Kelet-Magyarország, 1979. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-25 / 47. szám
Ma; Busójárás Mohácson A mohácsi délszláv népcsoport tavaszváró ünnepe a busójárás. Sokác nyelven „poklada”, amely átváltozást, újjászületést jelent. E ma is élő népszokás tárgyi emlékeit a mohácsi Kanizsay Dorottya Múzeumban is őrzik, de képeinken ez alkalommal nem a vitrinekben elhelyezett maszkokat és álruhákat mutatjuk be. hanem az utcai felvonulás néhány részletét, pillanatát. A Kóló téren állították, fel 1967-ben, ezt a totem oszlopra emlékeztető busószobrot (Laluja András munkája), ahol minden évben összegyűlnek a farsangi felvonulás jelmezes résztvevői. Az idén február 25-én rendezik meg az idegenforgalmi látványosságot. A térre igyekvő busó teljes „szerelésben”. Öltözete hasonlít régi elődeihez: ma is szőrével kifordított rövid bundát, szalmával és rongyokkal kitömött gatyát, térdig érő női harisnyát és bocskort viselnek. A tehén- kolomp és a kereplő nélkülöz h eteti on. Amitől a busó igazán busó: a fából faragott, bőrrel fedett, festett maszk. — Az előre meghatározott útvonalon hömpölygő tarka tömegben sokác néptánc-csoportok is felvonulnak. Az idegenforgalmi látványossággá átalakult ősi népszokásból főleg a külsőségek élnek tovább: a felvonulás, a jelmezek, a zaj és a duhajkodás. Ma már egész utcát betöltő kirakodó vásárt is rendeznek a busójárás alkalmával — ami régebben nem tartozott a farsangzáró népi játékhoz. Az egykori maszkok — mint említettük — szerencsére a múzeumba kerültek. így a régi, eredeti motívumok tovább élnek, és nem mosódnak el teljesen a sűrűn változó, új stílusú „souvenir” álarcok tömegében. Győri Lajos képriportja ■Túlzás lenne azt állítani, hogy az olvasás kizárólag csak gyönyörűséget okoz. Mindezt nem a „mást vagy ellene mondás” kedvéért jegyezzük meg, de ki ne tudná: a szellemi elsajátítás e műveletének megvan a maga munkajellege, olykor gyötrelme is. Ez a kis könyv címével ellentétben tehát akár az olvasás nehézségeit tudatosíthatná, azonban Hegedűs Géza — egyezően az általánosan elfogadott szokással — a munkavégzés eredményét említi szívesebben, mint a menet közbeni fáradalmakat. Helyesebbnek is tűnik így, hiszen gondoljuk meg, milyen visszatetsző lenne ha például a világirodalom vagy a magyar irodalom nagyjait, csak azért, mert szép számmal írtak nehéz fajsúlyú művet, panaszkodások közepette emlegetnénk. Egyszóval öröm a jó olvasmány, s a szerző nem titkolt szándéka ennek az igazságnak hangoztatása, szélesebb FILMJEGYZET Hulot úr megöregedett Nagyon szeretem Jacques Tati figuráját, a nyakigláb Hulot urat, aki fűmről filmre modern Don Quijoteként vívja szélmalomharcát dicsőséges civilizációnk gépiessége ellen. Az Hulot úr nyaral és A nagybácsim egyaránt kedvenc filmjeim közé tartozik. Főképpen azt a törekvést értékelem bennük — a legjobb profi szakmai erények mellett —, hogy Tati a természetes érzések mellett tör lándzsát és az emberi humanizmus gondolatát hangsúlyozza. A vásznon minden bonyolult. A művek igazsága egyszerű: a francia színészrendező okos világunk buta ellentmondásait ostorozza szatíráiban. Táti alkotásaiban csak úgy lüktet az élet. Mindennek a a fonákját látjuk, mert a művész torzító tükörben mutatja be a hősöket és a szituációkat. Módszeréről a következőiket mondotta: „Van egy kis kávéház az irodám mellett. Gyakran kiülök oda, és bámészkodom. Látok elhaladó motorkerékpárosokat, forgalmi dugókat, és a vezetők arekifejezését. Látom a pincért és egy csinos lányt, aki elkésett a randevúról. A pincér ránéz a lányra. Látok mindent, ami történik. És emlékezem rájuk. Néha elmegyek egy környékbeli iskolába. Kisgyerekek járnak ide. Rajzaikat kifüggesztették ■az előcsarnok fálára. Elnézegetem őket. Mindegyik képre rajzoltak napot. Nagyon kevés közelkép van köztük — mint a2 én filmjeimben. Csak totálplánok. Nézem őket. s megihletnek.’’ Lefegyverzően egyszerű alapállás. Táti komikuma — bármennyire hihetetlennek hangozzék ez a jelző — támadó. Erről a francia művész így nyilatkozott: „Az emberek össze vannak zavarva. Azt mondják nekik, hogy azok a dolgok fontosak, amelyek valójában nem azok. Én küzdő vagyok. Remélem, mások is küzdőikké válnak. Harcolnak majd azért, amiben hisznek. S nem pedig azért, amit mások irányoznak elő nekik.” Van ebben a harcban valami heroikus mozzanat, de az is tagadhatatlan, hogy a derék égimeszelő Hulot voltaképpen nem tud kiigazodni a különféle tilalomfák között. S mivel — mint köztudomású — Táti szinte egy az egyben azonos immár klasszikusnak mondható figurájával, azon sem szabad csodálkozni, hogy korunk egyik legkiválóbb filmese képtelen karrierjét egyengetni. Vagy akárcsak folyamatosan „fennmaradni” — hajósként — a művészet vizein. Ennek bizonyítására elég egy jellegzetes adalék. Az Hulot úr közlekedik (eredeti címén: Trafic) készítője a szó szoros értelmében az utcára került, vállalkozása csődbe ment. Egyébként ez a magyarázata annak, hogy az 1971-ben forgatott filmet csak nyolc esztendő késéssel tekintheti meg a hazai moz'inéző. Nem volt forgalmazható, akitől megvásárolhattuk volna a vígjátékot... Az Hulot úr közlekedik újabb — kissé fáradtabb — változat a korábbi témára. A mese ezúttal sovány (vagy legalábbis valamivel sótla- nabb, mint a korábbi Tati- filmekiben volt). Hulot úr most zseniális feltaláló, aki — korunlk nagy divatja, a gópkoesiörület kiszolgálójaként — pompás kempingautót tervezett. Van benne minden, mi szem-szájnak ingere: ágy, televízió, fűtési, főzési, fürdési lehetőség. Hiába, nagy dolog a fantázia... A meseautót persze azért készítették, hogy minél többen lássák. Méghozzá ott, ahol egyébként is ilyesfajta kiállítást rendeztek meg. Hulot úr tehát Párizsból elindul Amszterdamba (a kocsit teherautóra -teszik, s nekivágnak a rendkívül forgalmas sztrádának). Az úton mindenféle mulatságos dolog történik. Szédítő tempóban kellene száguldania a karavánnak, hogy az autósfelvonulásra idejében megérkezzenek. Bizonyos körülmények miatt — műszaki hiba, vámvizsgálat, karambol stb. — elkésnek. Mikor megérkeznek a hatalmas kiállítási csarnok elé, már vége a bálnak. A „küldetés" nem járt sikerrel. Táti — mint egyik kritikusa találóan állapította meg — az elidegenedés ránk erőszakolt formáit elutasítja, s e filmjében „Gépkocsi-istent” gúnyolja. Az alapötlet kitűnő. a szerzői mondanivalóval is könnyű azonosulnunk. S mennyire örülünk az újbóli találkozásnak: a kedves Hulot úr most is hamar belopja magát a szívünkbe. Most is „szögletes”, szolgálatkész, kedves, leleményes kétbalkezes fickó. Gesztusainak ki- számítottsága sem feledteti, hogy hús-vér emberrel van dolgunk. Hulot úr viszont — sajnos ez az igazság, — kicsit megöregedett. Mármint a filmbeli hős és a remek színész, valamint a kiváló rendező egyaránt. Az Hulot úr közlekedik nincs híjával a szellemes gegeknek. Táti mesterien kihasználja a cselekmény színterét: az autópálya „csataterén” fantasztikus események játszódnak le. Az alkotás mégis fáradt kissé. Csak néhány jelenetben érződik rajta az a frissesség, mely a rendező korábbi munkáit jellemezte. Kicsit hosszú az expozíció, egyes szituációk ismétlődnek, kevés a robbanó petárda. Vígjáték-szegény korban élünk. Nem kényeztettek el bennünket mostanában elsőrangú filmkomédiákkal. Ezt az öregedő Hulot urat — aki változatlanul rokonszenves —' még mindig kiemelkedő hely illeti meg a filmhumor történetében. Veress József Az olvasás gyönyörűsége körű propagálása. Elmondhatjuk, hogy mindezt sikerrel teljesíti. Alapos tárgyi ismeret, pedagógiai érzék, közérthető stílus együtt található, ■ amely sajátja minden használható ismeretterjesztő munkának. Ezzel összefüggésben kell szólni arról, hogy Hegedűs Géza e könyvének előzményei vannak. Rádióban, adássorozat keretében sok mindent hallhattunk már abból, ami végül kötetté rendeződött. Természetes, hogy miután más a hangzó beszéd és az írott szó szerepe, hatása, a közlendő kétféle közvetítése nem számíthat ismétlésnek. Nem is számít annak. Az utóbbi rögzíti és felerősíti, amit megjegyeznünk érdemes. Nézzük elsősorban a legfontosabbat, amely a mondanivaló fókuszában áll. Hegedűs szerint a népirodalom műveltséggyarapító értéke mindenki számára adott lehetőség. Ezt a gondolatot teszi aztán közérthetővé olyan módon, hogy értékrendbe sorolva jó irodalmat ajánl és a megközelítés hogyanjával kapcsolatban is elmondja tanácsait. A rádióbeszélgetések sémáját választva kerékasztalhoz ültét irodalmárt, ideális olvasót és kezdőt, s az egymás közti élénk véleménycsere, a könyvi beszélgetés megszívlelendő tanulságokkal zárul. Szerkezeti szempontból a témát tagoló beszélgetések a könyv öt fejezetét jelentik. Az elsőben rövid áttekintést kapunk a könyvek világáról, az irodalom kialakulásáról; gyakorlati célú számvetést az olvasás mértékéről, az elolvasható határairól. A másodikban olvasmánytípusokról, az értékes, illetve értéktelen, a „nehéz”, illetve „könnyű” irodalom természetéről, hatásáról; a „miihez képest olvasmány” válfajairól (limonádé regény, szerelmi ponyva, bűnügyi történet stb.) A harmadik beszélgetés stílustörténeti, művelődéstörténeti hivatkozásokkal az úgynevezett klasszikus fogalmát tisztázza; a negyedik a modernség ismérveit veszi számba; míg az ötödikben az olvasás indítékúiról s arról a folyamatról tudhatunk meg közelebbit, melynek során a betű és ember kapcsolata életformává, az olvasó válóban olvasóvá válik. A könyv ürügyén ide kívánkozik az alábbi megjegyzés. Sokfélét és sokféleképpen olvasunk. Tehetjük, soha ennyi hatalmas, szép kivitelű, nagy példányszámú könyv nem jelent meg eddig magyar könyvpiacon, mint az elmúlt évsekben. Mindebből kár lenne azonban arra a következtetésre jutni, hogy e téren nincs további tennivaló. A mindent elolvasás illúziója nélkül, ákik például válogató jelleggel egy ország,, egy korszak, egy stílusirányzat stb. irodalmába mélyülnének el alaposabban — kellemesnek alig mondható meglepetések is érhetik őket. A kiszolgáló intézmények-könyv- tárak útján az elvileg hozzá- férhetőt is csak késéssel, foghíjjal kaphatják meg — főleg vidéken. Marad tehát a magán gyűjtemény — aki teheti, akinek megéri. Igaz, az igen kevesek gondjairól van szó, de ahol gondként jelentkezik, ott beárnyékolja az olvasni vágyás gyönyörűségét... Hegedűs Géza könyvét elsősorban fiataloknak szánja. Kedvcsináló erejű munka, és nem ez az egyetlen erénye. A felsorakoztatott nevek, példák birtokában egy igényes, korszerű olvasási tanácsadó szerepét töltheti be. Kár, hogy néhol didaktikusabb a kelleténél, de ez sem zavaró. írása nyomán hihetővé válik, hogy a jó irodalom „ .. .nevel, tanít, szórakoztat ... élménnyé teszi bennünk az egész valóságot.” (Móra Könyvkiadó. 1978.) Futaky László KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. február 25. ^ TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK ■ r
