Kelet-Magyarország, 1979. március (36. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-09 / 57. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1979. március 9. Kommentár Közös célokért A kínai agresszió előidézte feszült nemzetközi helyzetben került sor Moszkvában Kádár János és Leonyid Brezsnyev megbeszéléseire. A békéért aggódó embermilliók — s itt nemcsak a két ország népei értendők — nagy érdeklődése és reményteljes várakozása kísérte végig a két tapasztalt pártvezető eszmecseréjét. A tárgyalásokról kiadott közlemény, valamint az elhangzott beszédek egyaránt arról tanúskodtak, hogy a Szovjetunió és Magyarország — szövetségeseivel vállvetve — változatlanul szorgalmazza az enyhülési politika elmélyítését, mert csak az óvhatja meg a világ békéjét. A tárgyaló partnerek, miután higgadt, de határozott hangnemben elítélték Peking agresszióját vietnami szomszédja ellen, kifejezték meggyőződésüket, hogy a vietnami nép megsegítése a szabadságért és a haladásért harcoló minden nép közös feladata, s leszögezték, hogy e feladat végrehajtásából a Szovjetunió és Magyarország is kiveszi részét. A két pártvezető moszkvai megbeszélései minden kétséget kizáróan hozzájárultak e követelmény megvalósításához. Természetesen, a világpolitikai kérdések mellett kiemelten szerepeltek a megbeszélések napirendjén a kétoldalú kapcsolatokat érintő témák is. A szocialista gazdasági integráció eszméjének talaján a tárgyaló partnerek áttekintették a sokoldalú magyar—szovjet együttműködés kérdéseit, s meghatározták a gazdasági együttműködés új, fontos irányait. Megállapították, hogy a hosz- szú távú célprogramok megvalósítása szilárd álapot nyújt a két ország gazdaságának fellendüléséhez. Hasznos és tartalmas megbeszélés zajlott le a Kremlben. a teljes nézetazonosság jegyében. A célok azonosságából fakadt ez, s jelentős hozzájárulás volt az enyhülési politika érvényesítéséhez, a két baráti ország kölcsönösen gyümölcsöző együttműködésének kiszélesítéséhez. Alekszej Indiába Indiába utazott hivatalos látogatásra csütörtökön Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök. A kormányfő az indiai kormány meghívásának tesz eleget, s viszonozza De- szai indiai miniszterelnök 1977. őszi moszkvai útját. Koszigin tárgyalásokat folytat az indiai kormány vezetőivel a két ország kapcsolatainak fejlesztéséről s időszerű nemzetközi kérdésekről. A szovjet kormányfő útja előtt a szovjet lapok számos cikkben méltatták a két ország három évtizedes barátságát, a kapcsolatok fejlődéA Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának meghívására március 7— 8-án látogatást tett Budapesten Hermann Axen, a Német Szocialista Egységpárt Politikai Bizottságának tagja, a központi bizottság titkára. Németh Károly, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára fogadta Hermann Axent, akivel megbeszéléseket folytatott Gyenes András, az MSZMP Központi Bizottságának titkára is. A Vietnam északi határkörzeteiből csütörtökön érkezett jelentések arról számoltak be, hogy a kínai agresz- sziós egységek továbbra is ágyúznak több körzetet, köztük lakott településeket. A legsúlyosabb összecsapásokra Cao Bang és Lang Son tartományokban került sor. A kínai inváziós erők kivonását ígérő pekingi nyilatkozat ellenére a kínai egységek Cao Bang tartomány Koszigin utazott sét. Sok lap foglalkozott színes riportban a szovjet—indiai gazdasági együttműködés eredményeivel, főként az Indiában szovjet segítséggel létesült nehézipari üzemekkel. A cikkek egyöntetűen kiemelték: a szovjet—indiai kapcsolatok mind politikai, mind gazdasági téren kiegyensúlyozottak, a két ország viszonyában nincsenek zavaró elemek, s nemzetközi kérdésekben Moszkva és Delhi álláspontja sok kérdésben megegyezik vagy közel áll egymáshoz. A szívélyes, elvtársi légkörben lezajlott megbeszéléseken a két testvérpárt képviselői tájékoztatták egymást az MSZMP XI. kongresszusa és az NSZEP IX. kongresszusa határozatai végrehajtásának menetéről, áttekintették a két testvérpárt együttműködését és véleménycserét folytattak a nemzetközi helyzet, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom időszerű kérdéseiről. Hermann Axen csütörtökön elutazott hazánkból. azonos nevű székhelye körül lövészárkokat ásnak, ágyúz- zák a várost. A kínai támadás súlyos károkat okozott Cao Bang közelében fekvő településeken. Vietnam-szerte folytatódik a mozgósítás az elhúzódó kínai agresszióval szemben. A VSZK álláspontja az, hogy a kínai visszavonulásról szóló nyilatkozat ellenére továbbra is készen kell állni minden eshetőségre. TELEX NEW YORK Az ENSZ apartheidellenes bizottsága nyilatkozatot tett Iközzé, amelyben határozottan elítéli a fajüldöző Dél-afrikai Köztársaság Angola ellen elkövetett fegyveres agresszióját. A dokumentum felhívja a Biztonsági Tanácsot, tegye meg a szükséges intézkedéseket a Dél-afrikai Köztársaság ellen. Az ENSZ apartheidellenes bizottsága a szervezet szolidaritásáról biztosítja az agresszió áldozatát, Angolát, valamint a többi frontorszá- got és követeli, hogy a nyugati államok tartsák tiszteletben az ENSZ vonatkozó határozatait és szüntessenek meg mindenfajta együttműködést a fajüldöző rendszerrel. TOKIÓ Újságírói hivatásának teljesítése közben a vietnami Lang Son városában életét vesztette a 35 éves Tákano Iszao, a Japán Kommunista Párt központi lapjának, az Akahatának a tudósítója — jelentette be csütörtökön Tokióban Niraszva Tadao, a JKP KB elnökségének tagja, a lap szerkesztő bizottságának elnöke. " A kommunista újságíró a kínai agresszorok Peking- ben bejelentett visszavonulásáról akart meggyőződni, két nappal a kínai közlés elhangzása után. Amikor gépkocsim vietnami kísérők társaságában áthajtott a városon. az aptó hirtelen kínai orvlövészek kereszttüzébe került. Takanót fejlövés érte, s a helyszínen meghalt. DENAIN Hét rendőrt sebesítatt meg a franciaországi Denainen egy orvlövész, aki csütörtökön hajnalban a helyi rendőrség épülete előtt tüntető mintegy 2—300 acélmunkásra tüzet nyitott. A rohamrendőrök hamarosan körülfogták a házat, amelynek a tetején az orvlövész elhelyezkedett, de a merénylőnek sikerült elmenekülnie. Denainben és Longwyban 35 000 acélmunlkást akar elbocsátani állásából a francia kormány, amely tavaly vette át az iparág nagy részének ellenőrzését, és most tervet dolgozott ki az acélművek „szanálására”. Befejeződött Hermann Axen budapesti látogatása Akivonulást ígérő nyilatkozat ellenére Támadnak a kínai csapatok í. Nem hagyta nyugton doktor Ihász Mátét Ozsgyán Kati halála. Az ő karjai között halt meg a tizennégy éves kislány. Nem használtak a gyógyszerek, egyáltalán, semmi sem használt; a legnagyobb gyógyír, a közvetlen emberi melegség sem. Igen szép leánylka volt, már udvarolni lehetett volna néki. Zárójelentésében ezt írta doktor Ihász: heveny tüdőlob következtében. Diagnózisát igazolta a boncoló orvos is. Én szép, kicsi szerelmem, Katalin, gyógyulj meg, nem halj meg”. NEM hallj meg! „— Most már nem akarom, húzzanak vissza édesapám. Nagyon hideg van itt. Nagyon félek, édesanyám”. Utolsó szavak, amelyek elhangzottak még. Doktor Ihász megkérdezte a kórház egyik sofőrjét: — Mikor végez, Józsi? — Délután négykor, ha a szúnyogcsődör is úgy akarja. — Miféle szúnyogcsődör? — Addig kérdezzen, amíg rá nem talál a garázsfőnökünkre. — Kivinne engem András- falvára? Csak tizennégy kilométer. Megfizetem. Magának van saját kocsija, úgy tudom, nekem nincs. Ritka példány a doktor úr. Ritka élhetetlen. — Elvinne? — Pénzért az ördögöt is. Zöld színű kirgiz kecskémmel a lakása előtt vagyok fél ötkor. — Mi az a kirgiz kecske? — I. Z. 93—62, ha megfelel. Nem irnpala. Andrásfal- ván a templomnál jobbra tértek, még másfél kilométert kellett menniük a széles ho- mokúton új rendszerű pazar parasztpaloták között, míg a Földvári út 27. alá értek. A nagy, úti homokban kiszámolást játszottak a gyerekek, nemrég, bizonyosan, még Ozsgyán Kati is gajdolta a mondókát: pap-!katona-kondás-kutya pecér-júdás-lú- zsivány. Akire a lótolvaj jutott, mehetett bújni. Ám a kocsi érkezésére nem ment bújni senki. Ozsgyán Vincééket keresem — mondta a gyerekeknek doktor Ihász. — Hát hiszen mi vagyunk — válaszolt a Földvári út 27. alatt levő ház kapujában egy terhes asszony. — A Vince a téheszben, ottan van, hun lenne máshun. — Szoknyája köré fogta a játékból hozzáfutott négy gyermekét. — Majd a csorda után hazajön, de hazajön ő előbb is, ha hijják. Jó ember. Igaz, porontyok, milyen jó ember az apátok? — Ujjaival a gyerekek fejét motozta. — Medáliát kapott a tavaszon, mert olyan jól tud az állatokkal bánni. Ketten kaptak a téheszben medáliát, a mi szomszéd rokonunkkal egyetemben, a Fekete Samuval. Jártak itt már azóta annyi újságírók, mint a nyű. Az úr is újságíró? — Nem, asszonyom. Az én karomban halt meg a kislányuk. — Ö, a mi kincsünk? Aki angyalka már az égi birodalomban. Hirtelen sírni kezdett, és sírtak vele a porontyok. — Szemünk fénye, szépségünk. Soha nem volt annak semmi baja. Számoltuk már, hogy még két év, és adjuk férjhez. Volt kiszemelt fiúnk hozzája. És egyszer csak, lám. — Eltaszította magától a kölyköket. — Menjetek az apátokért meg a Samu bátyátokért. Ur van itten nekik, mondjátok, taxis úr. Ihász doktor a házat nézte. Úgynevezett „másfél fedelű” villa volt az. Nyírott fák ölelték az udvart. A hosszú kertben almafák. A karámban disznók röfögtek. A baromfi állásban legalább ötven kacsa, ötven liba. Most hajtották hazafelé a szövetkezet birkanyáját. Özs- gyánék kutyája mérgesen rontott a kerítésnek, vicsorítva harapta a drótkerítés lyukjait is. A terhes asszony megrúgta a kutyát: — Csiba. És Ihász doktorra nézett a szép szemével: — Ez is volt már a kút- ban, miként a Fekete Satnu- ék libája. — Miféle liba? — igazított a szemüvegén az orvos. — Akiért lement a mi angyalkánk a kútba. Hízóra volt már fogva ama liba, miként itt nálunk is mind; dugta már ángyó őket, dugja ma is, van bennük már héthét kiló. Á, annak a libának sem lett volna semmi baja. Megrúgta az asszony megint a kutyát: — Hallgass már, rnit ugatsz? S hívta beljebb Ihász doktort : — Tessen csak, mit álldogálunk? Ennek se lett baja, eme kutyának, pedig mondom, ő is volt a kútba. Tüzelt épp, s ment a Samuék kutyájához kanolni. Na, ugrott. Épp bele a kútba. Pedig azt mondják, lát a kutya éjszaka. De vaksi tán ez, csak a szagra hajt. De arra hajt, a fene egye ki a belit, a múlt karácsonykor a másik szomszédunk, Fisohbeinék kolbászát mind megette. Öltek épp Fischbeinék, a kész kolbászt kitették a tornácra, hogy majd füstre akasztják. Na, eme kutya mind be, fényes nappal. Nevetett az asszony. (Folytatjuk) Párizsi levelünk Zene a metróban A francia vitatkozó, sőt bőbeszédű nép. Véget nem érő viták folynak most országszerte az Európa- parlamentről, a kormánypártok széthúzásáról, a szocialista párt frakcióharcairól. De arra a kérdésre, hogy mi a legfőbb gondja a mai Franciaországnak, mindenki egyetlen szóval válaszol: a munkanélküliség. 1978 végére a munkanélküliek száma elérte a másfél milliót, de a nőkkel és az iskolából kikerült fiatalokkal, akiket nem tartanak nyilván — tehát a rejtett, „latens” munkanélküliekkel együtt — egymillió-hétszázezerre rúg azoknak a száma, akik állást, megélhetést keresnek. Országosan 6 százalék fölött van az arány, sok vidéken meghaladja a 10 százalékot. A külföldi turisták, akik Párizs nevezetességeivel, műkincseivel ismerkednek, valószínűleg észre sem veszik a metró folyosóin üldögélő férfiakat és nőket — többségük fiatal — vagy ha igen, hát dologtalan huligánoknak vélik őket. Dologtalanok, de nem önszántukból. Előttük tábla, vagy krétával firkált felirat: „Se lakásom, se munkám. Hat hónapja (egy éve, két éve) hiába keresek állást. Segítsetek!” A metró hosszú folyosóit gyakran veri fel zeneszó. Fiatalok gitároznak, párizsi sanszonokat énekelnek, hallhatunk beategyüttest és Bachot hegedülő szólistát. Persze, akad köztük kalandvágyó külföldi is, aki így keresi meg az útiköltséget. De a többség francia, s nem hobbiból muzsikál. S a legkevésbé sem azért, mert a metró folyosója a legjobb visszhangosító berendezés. Sokan így keresik meg a tandíjravalót. Sokan pedig azért gitároznak, mert már elvégezték az iskolát, esetleg az egyetemet, s nem tudnak mit kezdeni a diplomájukkal. A Magyar Televízió tavaly filmet készített a l’Hu- manité hagyományos fesztiváljáról. A filmben szerepelt egy munkáscsalád. Párizs egyik kommunista közigazgatás alatt álló külvárosában, Arcueil-ben laknak. A férj 42 éves,-nyomdász, s nagy aggodalommal szólt arról, hogy üzemét, a Victor-Michel nyomdát, ahol több mint két évtizede dolgozik, be akarják zárni. Nos, újévre Jacques Vergne és 300 társa már megkapta a felmondólevelet. A nyomdát, amelyet alig néhány évvel ezelőtt korszerűsítettek, bezárják azzal az indokkal, hogy nem kifizetődő. (Olaszországban, Portugáliában ugyanis valóban olcsóbb könyvet nyomatni, ott olcsóbb a munkaerő, s még a francia gyerekek tankönyvei is külföldön készülnek.) A Victor-Michel nyomda munkásai azonban nem hagyják magukat. Megszállták a nyomdát, szerződést kötöttek baloldali lapokkal: most azokat készítik. A Lipp óragyárat évek óta tartják megszállás alatt a munkások. S a Lipp már korántsem ritka példa: textilmunkások, sőt kohászok veszik önigazgatás alá üzemüket. így tiltakoznak a gyárbezárások egyre általánosabb gyakorlata ellen. G yárbezárás... A kifejezés pontatlan. Mert ma Franciaországban egész iparágakat akarnak megszüntetni. Az indok: nem versenyképesek a világpiacon, drágán termelnek, lekörözik őket a nyugatnémetek, akik fejlettebb technikával, vagy a harmadik világ országai, amelyek olcsó munkaerővel dolgoznak. A francia tőke most ezekbe az országokba áramlik, sorsára hagyva Lotaringiát, a vogézek évszázados textiliparát, az északi acélipart. A Le Point című polgári hetilap nemrégiben furcsa térképet közölt. A munkanélküliséget ábrázolta, megyénként. S ebből egyértelműen kiderült, hogy 1973 óta 100—200, sőt 300 százalékkal nőtt a munkanélküliség. Ami különösen aggasztó: a munkát keresők 44,1 százaléka 25 évesnél fiatalabb, 39,4 százaléka 25—39 éves. S 60 százalékuk több mint egy éve él munkanélküli segélyen. A válság láncreakciószerűen terjed. Ezért rendezték meg Lotaringiában a „halott városok” napját. Tüntettek a bezárásra ítélt acélgyárak dolgozói, s csatlakoztak hozzájuk a kereskedők, akik ugyancsak lehúzhatják a redőnyt, ha nem lesz, aki meg tudja venni árujukat. S tönkremennek a kisvendéglők, a bisztrók — a családok elvándorolnak a lassú pusztulásra ítélt vidékről. Pontosabban: éppen ezt a jövőt akarják elkerülni. Lotaringiában még a gyerekek is tüntetnek, tanítóikkal együtt, munkát követelve a szülőknek. Longwy-ban, a kohászat egyik fellegvárában a minap a munkások elfoglalták a helyi televízió stúdióját, s egy éjszakára bezárták az újságírókat is. A kamerák mögé overallos, csak a szemet szabadon hagyó sísapkát viselő sztrájkolok álltak, s a képernyőn egész nap adatok végtelen sora jelent meg a munkanélküliségről, a dolgozók követeléseiről. M ert nemcsak a jyálság éleződik, hanem a munkások harca is egyre szervezettebb. A szakszervezetek évtizedek óta nem szerveztek ilyen hatékony, harcos és összehangolt akciókat. Ez az a „bázis”, ahol az egység valóban létrejöhet. A munkások elfoglalják a vasútállomásokat, napokra megbénítják a forgalmat, lezárják az autósztrádákat, jelképesen megszállják a közhivatalokat, követelésekkel és javaslatokkal bombázzák a minisztériumokat. Mert a válság nem természeti csapás. A kommunista párt egyre erélyesebben követeli az acélipar államosítását, önmagában természetesen ez még nem megoldás. Állami dotációban kell részesíteni az üzemeket, úgy, hogy a szükséges ösz- szegeket elvonják a hatalmas profitra dolgozó mammut- - cégektől. Vagyis megadóztatják a gazdagokat. A kormány erről hallani sem akar. Barre miniszterelnök kijelentése szerint „nem szigorítanak, de nem is enyhítenek” a jelenlegi gazdaságpolitikán. Vagyis minden marad a régiben. Ha... a francia dolgozók harca nem lenne egyre elszántabb. Nő az elkeseredettség, s a kormány, a hatalom birtokosai tudják, hogy ez roppant veszélyes. A tömegek nem akarnak várni a következő választásokig. A gazdasági válság átcsaphat politikai válságba... Párizs, 1979. március. &zhui étxa GALAMBOS LAJOS: Diagnózis
