindent megértenének és otthon csak az ismeretek tételes megtanulása, gyakorlása lenne a feladat. Ez azonban nem mindig van így_Ezért türelmet kérünk, és támogatunk minden olyan kezdeményezést, ami az új tananyagok szülők közötti megismertetését szolgálja. A A közoktatás tartalmi fejlesztésének w egyik leglényegesebb eleme a középfokú képzés, s annak összehangolása a népgazdasági igényekkel. Hogyan fejeződik ki ez a követelmény oktatáspolitikai gyakorlatunkban? — A középfokú iskoláknak a szülők cs gyermekek tanulás iránti igényét úgy kell kielégíteniük, hogy az összhangban legyen a népgazdaság szükségleteivel és lehetőségeivel. A 70-es évek fejlődését áttekintve megállapíthatjuk, hogy a középfokú oktatás tulajdonképpen már általánossá vált, hiszen ma már az általános iskolát befejezők több mint 90 százaléka tovább tanul. Ezzel párhuzamosan a középfokú oktatás belső arányai — céljainknak megfelelően — a szakmai képzés javára módosultak. Ebben a tanévben már az első osztályos tanulók 53 százaléka szakmunkásképzőbe, 27 százaléka szakközépiskolába, 20 százaléka gimnáziumba jár. Ezek az arányok már jobban megfelelnek az egyéni törekvéseknek és a társadalmi igényeknek egyaránt, mint a korábbiak. Most a fő feladat itt is a tantervi reform megvalósítása, a középfokú iskolák képzési céljainak, tartalmi munkájának korszerűsítése. A gimnáziumokban bevezetik a fakultatív oktatási rendszert, s ez lehetővé teszi a tanulók számára, hogy a harmadik osztálytól kezdve érdeklődési körüknek megfelelően egy-két tantárgyat elmélyültebben tanuljanak, illetve a gyakorlati életben jól hasznosítható ismeretekre tegyenek szert. Az ipari és mezőgazdasági szakközépiskolák képzési célja megváltozott, a tanulók az érettségi melett szakmunkás-képesítést is kapnak, s felkészítik őket a szakirányú továbbtanulásra. A szakmunkásképző iskolákban a szélesebb szakmai alapozás, a konvertálhatóbb képzés érdekében az egymáshoz közel álló szakmákat összevonják, számuk 190-ről mintegy 130-ra csökkent. A 80-as évek elejétől térnek át az új szakmajegyzék szerinti képzésre. A Az eddigiekből kitűnik, hogy a meny- w nyiségi fejlődés nagy. Ugyanez vonatkozik a minőségre is? — Mindent egybevetve elmondhatom, hogy igen. Az utóbbi években egy nagyszabású és átfogó folyamat kibontakozásának lehetünk tanúi. Ez nem egyszerűen a mennyiségi viszonylatokat érinti, hanem sokkal inkább a közoktatás tartalmi jegyeit. A korszerűség követelményeivel szoros összhangban kezdeményezzük, szorgalmazzuk ezeket a változásokat. Lépéseinket behatárolják mind az objektív, mind pedig a szubjektív feltételek. Ezekről sohasem szabad megfeledkezni, megteremtésükért összefogott és széles körű társadalmi együttműködésre van szükség. ^ Köszönöm az interjút. Rákos Imre KM Kornidesz Mihállyal, a Központi "Vasárnap^ INTERJÚ
