Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-10 / 291. szám
1978. december 10. o Sötétedett már, az egykori grófi kastély évszázados fái némán, mogorván magasodtak a parkban. A szél havas esőt csapott arcunkba, fázósan húztuk össze magunkon a kabátot. A kastélyba lépvén azonban oldódott a hangulat. Az egykori lovagteremben kényelmes fotelek sorakoztak, valahol magnó szólt, az Omega énekelt Lénáról, aki eltűnt egy hajnalon. Zalatnay Lászlóval, a ti- szadobi gyermekotthon igazgatóhelyettesével járjuk a kastély meredek oldallépcsőit. A díszesen faragott főlépcsőt nem lehet hasz* nálni — meggyengültek a deszkák —, igy a valamikori cselédlépcsőkön kapaszkodunk az emeletekre Gyerekek szaladnak el mellettünk hangos „Jó estét” köszönve. A hálószobák többsége még üres, a fiúk a tanulószobában forgatják a könyveket. A folyosó hideg, huzatos. Az egyik szoba sötét, de zaj csazsír, aki éhes, odamegy és vág magának. A tanulószobán nem ehetünk, kint hideg van, így feljöttünk a hálóba. Társa, az élénk szemű Varga Laci szintén jókora darab zsíros kenyeret markol, jóízűen majszolja. — Hol születtél, Laci? — Nem tudom — mondja bizonytalanul. — Hároméves koromban kerültem Túrist- vándiba nevelőszülőkhöz, csak két hónapja vagyok Ti- szadobon. — Hol jobb, Lacikám? — Hát... itt is jó. — Hogy megy a tanulás? — Néha elérem a hármast is. De úgyis szerkezetlakatos leszek... Deák Misinek sem valami jó] megy a tanulás, a hatodik osztályt másodszor járja. Az előző évet Tyúkodon végezte és Tiszadob már a negyedik intézet, ahol a napjait tölti. Fiatal még, de már megjárta ..a hadak útját". januárban kezdjük a kastély belső renoválását. Kicseréljük az ágyakat, a szekrényeket, korszerűsítjük a világítást. a fűtést. Reméljük, otthonosabbá sikerül varázsolni a szobákat. Zsenyuk Ferenc három éve, a főiskola elvégzése óta neve- lősködik a gyermekvárosban. Mégis öreg rókának szállá az előbb azt mondtuk, milyen komor volt a kastély maga, akkor most —, hogy beléptünk a nemrég épített kollégiumba — azt kell mondanunk, ez mennyire otthonos, barátságos. Itt már a nagyobbak, az ipari tanulók élnek. A fiúk a folyosón felállított asztalon pingpongoznak, hívják a tornatanárt is játszani. — No, látják, engem ezek a pillanatok tartanak itt. — mondja később Zsenyuk, visszakanyarodván az előbbi, válaszolatlanul maradt kérdésre. — Nyugodtan állíthatom, nálunk a nevelői munka sokkal fontosabb, mint az oktatói. Tudom, ezt sokan eretnek nézetnek tartják, pedig nincs igazuk. Ha tudnák, milyen hálásak ezek a fiúk — még a tizenhat—tizennyolc évesek is — a szép szóért, a baráti gesztusért. A takarítóhelyiségből kialakított stúdió előtt állunk. Egy ajtó szélességű, s két lépés a mélysége. Az asztalon magnetofon, erősítők, lemezjátszó és egy japán rádiós magnó, a falon lemezborívizálja magát igazán. Legközelebb mikulásestet rendezünk. és szeretnénk széppé tenni a karácsonyt is. — Te hol fogod tölteni a karácsonyt, Lajos? — Édesanyámnál Budapesten — de látszik rajta, nem szívesen beszél róla. A csőszerelők birodalmában járunk. A folyosó falain ügyes kezekre valló festmények, gazdájuk Bakró Sándor, szintén csőszerelőnek* tanul, most másodéves. Tágas, kényelmes szobájukban beszélgetünk. A másik három heverő üres, gazdáik valamerre kószálnak. A falakat itt is képek borítják, haragos zöld fák, sárga, meg piros virágok borította mezők, nyargaló lovak népesítik be a képeket. Sanyi tíz éve él intézetben, szüleit hétéves korában látta utoljára. Most tizenhat esztendős. — Megismernéd még őket? — kérdezzük. — Nem hiszem — mondja. De különben is úgy tudom, apám már nem él. — Testvéreid? — Hol szeretted meg a horgászatot? — Még Berkeszen, az intézetben — feleli a vékony, szőke hajú fiú. — Csordogált ott egy kis patak, abban hor- gászgattam. persze nem nagy sikerrel. — Hol születtél? — Nyíregyházán. — Szüleid? — Nem ismerem őket. — Testvéreid? — Azokat sem. — A karácsonyt hol töltőd? — Itt az intézetben. Általános iskolás koromban ne- velőszüleimnél töltöttem minden vakációt, de mióta Dobra kerültem, velük is megszakadt a kapcsolat. — Szeretted őket? — Igen... — hangja bizonytalanul cseng. — Miért szakadt meg a viszony? — Hát..., nem is igen tudom. Hatodikos koromban, amikor jött a vakáció, már nem fogadtak. Azóta meg én nem könyörgök. Különben ... biztosan én voltam a hibás, nem voltam valami jó fiú. Varga László pódik ki a zárt ajtón. Az igazgatóhelyettes benyitna, de a zár nem enged. Egy pillanattal később borzas fej jelenik meg az üveg mögött, és nyitja az ajtót. Hat emeletes ágy van a szobában. A fiúk heverész- nek, egyikük lehalkítja a magnót, s az idegeneket szemléli. A szomszédos szoba kétszer olyan nagy, mint az előző, s ehhez még egy kisebb is kapcsolódik. Kevesen vannak bent. Ketten malmoznak, a harmadik az ágyon ülve kenyeret majszol. Már a második emeleten járunk, a hideg itt is bebújik kabátunk alá, végigfut a hátunkon. Csak a szobába lépvén enyhül a levegő kettős kályhában ropog a tűz. A hatalmas hálóteremben, a falak mentén 10 emeletes ágy húzódik. Olyan nagy a szoba, hogy a százas izzó fénye is csak dereng. Az ajtó mellett két kislegény ül. Nem nézné az ember így 8 évesnek sem őket, de mint később kiderül, elmúltak már 12 esztendősök is. — Tiszalökön születtem — mondja a szőke hajú Deák Misi, miközben jókorát harap a kezében lévő zsíros kenyérből. Látja, hogy nézzük, hozzáteszi: — Az ebédlőben ki van téve a kenyér és a — Én nem leszek olyan felnőtt, mint a szüleim. Az már biztos! — mondja határozottan, s a fal felé fordul. — Alig várom már a karácsonyt — szól közbe az állandóan izgő-mozgó Varga Laci. — Tavaly Istvándiban voltam, ajándékot is kaptam. Volt benne mikulás, csokoládé, meg szaloncukor. Anyu azt mondta, a Télapó hozta, de én nem hiszem azt. De jó lenne, ha megint Istvándiban ünnepelnék! Anyu biztosan értem jön majd. Az ajtón kilépve, mégegy- szer visszanézünk. Szívszorító a látvány, ahogy a hatalmas teremben ketten gubbasztanak. Esznek, s arra gondolnak, milyen jó is lesz nekik karácsonykor! Különösen Laci, akinek ez a pár nap az otthon melegét adja. Hiszen bármennyire is jóságosak az itteni nevelők, a szülőt nem pótolhatják. A kétszázötven gyerek közül százötven szüleinél, nevelőszüleinél tölti a karácsonyt. A többi marad az intézetben, s ki tudja, mire fog gondolni. Egy biztos: ha felnő, nem ez lesz a legszebb gyermekkori emléke. — Sajnos, eléggé barátságtalanok az itteni szobák, ráadásul igen nagyok ■*- mondja a kísérőnk. — Jövőre azonban már másképp lesz, Elmélyült munka a tanulószobában mit, hiszen az igazgatóhelyettes szavai szerint a legtöbb pedagógus két évet se igen húz itt le egyfolytában. — Nincs elég pedagógusunk — folytatják. — Most is jónéhányan képesítés nélkül dolgoznak nálunk, s van olyan is, hogy a nevelő néha fiatalabb, mint a nevelt A gyermekváros polgárainak életkora ugyanis tíztől húszévesig terjed, s el lehet képzelni, hogy különösen az idősebbekkel menynyi és milyen jellegű probléma adódik. — Magát mi tartja itt? — kérdezzük Zsenyuk Ferenc- től. Nem válaszol. Előbb a tágas, jól felszerelt tornaterembe vezet bennünket, körbe mutat. Ez az ő birodalma, ugyanis „mellékállásban” tornatanár is. Keserűen legyint, mikor dicsérni kezdjük a tornatermet. A sarok felé int ahol a mennyezetről kitartóan csöpög a víz, a műanyagborítású padló felvált. Már nem is tudják, hány hónapja áll a per a kitók, együttesek fényképei. A stúdió gazdája Lipták Attila harmadéves csőszerelő tanuló. — Három éve vagyok itt, előtte Berkeszen éltem — mondja Attila, aki a KISZ- bizottságnak és a diáktanácsnak is tagja. Tizenhat éves, de már a jövőjére gondol: két év múlva szeretné elkezdeni a szakközépiskolát. Itt négyes tanuló, ott is megállja majd a helyét. — Minden reggel a nagyrádió műsorát sugározzuk, kedden pedig önálló műsort adunk. Csatlós Sándor nevelő szerkeszti. Szívesen hallgatják a fiúk, különösen népszerűek a kívánságműsoraik. Együtt hallgatjuk Lipták Attila szavait Hares Lajossal, a KISZ-bizottság titkárával. ö harmadéves lakatos. Kisvárdáról került Tiszadob- ra hét évvel ezelőtt. Jövő nyáron elhagyja a gyermek- otthont. — A SZÁÉV-nél szeretnék dolgozni, és munkásszállón lakni — mondja. — Mi a KISZ szerepe az otthonban? Bakró Sándor és lovai vitelező — a SZÁÉV — és a tervező — a MÜBER — között. hogy ki a hibás. Ez alatt pedig szépen, háborítatlanul romlik a több millióért épített tornaterem. — Kulturális és sportműsorokat kell szervezni. Legutóbb még szüreti bált is rendeztünk. Nehezen mozgathatók a srácok, a száz KISZ-tag közül alig tíz akti— Hatan vagyunk. Mindegyik testvérem intézetben van. — A karácsonyt hói töltőd? — Itt, az intézetben. Úgy hallom anyám Leveleken él •.. De hát oda nem mehetek. — Ha hívna, mennél? Egyszer kint őriztem a jószágot a határban és elaludtam közben. Azok elbitangoltak valamerre, két napig kellett keresni, míg megkerültek. Persze, ilyenkor aztán állt a balhé. — A tavalyi karácsony milyen volt? Folyosói csendélet — Ha hívna ...? — Ha 18 éves leszel, mihez kezdesz? — Hát... dolgozni fogok, de... — De? Ránk néz, majd szemét lesütve. halkan folytatja a félbehagyott mondatot: ... — szobrászművész szeretnék lenni. Le fogok majd érettségizni, és szobrászművész leszek — emeli fel tekintetét. — Vagy hiába is próbálkozom, mert nekem nem sikerülhet? ... Szünet van. A tanulószobákból hangos beszélgetéssel vonulnak ki a fiúk, köztük van Orgonán Dénes is, akit az igazgatóhelyettes a gyermek- város horgászbajnokaként mutat be. A tizenhét esztendős fiatalember szégyenlősen hárítja el a címet. Különben is. itt, a gyermekvárost ölelő Holt-Tiszában nem lehet horgászni. Majd talán jövőre. Hiszen a halászati szövetkezet hozzájárult ehhez. — Az ebédlőben felállítottunk egy nagy fenyőfát, ajándékokat kaptunk ... Szóval, mint az igazi karácsony. — A könyveket vettétek? — mutatunk a falra szerelt polcokra. — Vettünk is. De a legtöbbet nyertük a tisztasági versenyben. — Legutóbb mit olvastál? A polchoz lép, és Thurzó Gábor „József és Putifárné” című kötetét emeli le. — Ezt is nyertük — teszi még hozzá, s enged társai hívásának, elmegy pingpongozni. Mi is indulunk, a konyha előtt már sorakoznak a vacsorára váró fiúk. Zsibongá- sukat elnyeli a vak decemberi sötétség. Szöveg: Balogh Géza és Sipos Béla. Képek: Mikita Viktor. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
