Kelet-Magyarország, 1979. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-21 / 17. szám
VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Az ember megújulása Egyszer az ember szervezete is elhasználódik. Az egyes emberé. De általában az emberiség újra és újra megújul, friss energiával, erővel, nagyobb tudással telítődik. Aki az elfáradtak helyébe lép, nemcsak a megkezdett út folytatására képes, de az eredmények növelésére is. Ki, vagy mi diktálja a tempót? Van, aki azt állítja: a technika. Téved, hiszen a technika is embertől való. Az ember az, aki szüntelen sarkallja önmagát. Itt van példának a gép. Nyíregyházán, a Sóstón tavaly felállított traktormúzeumban jól nyomon követhető az erőgépek fejlődése. 1948-ban a G— 35-ösökkel alapozgatták a nagyüzemi termelést. Egy hajdani traktoros minden szükséges tudnivalót elmond a jelenleg? gépek őséről: „A javítás legfőbb kelléke nálam egy franciakulcs és egy félkézkalapács.” pasztalatait továbbadja. A szövetkezet vezetősége a harmadik szakember távozása után úgy vélekedett: nemsokára nyugdíjba megy a brigádvezető és akkor megoldódik a dolog. Megoldódik, de csak két vagy három év késéssel! Az ez idő-alatt keletkező elmaradást már nehéz behozni. Harminc évvel később a nyíregyházi Ságvári Termelőszövetkezetben az újonnan vásárolt 240 lóerős Rába- Steigerre technikusi végzettségű fiatalembert ültettek. Nem azért, mert 2 millió forintot ért az új masina, hanem inkább azért, mert a légkondicionált, sokat tudó, műszerekkel is bőven ellátott erőgép javításához, üzemben tartásához már nem elég egy franciakulcs és egy félkézkalapács, amellyel jó nagyot .lehet ütni. Életünk a magasabb szinten történő megújulásról tele van példával. A tudomány, a technika térhódítása többek között a mezőgazdasági termelésben is olyan gyorsan történik, hogy szinte alig követhető nyomon. Mert mit ér ma egy hajdani dohányos őseitől tanult és egész életében gyakorolt szakmai tudása? A palántákat már nem trágyatalpas melegágyban, de fóliák alatt nevelik, a kiültetés már nem sűrű hajlongás- sal, kézi erővel, hanem kombájnnal történik. A kapát a vegyszer, a kézi törést a kombájn, a pajtát a Sirokkó mesterséges szárító váltotta, váltja fel. A mai dohányosnak már géptant és kémiát kell tudni. De nem csak a dohányosnak! A növénytermesztőnek, a gyümölcskertésznek, az állat- tenyésztőknek is. Ki gondolta volna 30 évvel ezelőtt, hogy napjainkban az lesz a jó tehenész, aki szakmunkás-bizonyítvánnyal, képesítéssel rendelkezik? Állattenyésztésünkben legalább öt szarvasmarhafajta váltotta egymást, közöttük a borzderes, a magyartarka. Most a Holstein- Friz-eknél, illetve a keresztezett utódoknál, az F—1, F—2- nél tartunk. A korszerű tenyésztés és állattartás a gondozóknál is feltételez bizonyos szintű állategészségügyi, biológiai, technikai ismereteket. Másként nincs, nem lehet négyezer literes fejési átlag. Termelőszövetkezeti főag- ronómus mondta közvetlenül azután, hogy ágazatvezetői beosztásából feljebb került: „Esetenként a szakkönyveket, szaklapokat bújom. Hol van az már, amit az egyetemen tanultam! Az csak az alap, de nekem ismerni kell az új búza- és kukoricahibrideket, az új vegyszereket, a legújabb gépeket és eszközöket.” Az ember megpróbál lépést tartani a korral, de nemcsak úgy, hogy képezi önmagát, hanem úgy is, hogy megosztja gondjait, másokkal szövetkezik. * A termelés fejlesztése, a bővített újratermelés az ember új, még ki nem taposott, de ígéretes utakra viszi. Ilyen például a rendszertermelés, amely ilyen vagy amolyan formában Szabólcs- Szatmárban már mintegy 100 hektárra terjed ki. Az iparszerű termelés nem más, mint a pár sorral fentebb említett, másokkal történő szövetkezés, társulás. Mert nem feltétlenül az a fontos, hogy minden ember, minden gazdaság külön-külön küzdjön meg a nagyobb eredményeket nyújtó technika, technológiai kidolgozásért. Elég, ha a kísérleteket az arra legalkalmasabb üzemben, területen végzik, ha a kísérletekkel járó költségeket csak egy helyen költik el. A taggazdaságoknak már a kész, a kimunkált technológiát kell hasznosítani, alkalmazni. Ez sem könnyű. A 40—50 mázsás hektáronkénti búzáért még így is sokat kell tenni a technológiát fogadó üzemben. Néha úgy tűnik — mondják is sokan —, hogy ebben az egyre jobban gépesített világban az ember maga is géppé válik. Nincs így. A gép, a technika nem leköti, hanem felszabadítja az embert. Vehetjük példának, hogy a megye termelőszövetkezeteiben 20 évvel ezelőtt több mint 100 ezer termelőszövetkezeti tag nem állított elő annyi terméket, mint a mai 50 ezer, ahány termelőszövetkezeti tag ténylegesen van! De nem csak több a termés, a munka is gyorsabb, könnyebb. Ma jó szervezéssel, nagy teljesítményű E—516-os vagy Gigant kombájnokkal tíz ember két hét alatt 1000 hektár búzát learat. Hovatovább a kapa, kasza csakúgy, mint a G—35-ös traktor, már csak múzeumi tárgy. A gépesítés, a kemizálás és általában a tudomány ellen csak azok vannak, akik felett így vagy úgy eljárt az idő, képtelenek a megújulásra. Az öregség nem szégyen. Az sem restellni való, ha valaki tőle független okok miatt nem járhatott technikumba, egyetemre. Érdemük azért még nagy, elismerésre méltó, hiszen ők voltak azok, akik a kezdet kezdetén, az alapok lerakásánál a G—35-ösöket nyergelték. A baj akkor következik, ha a „G—35-ös emberek” — nem rossz értelemben alkalmazott jelző — a fejlődés kerékkötőivé válnak. Az egyik szatmári termelőszövetkezetben mondták el, hogy a kertészeti brigádvezető mellé már a harmadik iskolát járt fiatalt tették. Egyik sem maradt sokáig. Az idős kertésznek „érdemei” voltak és ezen az alapon nem tűrt beleszólást semmibe. Arról meg szó sem lehetett, hogy a termelésben szerzett taSzázadunk dolgain, a tudományban, a technikában elért eredményeken mi már nem csodálkozunk. Azt is megszoktuk, hogy a ritmus, a váltás gyors. Egyre szűkebb az állandóság köre. Meg kell hát békülni azzal a tudattal is, hogy egy-egy szerkezet lejár. Nem az akarattal, az ambícióval van baj, az anyag, az alkatrész fáradt meg. A friss erők, a fiatalok játszi könyedséggel birkóznak meg a legnagyobb feladatokkal is. Ez a rendje a dolgoknak. Ezért van az, hogy többet és többet termelünk, hogy rekordokat döntünk, hogy a termelésben nincs és nem is lehet álomhatár. Az öregeket a fiatalok, a nehéz fizikai munkát vi. szont az észmunka váltja fel. Sokszor úgy tűnik, nem is nehéz dolog kitalálni azt, ami hasznot hajt, ami által a termelés növekszik, a termelés költsége csökken. Egy növénytermesztési ágazatve. zető mondta: „Néhány hektáron szándékosan kint hagytuk a kukoricaszárat birkalegelőnek. Még ha magas is a hó, az állat talál valamit.” Vannak persze olyan esetek is, amikor úgy tűnik: a fiatal vezető intézkedése egyes em. berek vagy embercsoportok érdekeit sérti. Néhány traktorosnak például egyáltalán nem tetszett, amikor az ágazatvezető úgy intézkedett, hogy a traktorosok ne az erőgépekkel közlekedjenek ki a határba és vissza. Ehelyett úgy szervezték a munkát, hogy az erőgépeket összpontosítva, egy-egy nagyobb te. rület teljes megmunkálásáig dolgoztatták és a traktorosokat nap mint nap mikrobusz. szal szállították. Energiát, költségeket, de munkaidőt is megtakarítottak ezzel. Nemcsak a több gép, a magasabb értékű eszközállomány tehát a fejlődés szakadatlan előbbrevívője, hanem a munka jobb szervezése is. Az elmúlt évek nagy változása a szövetkezeti gazdálkodásban a termőterületek koncentrációja volt, az egyesülésekkel. A nagyobb terület, a szükségszerűen kialakított ágazati rendszer, a termelés szakosodása ismételten olyan dolog, hogy igényli a nagyobb tudást, a tágabb látókört. Egy termelőszövetkezeti elnök mondta: „Átlójában 24 kilométer a határunk, egy nap alatt bejárni is nehéz, az viszont képtelenség, hogy az ember mindenütt ott legyen.” Ahol nincs ott a termelőszövetkezeti elnök, ott vannak a szakemberek. Azok, akiknek szervező készsége már ezekhez a megnövekedett méretekhez alakult. Az írás kezdő sorait egy olyan ember véleménye íratta le, aki nyugdíjba ment és azon kesergett, hogy mi lesz ezek után a korábban általa eredményesen vezetett gazdasággal? Nemigen lesz baj! A nyugdíjba menő gondja érthető, kétségei azonban megalapozatlanok. Természeti törvény az elenyészés, de ugyanígy törvény a megújulás is. Embereknél ez a megújulás csak magasabb szinten történhet. Seres Ernő T ágas ég alatt száraz hátságok, nedvesebb folyóközök, füzes árterek, lecsapolt lápvidék, gilicetüskés homokbuckák vesznek közre elszigetelt, megrekedt falvakat, 200—300 lélekkel: ez Szatmár, az Ecsedi-láp környéke, a Szamos völgye, a Szaimoshát, az Erdőhát, a Tiszabát, a Palá. dok és a régi szatmári Nyírség. Valahányszor a Szamos völgyén járóik, édeni kis községekben, a fűzesek alá megbújt Rápolton, ahol mindössze 50—60 ház van, Gyügyén, amely felett fürge nyelvű rezgő nyárfák őrködnek, vagy a szelíd gyümölcsösök zöld szalagjával homlokom kötött Kérben: — mindig úgy érzem, ez az életritmus ma is ugyanaz, mint az első időkben... Magatengető szegénységben, embertelen szellemi és szociális elszigeteltségben lapultak meg itt a falvak 1945 előtt, odatapadva egy-egy természetes- előnyöket nyújtó helyhez, folyóvízhez, mocsárhoz, hol a gyűjtögető ősi életmód egyre kevesbedő lehetőséget ad, de mégis ad a földmívelés magasabb „kultúrfokán” szerzett kereset meg- pótlására. A Szamos völgyében egymástól alig kőhajításnyira torlódtak össze egykor a települések, inkább számítva a gondozás nélkül is bőven termő gyümölcsösökre és az olcsó halat nyújtó folyóvízre, mint tulajdonképpeni rettenetes hátországukra, a nagybirtokra. Az Ecsedi-láp határait — legnagyobb kiterjedése idejében — a legpontosabban jelezték a partjain cikcateban keletment a kedvük minden kísérletezéstől. E vidék középpontja a láp legbansejében, nagy területen fekvő, egykor nagy jelentőségű vízivár, Nagyecsed. Értelmes, ravasz és dolgos népe a három nagybirtok nyomása ellenére is fukar és szinte dühöngő földéhségben szenvedett, dolgoztak a Pírét, Komjáthy, Károlyi latifundiumokon és dühükben a környező falvak határába harapdostak bele, Győrtelekbe, Kocsordba, Porcsaknába, Tyúkodba. Ruházatukon, gyomrukon takarékoskodtak s ha a tehetősebbek gyermekeiket taníttatták, azok tovább gazdálkodtak. Nagyecsed fő helye volt nemcsak a láp- vidéknek, ide járt vásárra a szatmári Nyírség is Fábiánházától fel Nagydobosig, a szabolcsi Mihálydiig, Bátorig. Porcsalma már Csenger vonzásikörébe is beletartozott, mert nagyobbik határával a Számos-völgyre támaszkodik, s lakossága a láp idején is éppúgy folytatta lápi, mint szárazgazdálkodását. Törzsökös lakossága —• ellentétben Ecseddel — egytelkes, Ady-féle kurtanemes, zsellér, kisparaszti birtokmegoszlása kedvezőbb, akárcsak a szintén kis- nemes hagyományú Tyúkodnak. Alig két évszázada, hogy Szoplonczay Kristóf néhány száz jobbágyot, olcsó román munkaerőt telepített be. Lélekben teljesen áthasonultak, szorgalmasak és takarékosak, egy-két család meg is nemesedett köztük, Geszterédyeknek, Papoknak, Pálinkásoknak, Kőváriaknak hívják őket. ERDŐS JENŐ: Régi, lápi világ kezett községek. Jelezve azt a vonzásszférát, amit a láp gyakorolt a lakosságra, mint életforrás: legelő ménesek, gulyák, kondák és magányosan legelő állatok számára; kaszáló szárazabb helyein, a „goroncokon”; a gyűjtögető életmód ki nem fogyó kamrája, mert harmatkásájának termése a legínyencebb frugális étel, a súlyom olyan, mint a parázs olasz gesztenye, a gyékénynek a víz alól még ki nem búv,ó fehér csírája (amelyről még ma is „cellásoknak” nevezik a tyukodiakat) — jobb volt a gyenge spárgánál; a bíbic, vadruca, gémek ezer és ezer fajtájának tojása üdítőbb volt minden teatojásnál. A halból, csíkiból ételt készítettek. A hatalmas égeresek fakitermelésre és építésre egyformán alkalmasnak bizonyultak; itt sonkolyoztak a méhek, az éger háncsából gubát festettek a károlyi gubások; a náddal házat fedtek, a gyékényből jól értékesíthető szakajtót, evőeszköztartót, kenyereskosárt fontak. Persze mindez régmúlt. Az Ecsedi-láp visszahúzódott, eltűnt s régi partján ottmaradtak a falvak, mint a szárazra vetett hal, kis távolságban egymástól és a világitól, jelezvén ma is hűen a láp egykori határait. A Szamos völgyében se volt olyan nagy előny lakni. A szabályozással egyenes arányban fogyott halgazdasága, azt is kibérelték, s az Ecsedi-láp pákászalinak, halászainak, kóbor vadorzóinak is letűnt világuk. Az éleitforma-váítódást még unokáik is alig szokták meg. Meg lehetett ismerni őket a tyukodiak, börvelyiek, kaplonyiak, ecsedi- ek közt: mokány, bár inkább talán hetyke és kissé mogorva, bizalmatlan, ahogy ők mondták, „magánakvaló” nép volt ez. Ä láp körül egykor természetesen sokféle zagyvalék nép összeverődött, de érdekes, hogy e sanyarú sorsú sehonnaiakból lettek — úgy látszik, a sorsnyomás nagyon is magyar súlya alatt — mindig a legbátrafob, kuruc magyarok. E terület mindig eléggé központi helye volt a népek érintkezésének; románok, ru- thének felé a lélek mélyén nyitva álltak a népi élet közlekedő csatornái. Zsidó bérlők, egyházi birtokok, a Zselénszkyek és Károlyiak latifundiumai fölött mindig megértették egymást a nem is egészen ismeretlen etnikumú népek — hiába kísértette őket a vezető osztályok nacionalizmusa. Természetes, hogy e lápi szabadnépek unokái, különösen a tyukodiak, nem tudtak beletörődni egykönnyen a földmívelésbe, ahol az emberi ősítermészet könnyelműbb és színesebb változatainak már nincs alkalma kibontakozni. Örököltén vékony, a lápi környezet miatt satnya testük nem bírta a régebben is falulakó, bennszülött kis nemes tyukodiak jó kondíciójú és erős csontú fizikumával az iramolt. Ha bizonyos fokú asz- szimiláció folyán már-már fel is vennék a versenyt: nem jutottak földhöz amozOktól, a nagybirtoktól, a kedvezőtlen birtokmegoszlás miatt. Egy részük folytatta ősi mesterségét: a holtágakban még mindig maradtak gyékényesek, eljártak a szamosvölgyi községekbe, megszerezték a kosárfonáshoz szükséges mogyorógyékényt, vagy fűzvesszőt. De a felsorolt néhány községben is csak elenyésző százalékát tették ki a nagy tömegeiben földművelő lakosságnak. Persze, a földmívelés az ősi módok szerint folyt, külterjesen, túlnyomólag szemeseket, gabonaféléket és kapásokat termeltek. Bár épp itt, a jó lápi humoszon kezdtek minőségi és kerttermelésre rákapni, lent, lucernát, lóherét és más ipari magvakat, mákot, salátát, spenótot stb. termelni. Ezek az akciók hevenyészettségük, szervezetlenségük miatt azonban olyan ráfizetéssel zárultak, hogy sokszor jó időre elA nagyrészben' református nép expanzív ugyan, de a láp vizével tulajdonképp a megélhetés leapadt a lábuk alól, felmérésénél pedig jószimatú spekulánsok — Gyenék, Baliák. Baloghok — potom áron új latifundiumokat hasítottak ki maguknak a tele- vény földből. E táj alján van Nagykároly, itt egykor filiája volt a Csokonai idején európai színvonalú debreceni kollégiumnak — akikor se igen azért, hogy elkallódó paraszttehetségeket mentsen meg, mint az anyaiskolának erre a célra a helyszínre kitolt előőrse. Ady Endre se így került ide, aki a gimnázium és a kisváros lomha légköréből, a terpeszkedő megyeház árnyékából elvágyva, a Kraszna partján sokat álmodott az Érről, mely a századelő számos, poshadt kanyargóiból ki fog futni a „nagy, szent Óceánba”. Szellemi s anyagi gondozásába senkinek nem került ez a nép. Magára hagyatottan élt szociális és kulturális elszigeteltségében a láp helyén, a Szamos mentén, a hátságokon és a Nyíren egyformán. A beregi Tiszaháttól le Nagykárolyig azonos történeti, művelődés- és gazdaságtörténeti csillagállások alatt körülbelül a világgal szemben azonos magatartása alakult ki itt a magyarságnak — néhány árnyalattal sötétebb, egyes foltjaiban világosabb, mégis egészében a magyar nép arca ez! S vajon vezető osztályaik, vajon a magas kultúra bele-belekevert-é időnként sorsukba? Nem. De akadtak magánosok. Érdekes, mind az irodalom síkján! Petőfinek csak témakör volt Szatmár. Kölcsey életére a tiszaháti magyar tömegsors nyomása rakta fel a nehéz terheket, ez a nyomott világ vetette sötét reflexeit félszeme szelíd íriszére s ettől indult meg annyira, hogy az egész megye uraival szemben egyedül mert progresszív maradni s követi megbízását gondolkozás nélkül visszadobta a feudális-patriarchális önkormányzatnak. Kölcsey vidékén született Móricz Zsig- mond is bogárhátú házban. S hogy egy szelidebb irodalmi hagyományt is említsek: a kántorjánosi mocsarak gyönge fövenyén sneffezett irodalmunk egyetlen par exelence vadászírója, Bársony István, a szatmári tájjelleg szerelmese. XXX „Mint a hullám a vízbe dobott kavics körül” — úgy tágul az ember hazafogalma — írja Illyés Gyula. Nekem is, legmesszebb visszaemlékezve, egy Szamos menti faluban, egy szűk .porta egytelkes háza jelentette a hazáit, amelyhez még hét szilvafa sem járult, hanöm pontosan öt pudvás öreg eperfia. Szemben a görög katolikus papiak, öreg, román parasztfi papjához gyakran jártunk át. Majd a növendék gyermekben a tárgyi világ megtapasztalásának nagy hevességgel feltörő öröme fokról fokra meghódította az egész falut, mezőt. Bátyáim a „madárlátta kenyér” maradékát minden kemény munkásnap után hazahozták és a keblemnek felfoghatatlanul szabad, színes és változatos természet meséjével ízesítették meg, hogy loikapassanak és munkára szoktassanak, hiszen nekem se nézitek különb sorsot. y M égis úgy fordult, hogy az ősi debreceni kollégium Alma Mater-ébe kerültem. Ám a hazáról alkotott fogalomköröm eleinte nehezen fogadta be az idegen várost s oktondi, a gyökereire féltékeny, naív gyermeki lélekben fogalmazott lokálpatriotizmusból mindig azt számolgattam, hány coetus. ban lakik szatmári sarjadék ... KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. január 21. Q
