Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-10 / 291. szám
Elvi politikánk tükre Kádár János beszédeinek és cikkeinek gyűjteményes kötetéről H at esztendőt fog át Kádár János beszédeinek és cikkeinek legújabb gyűjteményes kötete, amelyet most jelentetett meg — az idei politikai könyvnapok alkalmából — a Kossuth Könyvkiadó. E beszédek és cikkek túlnyomó többsége nem ismeretlen az olvasó számára, mivel azok annak idején a sajtóban, tévében és rádióban napvilágot láttak; csupán néhány olyan beszéd található a kötetben, amely most kerül első ízben a nyilvánosság elé. Ám együttesen, összefüggéseikben a korábban már olvasott, hallott beszédek és írások egy töretlen folyamat tükreként más dimenzióba kerülnek. A kötetet forgatva átfogó képet kaphat az olvasó arról, miként gazdagodott és vált valóra a gyakorlatban a párt politikai irányvonala. Láthatjuk, miként észlelte a felvetődő új kérdéseket a párt, hogyan rajzolódtak ki a megoldás körvonalai, milyen tapasztalatok alapján, milyen gondolati folyamatok eredményeként alakult ki egy- egy állásfoglalás, hogyan fogalmazódtak meg a konkrét célok és törekvések az utóbbi hat esztendőben. Pártunkban a politikai állásfoglalások és döntések kollektív munka nyomán, testületek együttes elhatározásaiként születnek. Nem titok azonban — s miért is kellene titkolni? —, hogy a politikai irányvonal kidolgozásában és érvényesítésében jelentős személyes szerepe volt és van a Központi Bizottság első titkárának. Beszédeiben, írásaiban a kollektív vezető testületek állásfoglalása tükröződik, de kiolvasható belőlük személyes hozzájárulása is a közös elhatározások megszületéséhez. Ilyen módon nyújt képet ez a kötet a párt egészének politikai törekvéseiről és tetteiről. E politikai tevékenység fő irányvonala több mint két évtizede változatlan, töretlen. Kádár János több alkalommal is hangsúlyozta, hogy ezt a politikai irányvonalat, amelyet több pártkongresszus is megerősített, a gyakorlat folyamatosan igazolta. Ez a politika élvezi a nép bizalmát, támogatását. „Ä mi politikánk igazát, erejét, tényleges befolyását legjobban az bizonyítja — mondotta 1974 tavaszán a nyíregyházi pártaktíván —, hogy nálunk az emberek a nemzetközi helyzet feszültebb periódusaiban vagy bizonyos szempontból nehezebb hazai helyzetben akkor nyugodtak meg, amikor meggyőződtek róla, hogy elveinkhez, politikánkhoz hűek vagyunk, a követett irányvonalon nem változtatunk, kijelölt utunkon haladunk tovább.” Ugyanakkor Kádár János rámutatott arra is: a párt és az ország fejlődése nemcsak azért egyenes vonalú, mert „a párt a kongresszusok által kijelölt fő irányvonalat megtartotta, hanem azért is, mert sohasem tért ki a gyakorlat által felvetett kérdések marxista—leninista megválaszolása elől”. Ezért nemcsak a XI. kongresszus előkészítése idején (amikor az idézett szavak elhangzottak), hanem minden szakaszban helytálló, általános érvényű gondolat, hogy „a párt fő politikai irányvonalát... a gyakorlat által felvetett kérdések megválaszolásával, újítva, gazdagítva kell tovább erősíteni és folytatni”. Ennek a megújításnak és gazdagításnak lényeges eleme, hogy a párt egyaránt figyelmet fordít az aktuális napi és a távlati problémákra, feladatokra. Az egymást követő beszédekben és cikkekben végighúzódik a kommunista forradalmiságnak ez a felfogása, amit pártunk első titkára a KISZ KB ülésén mondott felszólalásában így fogalmazott meg: „A forradalmárnak a napi és a távlati dolgokat mindig együtt kell néznie. Mert aki a napi érdekeket nem nézi, csak a távlatiakat, az nem forradalmár, hanem holdkóros. Az sem lehet forradalmár, aki csak a népi érdeket nézi, mert nem látja a folyamatot.” Egy másik lényegi eleme a párt által alkalmazott megközelítési módnak, hogy „munkánkban érvényesítjük a szocializmus építésének nemzetközileg közös, fő törvényszerűségeit, és ugyanakkor figyelembe vesszük a nemzeti történelemből és az ország konkrét helyzetéből adódó sajátosságokat”. Bármelyiket hanyagolnánk el, a marxizmus—leninizmus alkotó alkalmazásának e két fő kritériuma közül — figyelmeztet a Politikai Főiskolán elhangzott beszéd —, lehetetlenné válna a szocializmus további eredményes építése, veszélybe kerülnének eddigi vívmányaink. A marxizmus—leninizmus ilyen módon felfogott alkotó alkalmazása akkor lehet eredményes, ha szüntelenül törekszünk a valóság alapos megismerésére, ha a párt a tények ismeretére és elemzésére alapozza politikáját. A kötetben közölt valamennyi beszédet és írást ez a higgadt, mértéktartó, szélsőségektől mentes valóságlátás jellemzi. „A pártnak, a munkásosztálynak és a népnek nem dicsekvő és nem önmarcangoló értékelésre van szüksége,'-hanem az eredmények súlyának, jelentőségének megfelelő számvetésre és a hibák önkritikus elemzésére” — hangsúlyozta a KB 1972 novemberi ülésén elhangzott előadói beszéd. Ebben a szellemben húzza aló a pozitív és optimista hangvétel indokoltságát, amikor munkánk egészét tesszük mérlegre, amikor az élet minden területén érzékelhető, nagy jelentőségű eredményeinket vesszük, számba. De figyelmeztet arra is: „akkor védjük helyesen a párt, a kommunisták becsületét, ha nem próbáljuk elhitetni a közvéleménnyel, hogy a kommunisták sohasem hibáznak”. A munka gyönge pontjainak felvázolása természetesen nem valamiféle öncélú dolog: arra szolgál, hogy a párt „kellő időben és csírájában felismerje, korrigálja, illetve megszűntesse a fejlődés egészségtelen tendenciáit — amelyek akkor még nem okoznak nagy bajt, de ha a párt úgy hagyná évekig, okozhatnának”. A párt ebben a szellemben vette szemügyre és elemezte az utóbbi hat esztendőben is a társadalom életének valamennyi szféráját, a bel- es külpolitika minden kérdését. Akár nemzetközi kérdésekről, akár gazdasági helyzetünkről, akár a közgondolkodás alakulásáról szólott pártunk első titkára, mindig az előbbiekben vázolt felfogás jegyében értékelte a végzett munkát, jelölte meg a tennivalókat. Felelős politikusként vizsgálva az eseményeket, vagyis szüntelenül azt kutatva, mit kell cselekednünk, milyen terveket kell végrehajtanunk az előrehaladás érdekében. Annak a tudatában. amit a kötetben utolsóként közzétett — a Hajdú-Bihar megyei párt- aktívaülésen elhangzott — beszéd zárógondolataként emelt ki: „szavunk hitelét azok a sikerek adják, amelyeket a hazai építőmunkában elértünk. Akinek eredményei vannak, annak a szavára odafigyelnek". B örténelmi fejlődésünk egyik legfontosabb eredménye, hogy a társadalmi viszonyok mélyreható átalakítása következtében ma a cselekvés össztársadalmi méretekben egyirányú lehet —, az alapvető politikai kérdésekben kialakult egység alapul szolgál az egységes cselekvésre. Kádár János szinte minden beszédében és írásában kiemeli a különböző osztályok és rétegek ösz- szefogásának. az e célt szolgáló szövetségi politikának fontosságát, a párt és a dolgozó nép naponta megújuló egységének nélkülözhetetlenségét. Amint ezt több alkalommal hangsúlyozta: „Az új társadalom az egész népnek épül, s a párt vezetésével a kommunistáknak és a pár- tonkívülieknek, a népnek, a történelmet formáló tömegeknek együtt kell megvalósítaniuk.” FILM«) KG YZ E T Karthágói levél November 16-án nyílt meg a hetedig karthágói filmfesztivál. Tizenegy napon át vetítették Tunéziában a „harmadik világ reprezentatív alkotásait. A résztvevők — mint e sorok írója is — nem unatkoztak a másfél hét alatt, mert a hivatalos program mellett számos szekcióban, úgyszólván „nonstop” jelleggel játszották 24 ország filmjeit. A fesztiváloknak — egyre több van belőlük — megvan a sajátos „koreográfiája”, profilja, arculata. A karthágói filmművészeti napokon a szervezők arra törekedtek, hogy az afrikai és arab filmművészet értékeit ismertessék meg a szakemberekkel, valamint a közönséggel. Hamadi Essid, a szervező bizottság vezetője egy szakmai konferencián elmondotta, hogy a seregszemlén felvonult országok lakosságának jó részét a nyugati filmproduktumok „kulturálisan gyarmatosították”. A szóban forgó országok filmdiplomatái e befolyás ellensúlyozása, illetve csökkentése érdekében megállapodásokat kötöttek a filmek eladására, vásárlására és gyártására vonatkozóan. Ami a publikumot illeti, szinte fantasztikusnak mondható az érdeklődés, mely a vetítéseket kísérte. Közel száz moziban játszották a fesztivál filmjeit, egy rögtönzött statisztika szerint közel egy- millióan látták a bemutatásra került műveket. A nézők annyira együtt éltek a vásznon megelevenedő helyzetekkel (és figurákkal), hogy tetszésüket vagy ellenérzésüket állandóan kifejezésre juttatták. Hangosan kommentálták az eseményeket, tomboltak, fütyültek, nevettek, tapsoltak. Az európai — többnyire foghíjas nézőterekhez — mozikhoz szokott ember meglepetéssel tapasztalta ezt a lelkesedést: nálunk még színházban is ritka az ilyen reagálás. A fesztiválok számának szaporodása elkerülhetetlen értékcsökkenéssel jár. A karthágói filmművészeti napok gyorsmérlege ennek ellenére kedvező. Számos jelentős filmet láttunk, az alkotások túlnyomó többsége fontos kérdésekről szólt, a művészi megvalósítás színvonala is dicséretes. A tuniszi fesztivál kellemes meglepetésekkel szolgált és a fejlődő országok filmművészetének örvendetes „minőségi ugrását” dokumentálta. Nekem személy szerint legjobban a GAMIN című kolumbiai fim tetszett. Nem kapott ugyan díjat, dehát ilyesmi előfordul: voltak „súlyosabb", tartalmasabb művek is a kínálatban. Ciro Duran művére azért szavazok, mert a gyerekkori tengés-lengést, érzelmi elsekélyesedést, testi-lelki kiszolgáltatottságot egészen kiválóan ábrázolja. Tiszta egyszerűséggel, sokkoló hatással, bravúros képi eszközökkel. Már csak azért is rangos a teljesítmény, mert ebben a témakörben klasszikus elődök vannak (például a FIÚK A RÁCS MÖGÖTT című Vittorio de Sicá-dráma). Duran nem másol: alapállása rendkívül eredeti. A GAMIN a magyar mozikban is megjelenik. Az elismerésekkel koszorúzott filmek többségét a Tuniszban tartózkodó magyar átvételi bizottság is megvásárolta (pontosabban szólva: tárgyalásokat kezdett a művek megvételéről). Válogatásunk helyességét a zsűri döntése is igazolja. Néhány mondat — távirati stílusban — a hetedik karthágói fesztivál legjelentősebb filmjeiről. Az EGY HŐS KALANDJAI (Algéria, rendezője Merzak Al- louache) egy különös fiatalember hányattatásait eleveníti meg. Realista tabló, groteszk: fintorokkal. A BAA- RA (MUNKA) a mali illetőségű Souleymane Cissé munkája. Ugyancsak hiteles társadalmi lenyomat, mely kizsákmányolok és kizsákmányoltak kibékíthetetlen ellentétéről szól. Egy mérnök az elégedetlenkedő munkások mellé áll. A lázadást leverik, a kellemetlenkedőket — a terror módszerei nagyjából egyformák — elhallgattatják. Cissé kitűnően tud atmoszférát teremteni, színészei is illúziót keltenek (noha többségükben amatőrök). A FIERRO FIAI a Párizsban élő argentin rendező, Fernando Ezquiel Solanas nevéhez fűződik. Hősköltemény — ihle- tője híres poéma — az argentin munkásmozgalom harcairól. Solanas erőssége, hogy a történelmi légkört sokszínűén mutatja be, karakterei élSZÍNHÁZ Shakespeare Rómeó és Júliáját láthattuk december 2- án a nagykállói művelődési központban, a Népszínház előadásában. A darabról jó néhány kritika és ismertetés megjelent már a józsefvárosi bemutató óta, mégis szólni kell róla, mert mi. akik itt, Szabolcs-Szatmárban nézhetjük meg a Népszínház valamelyik „utazó előadását”, elsősorban nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen lehetett a bemutató, hanem arra, hogy milyen élménnyel gazdagodik a néző ott, ahol ünnepszámba megy egy-egy „igazi színház” érkezése, s kivált nevezetes ünnep, ha olyan klasszikussal érkezik, mint a Rómeó és Júlia. A két veronai szerelmes története Ruszt József rendezésében maradéktalan színházi élmény. A plakátok, amelyeket a művelődési házak hónapokkal korábban megkaptak. a Shakespeare által vezetett The Globe színház rajza díszíti, s ez azt sugallja, hogy elsősorban Shakespeare-hez akar hű lenni az előadás. Az igazán jó darabok minRómeó és Júlia A Népszínház előadása Nagy leállóban dig korszerűek, s ezt Ruszt József nagyon jól tudja. Le- hántotta ezért a Rómeó és Júliáról az évszázadok óta rárakódott rossz hagyományt, a romantika korának túlzásait és egyszerűsítéseit, a polgári színjátszás minden gondolatot közhellyé silányító sztereotípiáit. Szertelen fiatalok — majdnem azt írtam hogy huligánok — rohangálják tele a színpadot, rángatják elő békanyúzóikat, gyíklesőiket, ha kell — ha nem. Nagyivó és nagyhangú „kacorkirá- lyok” bontják folyton a rendet, majd rakják fejükre a vizes borogatást, mert ahol bor van, s az éjszaka hosz- szú. ott reggelre felvirrad a a „macskajaj'' is. így játszhatták ezt hajdan a Globe színpadán Shakespeare jókedvű színészei is, es így kell játszani ma is, mint ezek a gyerekek, akik nem félnek attól, hogy csörtet és iik megzavarja a nagy klasszikust síri nyugalmát. Külön érdekesség — írja Tarján Tamás a Kritika című lapban —, hogy Rómeó és Júlia viszonya ebben a rendezésben a hagyományosnak ellentétébe fordul: Rómeó az elmélkedőbb, a halogató (Pelsőczi László játssza kitűnően), s Júlia az energikus, a kezdeményező. (Papadimit- riu Athina valósítja meg ebben a szerepben tökéletesen a rendezői elképzelést.) Ez a felfogás valóban szembefordul a hogyományokkal. de nem Shakespeare-rel. Természetes, hogy ebben a rendezői felfogásban remekül felerősödnek azok az „illetlenül” komikus jelenetek is, amelyeket a régebbi korok rendezői „a tragédia egysége” kedvéért olykor kihúztak, vagy alaposan megnyirbáltak. A közönség sokat nevet, a reneszánsz életöröm tombol a színpadon, s ebbe a forgatagba robban bele minduntalan a tragédia, mint egy bevágott ajtó, mint kacagás közben a köhögési roham. Kitűnőek a komikus szerepek is. Ebben a felfogásban nem lehet őket túljátszani. Péter (T. Nagy András) egy poént se hagy ki, humora ellenállhatatlan. János barát (Forgács András) groteszkül mulatságos figura, a némafilmek legjobb hagyományainak szellemében. Re- 1 mekül komédiáznak a fiatalok is. Benvolio (Kőhalmi Attila, Mercutio (Eszes Sándor), Tybalt (Gálán Géza) és mind. akik a felfordulást csinálják Verona utcáin (és a színpadon). Eszes Sándor „Mab-királyné” monológja közben a soha nem hallott szép szavak varázsával hatott ránk a jól ismert klasszikus szöveg. Otthon van ebben a rendező által jól átgondolt világban az „idősebb generáció” is. A sok előadást megélt régi „Dérynések” bíznék, a filmből árad a küzdelmek feszültségekkel terhes levegője (legfeljebb a vonta- tottságot írhatnánk az alkotó számlájára). S ha már a díjaknál tartunk, megemlítem, hogy a gyermekfilmek kategóriájában — ahová európai filmeket is beneveztek — szép sikert értünk el: Ranódy László ÁRVACSKAja Ezüst Aladin-kitüntetést kapott. (Gaál István rendező — ő a nemzetközi zsűri tagja volt — vette át a díszes oklevelet és jutalomtárgyat.) Egyébként a tuniszi Páris moziban számos magyar filmet vetítettek. Egyik alkalommal betévedtünk a HA MEGJÖN JÓZSEF előadására. Valamilyen oknál fogva felirat nélküli kópiát játszottak. A közönség érdeklődéssel figyelte Monori Lili és Ruttkay Éva jelenetét. A szöveget nyilván nem értették, a szituációt azonban igen. Kell-e beszédesebb bizonyíték arra, hogy a film nyelve internacionális? Még egy jelentős műről szeretnék beszámolni. Az ISIANG-ot fülöp-szigeteki stúdióban forgatták (Lino Brocka készítette). A szabvány-históriát (egy visszataszító selyemfiú öregedő asz- szony kitartottja, aki később „átpártolt” a szerető gyönyörű fiatal lányához) az ismeretlen művész mértéktartó eszközökkel és lélektani igényességgel vitte vászonra. Az ISIANG végén az elhagyott asszony megöli hűtlen szeretőjét. A sablonokért bőségesen kárpótol az életforma hiteles rajza és az árnyalt színészi játék. A tanulság adott. A „harmadik világ” filmművészete minden kétséget kizáróan felnőtt. A modern filmműveltség elképzelhetetlen algériai, tuniszi, marokkói, bolíviai stb. alkotások nélkül. Veress József tonságával és tudásával támpontot jelentenek ebben a kamasz kavargásban, melyhez az elszabadult játékkedv igazodhatik. Siménfalvi Lajos Lőrinc barátja, Váradi Vali dajkája, Capulet és Capulet- né (Szigeti Géza és Táncsics Mária), Montague (Torma István) mind nagyon jól eljátszott szerepek. Az hogy a narrátort és a herceget egy színész játssza, nagy rendezői találmány. Kár hogy Végh Ferenc szövege, amikor a narrátor szerepét játssza, nem mindig érthető. A díszleteket és a jelmezeket Gombár Judit tervezte. Igazi Shakespeare-színpadot csinált. A háttérfestmény a reneszánsz levegőjét árasztja, az emelvények, amelyeken a játék folyik, akár egy Erzsébet-kori vendégfogadó udvarán heverő ládák is lehetnének, amelyeket az odaérkező színészek gyorsan ösz- szekapkodnak, hogy szolgáljanak rögtönzött színpadukon asztal, szék, s ha úgy tetszik, erkély gyanánt. Ez a díszlet nemcsak jól működik, hanem a korhűség, és a korszerűség követelményeinek is egyszerre tesz eleget, ami — mint látjuk — nem is esik olyan messzire egymástól. Mester Attila KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. december 10.
