Kelet-Magyarország, 1979. február (36. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-11 / 35. szám

KH VASÁRNAPI MELLÉKLET KLUBRÓL KLUBRA Diszkóklub a • Sóstón • A diszkó: világjelenség — írják a szaklapok. Kína és még néhány ország kivételé­vel a világon mindenütt ugyanarra a ritmusra ringa­tóznak a félhomályos-füstös diszkóklubokban. A diszkó­zene a beat és a rock után mindenképpen visszaesés, ez a muzsika egyhangúbb, és igénytelenebb, bár a szardi- niás dobozra hasonlító klu­bokban más zenéket is hall­gatnak, esetenként más prog­ramot is terveznek. Este 7 előtt. A sóstói TI- TÁSZ oktatási központ ifjú­sági klubjának bejárati ajta­ját kézből kézbe adják. Zöm­mel húszévesek, s inkább a harmincas több, mint a tiné­dzser. Diák és mérnök, há­zaspárok, baráti társaságok például a konzervgyárból és a HAFE-ből. Azt mondják, ez a város legjobb lemezklubja. A TITÁSZ dolgozói klub­igazolvánnyal jöhetnek be, 130 darabot adott ki a klufr- vezetőség. Idegeneknek egy ban, egy fiatalember elbűvöl­ve nézi gyönyörű szemű ba­rátnőjét. — Harmincéves vagyok és nőtlen. Itt ismerkedtünk meg, nem tudom még, mi lesz be­lőle, mindenesetre egymás kedvéért vagyunk itt... A terem „szíve” a viliódzó fényekkel körülvett hatalmas pult: Mögötte ül a disc-jo- ckey: Kovács Tibor, akit csak „Kuvasz” néven emlegetnek, s akiről hallgatói — miköz­ben a popvilág legújabb ese­ményeiről tájékoztatja őket — talán nem is tudják, mi­lyen komoly foglalkozása van civilben. — Tanár vagyok. Matema­tika—műszaki szakos. Hogy miért csinálom? Megmondom őszintén; a pénz miatt. Egy héten egyszer tartok bemuta­tót, esténként 280 forintot kapok. Ezt a belépődíjakból fizetik. Magnót és lemezt is nász­nál, körülötte a pulton a fel­szerelés mind sajátja, — leg­Oláh Erzsébet: „Két buszjárat között egy matekpélda...” — Voltak itt korábban ilyen programok is, de las­san ellaposodott az egész, vé­gül már senki sem jött. Igaz, hogy akkor még nem volt diszkó... Gábor András TITÁSZ- gépkocsivezető a fővárosban szerzett klubos tapasztalatai­ra alapozva mondja: tízes a belépő. Az asztalnál Oláh Erzsébet klubvezetőségi tag, régebben TITÁSZ-os, most az ATI előadója. Előtte tankönyv és kockás füzet. Két buszjárat között, amikor nincs nagy forgalom, mate­matika példákat old meg. — Házi feladatot írok. Nem magamnak, hanem a bará­tomnak. Segítek neki... Lám, van aki még itt is hasznosan tölti az időt. Két lány telepszik mellénk. Törzsvendégek. Az egyik gimnazista. Bemutatkozik. Kérdezem, tudják-e a szülei, tanárai, hogy ide jár? — Azt, hogy hol szórako­zom, jogom van magamnak eldönteni, vagy nem? — kér­dez vissza. Társa a klub egyik legfel­tűnőbb jelensége, szuperkoz­metika, kihívó mozgás, még „művészneve” is van. Egyéb­ként cipőfelsőrész-készítő. — A zene miatt járok ide. Tulajdonképpen mindegy mi­lyen zene, csak szóljon. Ha muzsikát hallgatok, akkor szabadnak érzem magam. És erre szükségem van... A többség a muzsikáért jár ide. Bár van, aki nemcsak azért. Bent az egyik sarok­alább egy Trabantot ér. Ösz­töndíjból, spórolt forintokból gyűlt össze apránként. Egye­lőre ideiglenes lemezlovas­működési engedéllyel dolgo­zik, a nyáron kell vizsgáznia. Műsora igényes, talán éppen ezért kéri; karolják fel job­ban képzésüket, figyeljenek jobban oda, mi történik a diszkóklubokban. A klub vezetője Kövesdi György, hálózattervező tech­nikus a TITÁSZ-nál. Két fő gondja van a klubbal. Az egyik, hogy a klub éppen a TITÁSZ-dolgozók körében nem népszerű. Sokkal többen jönnek más vállalatoktól. — Van ugyan egy klubve­zetőség, ígértek is segítséget a szervezéshez, de a munká­ra „hellyel-közzel” egyedül maradtam. Pedig kellene, hogy segítsenek, éppen a má­sik gondunk megoldása érde­kében. Azon töprengünk, ho­gyan lehetne tartalmasabbá tenni az esteket, milyen prog­ramokat ütemezhetnénk be a lemezbemutatók közé? Pál Tibor, a munkásszálló portása/ erről így vélekedik: — A diszkó: életforma. Sok itt a „szabad magányos”, aki társat keres. A zene min­denkihez szól. Olyan idegölő munka után, mint például a gépkocsivezetés, engem is a zene pihentet legjobban. Diszkó is, de Vivaldi, vagy Csajkovszkij is. Lehet, hogy sokan elmaradnának, ha ko­molyabb programokat is köz­beiktatnánk. Például ko­molyzenét, vagy egy kiselő­adást. De lehet, hogy mások éppen emiatt ragaszkodnának a klubhoz. Meg kellene kér­dezni ... Megkérdeztem. Íme az egyik vélemény a sok közül, Teremi Józseftől, a HAFE gépésztechnikusától. — Nem kell feltétlenül drága pénzen előadókat ho­zatni. Magnóra is vehetnének fel kabaréjeleneteket, vagy egy rövid ismeretterjesztő előadást. Azt mondják, a diszkóba úgynevezett „disz­kóláz” miatt járnak. Szerin­tem ez általánosságban nem igaz. Én például azért jövök, mert itt a TITÁSZ-osok éle­tét is megismerhetem. Érde­kel, mi történik más válla­latnál ... Kilenc órakor becsukják az ajtót. Több vendéget nem fogadnak. Zár a büfé is. Bent, a félhomályos terem­ben ilyenkor a legnagyobb a hangulat. Legalább százan vannak. A fiúk általában sört isznak, a lányok kólát. A ta­nár úr feltesz egy új blokkot a harmincéves öregfiúknak. A zene épp csak olyan hang­erővel szól, hogy mellette nyugodtan lehet beszélgetni is. Az előtérben Oláh Erzsiké összeszámolja, hány jegyet adott el, elteszi a tömböt és záróráig még előveszi a koc­kás füzetet... Baraksó Erzsébet Csúcsforgalom a parketten. (Császár Csaba felvételei) Ács Jenő: Nyarak ködölt a pára A ház sarkához kapa dől, nyele akác, vasa fényes, hány nemzedék botorkált véle tengeri közt, napverte, éles földeken. Suhogott a szár, lábuk göircsös, derekuk merev, szemük csak a tőre nézett és mindig este lett Nyarak után ködölt a pára, nyirokkal, sárral jött az ősz, Várad mellől a hegyek úsztak, s a fájdalom lett ismerős. Csontjaikban országolt a hó tüze arcukba barázdát ütött hideg veríték vénítette őket, a jégbe sulykolt föld fölött. S most, smaragdsodronyként lebocsátja festett szemhéját a hold, s a macska ráugrik az árnyra, s világít hosszan, mint a folt. Botár Attila: Temetni ki Pátkai Tivadar: Egy versnyi váróterembe alig mosolyban ahogy asszonyok ülnek résnyire szétnyitott lábbal feslett virágos pongyolában ahogyan ülnek forró kávét szürcsölgetve a félhomályban; nézik a szemközti szcftlan háztetőket (a zsindelyeket simogató csavargó langy esőt): egyre többet gondolnak régi nyarakra férfiakra ahogy elülnek a délutánban mondhatnám: Bolondos Költők! akik kocsmatrónon ülve az utolsó pohár bort ürítik s vadbőrökbe bújva behúzódnak egy versnyi váróterembe merészel Mostantól nincs kegyelem, mostantól bukdácsolás csak, Iszkázon tükröket takarnak halottra való vásznak. Foncsormély téli’ csillagok. Forog fekete ménes: a fénylő-sörény es éj. Holnap szívkamra-sötét lesz. Holnap tócsajég ijeszt: akár holt-szemet törnék. Inamban dobogja az út nem a sorsot —: a törvényt hogy vaksi bikahomlokok óráján sose béna szív és kar, bár előbb-utóbb oltott mészben az aréna, hogy jól esne a sírás a gyertyát odacsapva, de kényes gyászrezekkel készülődik a banda. Mostantól nincs kegyelem: sírköteles, de élet. Ide-hajlik a végtelen s szívünkről legelészget. GALAMBOS LAJOS: Szégyen G yakran járt haza a szü­lőfalujába Ihász Pityu, hisz nem lakott messze, a város mindössze harminc kilométerre feküdt innen. Be­ült a kocsijába, hazahajtott, megszállt az édesanyjánál, elbeszélgetett a rokonokkal, megkocsikáztatta a rokon gyerekeket: különbül fel­üdült, mint a baráti kártya­csatáktól. Felesége ritkán jött vele, inkább csak gyümölcs­érés idején. Gyönge, beteges asszonyka volt. Talán nem járt volna ennyit haza Ihász, ha édesanyja beköltözik hoz­zájuk a városba, de anyja hallani sem akart erről. — Minek mennék? — mondta. — Hisz gyereketek sincs. Másnak ilyen idős ko­rában, mint te vagy, fiam, már unokája van. Ülnék ott naphosszat egyedül az üres lakásotokban? Este hallgat­nám álmosító vitáitokat az építészetről? Itt, látod, az öreg ház körül mégiscsak van élet. Aprójószág, kert, a két nővéred gyermekei, sőt, már az unokák. Nyugdíjam meg­van, mi gondom itt? Egyedül semmiképp nem vagyok. Ez az, valami ilyesmi hi­ányzott a munkája mellé Ihász Pityunak. Hogy ne le­gyen egyedül. Barátja volt, sok is, mint családos, olykor látta rajtuk, különösen hét­végeken : szívesebben lenné­nek a családjukkal, semmint hogy verik a blattot és isz- szák mellé a sört. Feleségét még a színházba is csak ügy- gyel-bajjal lehetett elvinni, moziba pláne. Munka után már panaszkodott, elkészí­tette a vacsorát, aztán Gyön­gyi megfürdött, leheveredett, elnyúj tózott és nézte a tele­víziót, amíg csak mozgott a kép. Nem volt ő kellemetlen asszony, csúnya se; talán e maga elhagyásában, betegsé­gekre való panaszkodásában ő maga is gyermekről, uno­káról álmodott. Ihász különösen szerette kocsikáztatni Séki Kati uno­káját, akit csak Kiskatinak hívtak. Kiskati épp olyan szép és épp olyan cserfes volt. mint a nagyanyja nyolc­éves korában. A mérnök pon­tosan emlékezett rá ma is, milyen volt Kiskati nagy­anyja, hiszen szerelmes Volt bele, az talán még ma is. Ült egy kicsit a kétszintes parasztvilla teraszán, amely­re már odaköszöntött a vi­rágzó cseresznyefa. Kiskati a fa alatt játszott, még nem kívánt kocsikázni. — El sem hiszem — mondta Ihász Pityu Katinak —, hogy nagymama vagy. Negyvenhét évesen. Igaz ez, hogy annyik vagyunk? — Bizonyos. — Mintha csak most let­tünk volna gyerekek. — Ó, miken mentünk át azóta! — Veled én tán úgy len­nék ma is — vélte a mérnök —, mint ott lent Kiskati a fa alatt. Játékban. A nagymama fürgén és fi­atalosan egy kancsó édes bort tett a verenda asztalára. — Hagyd már ezt — mondta. — Édes unokatest­vérek vagyunk. — Hát hiszen, ha nem let­tünk volna azok! — Hagyd már, Pityu! — Hagytalak volna, gon­dolod? — Igyál — kérte őszülő hajú unokatestvérét Sóki Kati. — Vezetek. — Az édes bor neked nem árt meg. Egy liter se. És töltött. Akkor a fa alatt, cseresz- nyevirág-koszorúvaí a fején felvisított Kiskati. — Nagymama, éhes va­gyok. — Gyerek, kincsem, mit adjak? — Nem tudom. — Vajas kenyeret tejföl­lel? — Nem — mondta határo­zottan a kislány és odabújt Ihász mérnök ölébe. — Utá­lom az ilyesmit. — Szalámis kenyeret kom- póttal? — Unom már — nevetett a mérnök arcába a nyolcéves kislány. — Hát akkor egy kis kol­bászt? A mi disznónkból va­lót. — Azt csak apa, meg nagyapa szereti, olyan sós. Sóki Kiati a köténye alá dugta a kezét: — Hát akkor mit, kincsem? Kiskati odabújt egészen a mérnökhöz: — Te mit kaptál ilyen ko­rodban uzsonnára? Ihász Pityu elnézett egy ki­csit. — Tudod, mi nagyon sze­gények voltunk. Nagyanyá- dék is, mi is. Jó ha jutott ilyen időben már egy darab szárazkenyérfara. — Azt kérek — mondta Kiskati. — De honnan? Ha volt va­lami szárazabb kenyerünk, azt reggel beletörtük a disz­nók moslékjába. Ma hoztak friss kenyeret a boltba, csak friss kenyér van itthon. — Akkor is azt kérek. Sóki Kati összehúzott szem­1979. február 11. •Egy éve, lí)78. január 30-án halt meg Nagy László, emléke előtt tisztelgünk a fiatal költő­társ versével.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom