Kelet-Magyarország, 1979. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-15 / 88. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. április 15. Osztályának korszakos ábrázolója Derkovíts Gyula emlékezete MEGYÉNK TÁJAIN Szakoly A tetőn a macska félelmetes árnya lopódzkodik az önfeledten tollászkodó veréb felé. A nyitott ablak párkányán végzés, rajta darabka száraz kenyér. Az ablak előtt álló férfi híreket olvas, s az őt figyelő nő arca eltorzul az aggódástól. Derkovits Gyula ebben az 1930-ben készült, a Végzés címet viselő festményében sűrítetten mutatja fel azt a szorongásokkal teli korszakot, amelyet a világgazdasági válság, az éhezés, a kilakoltatások és a fasizmus Európára vetődő árnyéka jelentett. Nincs ebben a festményben semmi elbeszélés, sem irodalmi, tulajdonképoen cselekvés sem. Csak ábrázolás. Az élőlényeknek és a tárgyaknak olv'an, a létezés szükségszerűségeit felmutató, egymáshoz való viszonyát adja a festő, ami feszültté, gon- dolatokár szülővé és érzel-, meket elindítóvá teszi a képet. Derkovits érett művészete általában egv-egy viszonylag egvszerű helyzetet, pillanatot ábrázol, ám azon belül a valóság lényegi sűrítését adja. A művész 85 éve, 1894. április 13-án született és 40 éves korában halt meg. Kényszerűen apja foglalkozását követve asztalos mesterséget tanult, majd önkéntesnek jelentkezett az első világháború frontjára, ahonnan hadirokkantként. megbénult balkézzel. tüdőbajjal és csalódott, fáradt lélekkel tért visz- sza. 1916-ban Budaoestre költözött és lényegében ettől az időtől kezdve foglalkozott rendszeresen a művészettel. A tanulóévek után szűk 15 év állt a rendelkezésére, hogv művészetét kibontakoztassa, remekműveit megteremtse. Rendkívüli alkotó volt, eredendő tehetség, aki a különböző esti tanfolyamokon és szabadiskolákban tanultak után hihetetlen szorgalommal és gyors előrehaladással sajátította el a festészet alapelemeit. Egész emberi alapállása, sorsa érzékennyé tette a társadalmi .valóság iránt. Mint a kommunista párt tagja, eszmeileg tudatosan és felkészülten járt a világban, festői tehetségét ezáltal valósíthatta meg igazán korszakos művekben, „össze kell kötni a képzőművészetet a mondanivalóval — vallottá —, mert az embernek bizonyosan van közölnivalója. Mint festőnek és mai embernek, érzem, hogy kötelességünk az életünk és társadalmunk jelenségeit maradék nélkül kifejezni. Azt hiszem, teljesítem is ezt, mikor aktualitásukat tudomásul veszem. Végzés Valóban teljesítette, s miközben bizonyos polgári szakmai körökben elismerést szerzett művészetével, a hivatalos művészetpolitika minden lehetőségtől megfosztotta, művészetét nem értékelte, sőt elítélte. Derkovits állandó létbizonytalanságban, hihetetlenül fojtogató légkörben adott híradást a művészet nyelvén saját koráról. Szinte valószínűtlen, hogy olyan beteg és meggyötört testtel hogyan tudott naponta vászon elé ülni és a külső elismerés értékvisszajelzése nélkül nagy művek egész sorát létrehozni. Derkovits Gyula marxista felkészültséggel és egészen rendkívüli emberi tapasztalattal tájékozódott a világban. Számára osztályának, a munkásosztálynak korszakos ábrázolása nem azt jelentette, hogy képein elgyötört, megnyomorított munkások rémlenek fel. Egy Önarcképben, a befagyott ^blak táblájában megvillanó szuronyban, az őrbódéban leselkedő fegyveresben éppúgy a korról szólt, mint a homokszállítók, a cSónakosok vagy a hajókovács megfestésekor. Derkovits Gyula, mint említettük, eredendő tehetség volt, de nem vakon és megszállottan alkotott. A legnehezebb emberi körülmények között is munkáihoz a rajzok, a festményvázlatok egész sorát készítette. Szinte pontról pontra követhető, hogyan alakult ki a végső mű szerkezete, szoros, feszült kompozíciója, miként formálódott a gondolat és nyerte el végső képi formáját. Következetes életművet hagyott hátra, olyan festészetet, amely egy szörnyű kor lenyomata s művészileg, emberileg mégis felemelő. Munkássága annyira egyedi és olyan öntörvényű, hogy szinte követhetetlen: Nagyságát a vele kortásként alkotó másik nagy proletárfestő, Dési Huber István így jellemezte: „Vannak küldetése.s emberek, költők, politikusok, írók, művészek, akiknek életinten- zítása messze túlhaladja kortársaik életét. Akikben tömörülnek a dolgok. Az osztály, a néo. a nemzet érzelmei. Akikben összefut minden, ami a nagy egységekben él: a fájdalom, az öröm, a szenvedés. S amit érzékeikkel megélnek, sorra szám- baveszik: a rész ismeri így meg az egész életét, az égvén a sokaságét. Mintha külön szervük lenne rá ezeknek az embereknek, úgv fognak föl, zárnak magukba mindent, hogv később hatványozottan fejezzék ki műveikben.” önarckép Nenzedékek H. M. takonymasinák vagyunk. Borral tisztította a száját és leült velünk kártyázni. Csaltunk sokat, ő meg úgy tett, mintha nem venné észre ... Most biciklin tekerek a sín melletti földúton. öcsém helye üres. Már biztosan megfordult, kocsival hamarabb végezni. A cigánysoron gyorsítok a tempón, aztán mégis lelassítok. A putrik felé nézek, kutatom, mi változott azóta, de semmi. A Kút utca végén most is ott a kút. Csupasz. Nincs a csőrében vödör, nincs kéz a fogantyúján ... nincs barack ... igaz, szép frizura sincs. Nagymamát a meleg konyha vigyázza. Megörül nekem. Elő a kölnisüveget, meglocsolom, borral kínál. Fogom a két vödröt, ki a kúthoz. vízzel töltöm őket", visz- sza a konyhába. Ülök és nézelődöm. A kredencen a pakli kártyát keresi a szemem, hiába. Kortyolgatom a bort, egyesegyedül.. Maradok még vagy fél órát és elköszönök. Nem a sínek felé, a Körte irányába indulok. Megtöltetek egy literes üvegei olasz- riziinggel és kitekerek a temetőbe. — Locsolni jöttem, nagyapa — mondom a földkupacra. Azzal kihúzom a dugót és öntözni kezdem a sírját. — Nehogy mán kilocsód! — lép elő a szomszéd sír keresztje mögül. Kezében piros ász, tök alsó, makk tizes. Barackot nyom a fejem búbjára és megfogja a kezem. Kisétálunk a temető kapuján. A Körtében három decit kér, nekem meg nagymálnát. Félrehúzódunk, mások is hadd férjenek a pulthoz. Zsebében kotorászik, mit kereshet? Hát persze, a cigaretta! Kér valakitől egy szálat, tüzet is hozzá. Mélyeket sluk- kol, nagyokat kortyint. Kiiszom én is a málnámat, nehogy lemaradjak. — Minden jót, Piszkei bácsi! — mondják neki többen, ahogy megyünk kifelé. — Isten velük! — mondja nekik nagyapa. A vurstliban fölfizet a ring- lispilre. egyszerre három menetre. Indul a ringlispil. láncok feszülnek, lenn emberek törpülnek. Minden körnél látom a nagyapát, int is néha, mosolyog is. Aztán az eget nézem. ott messze madarak repülnek. én is madár vagyok, úgy érzem. A harmadik menet után kiszállok, a nagyapa sehol. Indulok a boros sátor felé, hátha..., de nem. A céllövöl- désnél találok rá, csokornyi műrózsát lőtt nekem, míg madárkod tam. Sorban álltunk a vattacukrosnál, célba dobunk rongylabdákkal, hamutartót nyerünk, meg egy műanyag autót. Még egy menet a ringlispi- len. Boros sátor előtt a nagyapa. Itt nincs málna, pohárból egy korty az enyém. — A nagymama örülni fog a rózsának — mondom hazafelé. Az udvar végén fűrészbak. Lovagolok rajta. Nagypapa rozsét vág, nagymama alszik. — Ne keltsük fel — mondja. A rozsét a sparhelt mellé rakja, kezem fogja és indulunk a temető felé. A sírhoz érve, se szó, se beszéd, eltűnik. Kutatom a nvomát, hiába. A szomszéd sír keresztjéhez ugróm, ott sincs. — Nagyapa! Nagyapa! — kiabálom, aztán halkan folytatom: — Jövő húsvéfkor is ... — Könnyezem szavaimhoz. Nem csoda. Ügy itt hagyott, hogy barackot sem nyomott a fejemre. Hámos Vilmos E gyszer — úgy negyven évvel ezelőtt 1 Nyírmihálydiba tartva — már végig- 1 mentem Szakoly főutcáján. Gyermekként csodálkoztam rá a sok paticsfalú, apróablakos, szalmatetős házra, a kórókerítések- re, a szegénységre. Szegények voltunk mi is, de csupasz fenékkel sohasem csúszkáltam a porban. Akkoráink csupasz gyereket is láttam. Csak eg^ius kós'zos ingecske lengett krumplitól, puliszkától puffasztott hasukon. — Tavaly 12 szárítókamrát építettünk meg, idén további hét épül és a korszerűsítést folytatjuk 1980-ban is. A kapott állami pénzből vett még a termelőszövetkezet négy MTZ traktort, két T— 150-es erőgépet, két F—516-os kombájnt, 'meg ami kellett, munkagépeket. A kombájnokkal kapcsolatban mondta el a párttitkár: Harsogó tavasz volt. Kerti virág, orgona sehol nem virított, csak a kastélykertben. A delelőn jócskán túljutott nap óriásira növelte a kastély árnyékát. Árnyék volt az a javából, befedte a falut, a határt, a cselédek, dohányosok, napszámosok egész életét. Persze, akkor én nem gondoltam, nem is gondolhattam erre, hiszen csak gyermek voltam. Csak arra ügyeltem, miként veri el apám ostorával a szekerünkre rontó jól táplált, csaholó kutyákat. Az ebek a kastélykertből jöttek. Most megint Szakolyban járok. A kastélyra csak egy pillantást vetek. A kerti úton fehér fejkendős fiatalasszony lépked, egy azok közül, akik az élet elesettjeit gondozzák. Látok sétáló, napfürdőző asszonyokat, férfiakat. Néhányszor már találkoztam a kastély lakóival. Az elmúlt őszön almát szüreteltek a Balkányi Állami Gazdaság Ordasi kertjében. Nem a munkájuk hasznát érzékeltem, a mellettem álló főkertész sem. Hanem a terápiát. Azt, amit a feladat jelentett: piros almát szedni a zöld lombok közül. ★ Nem láttam a temetőt. — A sírkövesnek annyi a megrendelése, hogy sorba kell állni. Egy vagyon van a temetőben — mondták. — Az egyik-másik kerítés, amit az utóbbi időben csináltatnak, 20—30 ezer forintot ér. Csak a kerítés! — A községben inkább több mint kevesebb húsznál a központi fűtéses lakás. — Tavalyelőtt 40 millió forintot ért a dohány, amit a lakosság értékesített. ★ Tavasz van. A községben, a határban bolydult méhkashoz hasonló az élet. Dolgoznak. Mindenkinek dolga van. Egy Rába 180-as — hatalmas erőgép — sokleveles ekéjét húzva fröccsend szét útjából a sarat. Egy MTZ ki tudja, milyen feladattal és ki tudja, milyen tagba, trappol munkára, a határba. Az udvarokon szerfás, házilag készített do- hánypajtákon tavalyi, szakadt fóliákat cibál a március végi kerge szél. A termelőszövetkezet gépudvarának irodájában vagyunk. Egy traktoros állít be — nagyra nőtt, kétméteres legény — és azt mondja: az új, a bejáratos géppel normában nem vállalja a munkát. Azt kapja válaszul: beszéljen az agronómussal. Fényes Imre gépesítési üzemágvezetővel, párttitkárral statisztikázunk. A szakszövetkezetből lett termelőszövetkezet erejét mérjük fel. Jószerivel most már egyben, egy tagban van a határ, 2790 hektár. A földből, ami nem a legjobb termő, 1900 hektár a szántó, 140 hektár a gyümölcsös, a többi rét, legelő, erdő. Január 1-én nagy változás történt a községben. A szakszövetkezet tsz lett és ehhez a fordulathoz hozományként a szakolyi Egyetértés gépesítésre 6 millió forint állami támogatást kapott. Mire költik? — Már elköltöttük — mondja a párttitkár. — Egymilliót a dohánytermesztés fejlesztésére. Vettünk két Balthes-kombájnt, három palántázót. Most először alkalmazunk majd ilyen gépeket. -Én is kíváncsi vagyok, mit szólnak majd a tagok. Az biztos, hogy könnyebb lesz a munka. Kell is, hiszen itt a dohánynak nagy hagyománya van, és aki eddig a dohányban dolgozott, nagyon megszenvedett. A közös dohányterület 100 hektár lesz,'a 200 hektár háztáji föld nagyrészét is dohánypalántával ültetik be. A dohány szárításában is történt és történik korszerűsítés. még a szakszövetkezet idejében történt, hogy amikor az első kombájt a községbe vitték, akkor az egyik parasztember váltig erőskö- dött: „Na, ez a minekhívják gép az én földemre nem teszi be a kerekét!” A rákövetkező évben ő ment sürgetni az irodára: az ő gabonáját mikor sorolják be, mert már pereg a szem ... ★ Sok és változatos korszakot élt meg a község. Nem 1945 előtt, mert akkor évszázada állóvíz volt az élet. A felszabadulást követően voltak ezek a korszakok. Földosztás, tsz-szervezés, tszcs-szervezés, szakszövetkezetek egyesítése és most a révbeérés, a termelőszövetkezet megalakulása. Mi volt, hogy volt, minek kitatni; mi van, mi lesz, ez az érdekes. Fényes Imre kijelenti: — Most tavasszal meglepően sokan jelentkeztek munkára. Főleg az asszonyok. Valamikor nem tudtunk egybehozni egy közgyűlést. Üjra és újra meg kellett magyarázni az embereknek, akik vonakodtak aláírni a jelenléti ívet, hogy ez már nem belépési nyilatkozat, a belépés régen megtörtént. Szóval most az a gondunk, hogy többen is jönnek, mint amire számítottunk és keressük a módját, mivel foglalkoztassuk őket. Hatszáz tagunk van, a fele járadékos, nyugdíjas. Arra gondoltunk, hogy létesítünk valamilyen melléküzemágat. Jártunk már ebben az ügyben Pesten is. ★ A községnek 3100 lakosa van. Közülük csak kevesen élnek a földből, a földművelésből. Mint más hasonló községben, kialakult a kétlakiság, a férfiak eleje eljár az iparba, a feleségek, a család nőtagjai termelőszövetkezeti tagok. Természetesen a férfiak is besegítenek a háztáji termelésbe, abba, hogy a dohányból, az állattenyésztésből pluszként 30—40 millió forint kerüljön évente a községbe. De hagyjuk a témát, visszatérünk újra a termelőszövetkezetre, az új élet, az új gazdálkodási forma indulására. Számba vesszük az 1979. évre tervezett feladatokat. A termésátlagok tervezésénél, főleg a 15 mázsás hektáronkénti rozzsal, a 25 mázsás kukoricával nem fogott valami vastagon a ceruza. — Nem a számok tetszetősségére törekedtünk — tesz ellenvetést a párttitkár —, hanem arra, hogy a földet a lehetőségeinkhez képest becsületesen hasznosítsuk. Csak any- nyit terveztünk, amennyit teljesíthetünk. Ha minden meglesz, úgy a tagokkal szemben vállalt kötelezettségek is teljesülnek. — ígértek valamit? — Nem ígértünk. De azon leszünk, hogy az eddigi életszínvonal maradjon, sőt növekedjen. A termelőszövetkezet havonta készpénzzel fizeti majd a munkát, és aki dolgozik, az nem bánja meg. Egyébként szorgalmas, dolgos emberek laknak itt. Én nem vagyok született szakolyi, de az itt töltött közel másfél évtized alatt azt tapasztaltam, hogy az emberek legfőbb erénye a szorgalom. jR'ra, amit a párttitk'ár mondott igazolás, bV hogy bár még nincs itt a munka dan- dárja, de serénykedő emberekkel van tele a határ, szorgoskodnak a zártkertekben is. A közösben 15 asszony a sok dohányhoz a palántát neveli, 30 ember a gyümölcsösökbe metszeni jár, sokan vesznek részt az erdőirtásban, de még többen a talajelőkészítésben, vetésben. Reményekkel indult ez az év és minden bizonnyal valóra válnak majd a tervek, és elhatározások. Seres Ernő i
