Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-17 / 297. szám
ŐSZI UTAZÁSOK Krúdy-emlékkiállítás Budapesten Jeles évfordulók alkalmával megeshet, hogy a jogos megemlékezést a kelleténél nagyobb zaj, úgy is mondhatnánk, csinnadratta kíséri, mintha az ünneplés fontosabb volna az ünnepeltnél. Szerencsére a Krúdy-cen- tenárium ünnepségei nem ártottak az írónak, sőt, népszerűsége nőtt. Ezt bizonyítja az is, hogy a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum Krúdy-emlékkiállítása iránt változatlanul várakozáson felüli az érdeklődés. Ezt a fél éven át nyitva tartó kiállítást mutatjuk be olvasóinknak. Egy darab századforduló a belvárosban — ez fogadja a látogatót a Károlyi Mihály utcai épületben. A vörös postakocsi mintha útraké- szen állna a huzatos udvarban, hogy ismerős, vagy most felfedezendő tájakra vigyen: Krúdy világába. A magányos érdeklődő még útitársat is talál: az előtérben olvasgató teremőr nénik ősz hajúkkal, halkra fogott szavukkal akár egy Krúdy- novella szereplői is lehetnének. Kávéházba érkezünk az első teremben. Az idős hölgyek megkérik a látogatót: foglaljon helyet, nézze át a családi album képeit. Az effajta múzeumi fogadtatáshoz nem szokott néző az első szokatlan pillanatok után kezdi otthonosan érezni magát, s ahogy egy igazi kávéházban, vagy presszóban is megtörténhet — a szomszédos asztalokat is szemügyre veszi. Az egyiken reggeli teríték: kenyér, só, főtt tojás — szinte várjuk, hogy Gyula úr helyet foglaljon a fonott széken. Biztosan neki is tetszene a két családi album: orgonalila bársonyba kötötték az egyiket, zöld ripszselyembe a másikat. A százéves, vagy annál is öregebb képekből egy sorozatot sokszorosított a múzeum, az ezekből összeállított emlékalbum a helyszínen megvásárolható — tegyük hozzá szinte diákzsebre szabott áron. „Születtem 1878-ban, késő őszidőben, Nyírégyházán, égy nádfödeles, hosszú, visszhangos, kisablakos házban, amelynek manapság már nyoma sincs a Nagykállói utcán. Ügy emlékszem, hogy gyermekkorom kedvemre való módon telt el.” A képek és az író vallomásai egy rendkívüli pálya ívét rajzolják meg: Krúdy útját a nyíregyházi kis háztól a halhatatlanságig. „Az apám — büszke, nagyralátó ember — azt hitte, hogy majd követ leszek Párizsban. Az anyám szolgabírót szeretett volna nevelni belőlem. Egy napon aztán megszöktem a háztól. Beálltam hírlapírónak Debrecenbe.” Ott sorakozik a felvételek között néhány Nyíregyházán készült kép másolata is; Hunyady és Hart felvétele 1884 körül a nyíregyházi diákról. Szokatlan a folytatás is, ami a látogatóra a múzeum további termeiben vár. A Petőfi Irodalmi Múzeum Krúdy kedvéért szakított a hagyományos formákkal, félretették a vitrineket, s berendezték azt a környezetet, amelyben a legotthonosabban maga Krúdy érezhet- né magát. Itt van mindjárt az első terem: egy kiskocsma, az óbudai Aranykéz vendéglő, ahol az író gyakorta tanyázott. .,— Pörköltet szeretnék enni, s hozzá habos sárga sört inni. A paprikáslé piros színét szeretem, és az útszéli fogadósok elmondják ügyesbajos dolgaikat nekem, mert barátságos arcom van.” Azután a Vörös rák fogadóban Szindbád szobája következik. mellette begóniás ablak a Tótágas című novellához készült szobával, s Majmuka meghitt szobája, ahová a nyugtalan Szindbád újra és újra, mindig visszatérhetett. Mintha egy szállodában járnánk, majd onnan kilépnénk az utcára, ahol a Margitszigetről való ívlámpák egyikén még a régi székesfővárosi címer látható. Szindbád — a Huszárik filmből fényképezett részleten — úgy tűnik, szembejön velünk a hosszú sikátor végén. „Nos, hát, mit tagadnám, hogy a legtöbbször regényeimben eleven figurákat írtam meg, akiket, persze igyekeztem álruhába öltöztetni, hogy néha maguk sem ismerték fel a kosztümös alakot.” Az utolsó terem a pusztulás és a halhatatlanság jelképes ábrázolásának ad helyet. Egy képsorozat a falon — az első világháborút követő évekből; óbudai utcák, ahol az író, gondolataiba elmerülve hazafelé ballag, a 20-as évek nyomorát szemléltető fotók, s mint egy háborús emlékmű: durva, ácsolt szerkezet fából — akár egy leégett ház romjai. Szemben ezzel egy erdőrészlet, mely sárgásbarna avarjával a sóstói őszt idézi a nyíregyházi látogatónak. Jegyespár bolyong a fák között, füstszínű fátyol lebeg utánuk, mint a köd. Egy novella hősei ők, akik már ugyanolyan halhatatlanok,' mint aki őket kitalálta ... Baraksó Erzsébet A vörös postakocsi. Jegyespár. (Győri Lajos felvételei.) Irodalom, film. zene. művek, élmények, vélemények, alkotók, kifejezési formák, közvetítési módok — közel vagy távol állhatnak hozzánk, a befogadókhoz, a felhasználókhoz, hozzánk, a társadalomhoz. Megjelenik a művészeti alkotás mint társadalmi termék, fogyaszt a társadalom, s a folyamatnak előzményei, megállapításokat érdemlő tényei, mérhető eredményei vannak. A kötetben — melyről kritikai megjegyzések nélkül kizárólag csak ismertetést írunk — ennek a bonyolult, egymást feltételező hatásrendszernek a kérdései fogalmazódnak meg. Távol áll tőlünk, hogy hangzatosán tálaljuk a kötet mondanivalóját, de a kínálat változatosságának szürkítése sem lenne célravezető. A tanulmányok között találjuk FILMJEGYZET Késői találkozások A jegyzet címe nem David Lean híres alkotására utal. Egészen másról lesz szó az alábbiakban: arról a fáziseltolódásról, mely a hozzánk késve érkező filmek befogadásának elkerülhetetlen velejárója. Nemrégiben bemutatta a magyar televízió Charles Vidor Búcsú a fegyverektől című Hemingway-ülmjéi. Kimondom kereken: számomra nagy csalódást jelentett. A jellegzetesen hollywoodi ízű produktum valósággal kilúgozta a regényből a gazdag társadalomrajzot és szentimentális szerelmi történetté silányította a tragikumba torkolló kapcsolat eseményeit. Megértem, hogy annak idején — az ötvenes évek végén — miért nem mutatták be nálunk (voltaképpen most is nélkülözhetnénk). Mindennek ellenére a Búcsú a fegyverektől film- változata az új hullámok kibontakozása előtt bizonyára jobb minősítést kapott volna, mint ahogyan most értékeljük. A magyarázat kézenfekvő. Közben eltelt két évtized s bár a Hemingway- prózával egyenértékű átültetésekben változatlanul nem bővelkedünk, a filmművészet formanyelve, eszköztára, kifejező készlete nagyon sok vonatkozásban gazdagodott. A fáziskésés ilyenformán azzal a tanulsággal járt, hogy az 1957-ben még esetleg elfogadhatónak ítélhető filmet 1978-ban gyenge minőségű műnek találjuk. Mivel mostanában elég gyakran találkozunk régebben forgatott művekkel a moziban és a képernyőn, érdemes néhány szót szólnunk a jelenségről. Azzal kezdeném, hogy a korrekcióra, a választék bővítésére, bizonyos „fehér foltok” eltüntetésére szükség van. A filmátvétel során adódhattak tévedések, az akusztika is változhat, arról nem is beszélve, hogy a legfrissebb termés voltaképpen kevés az egyre szélesebb kínálat kielégítéséhez. (A tévében évente több száz filmet vetítenek: ennyit lehetetlen a stúdiók új műveiből kiválogatni.) Hogyan osztályozhatjuk a régebben — hosszú évekkel, esetleg évtizedekkel korábban — készült filmeket? A klasszikus értékeket természetesen nem kezdi k: az idő. Vannak továbbá filmek, melyekkel megkésve is érdemes találkozni. Előfordul, hogy a „késleltetett premier” lényeges történeti tanulságokkal jár és világképünket gazdagítja. És még egy kategória: tudunk olyan esetről, nem kevésről, mikor az archívumok vagy a raktárak mélyéről való előbá- nyászásnak az égvilágon nincs semmi értelme. A Búcsú a fegyverektől — amerikai filmtermék. A következőkben — az elvi fejtegetést követően — néhány gyakorlati példával szeretném megvilágítani álláspontomat. Tallóztam az 1940— 1960 közötti amerikai filmtermésben (azért éppen abban, hiszen Charles Vidor munkája is ennek az időszaknak sajátos darabja, másrészt azért, mert elég sok ekkoriban bemutatott USA-film nem jutott el hozzánk). Rögtönzött vizsgálódásom eredményét most közreadom. Mit kellene — lehetne — a szóbanforgó korszak filmjei közül vetíteni? (Félreértések elkerülése végett: nem felújításokra, hanem eredeti bemutatókra gondolok, vagyis olyan filmekre, melyek nálunk csak hírből ismertek.) Meggyőződésem szerint az Életünk legszebb évei (1946, Wyler) ma is időtálló művészi híradás a fasizmus elleni háború társadalmi és egzisztenciális következményeiről. Az Alkony sugárút (1950, Wilder) a hollywoodi sztárok dicstelen bukásának megrendítő tükre. A Híd a Kvai folyó felett (1957, Lean) az angolszász katonai fölényről és tisztességről mesterségesen táplált legendát tépázza meg. Hitchcock 1958-ból való Vertigo-ja talán a legbravúrosabb bűnügyi históriák egyike. Ford My darling Clementine című westernje (1946) a műfaj remeke. Még folytathatnám a felsorolást, de azt is hozzá kell tennem az elmondottakhoz, hogy a felsorolt filmek egyike-má- sika úgyszólván hozzáférhetetlen számunkra (a Híd a Kvai folyó felett — ilyen is van! — „szocialista országok számára nem eladó”). Ugyancsak a televízió játszotta nemrégiben Fred Zinnemann Délidő című wes- ternjét. „Alapfilm” ez is. e sorok írója többször ajánlotta műsorra tűzését, most mégis be kell vallanom: por rakódott rá, nem volt — nem lehetett — olyan élmény, mint amit ez a mű 10—20 esztendeje jelenthetett volna. Persze jó volt látni, és ugyanezt mondhatjuk A vágy villamosá-ról (Kazan, 1951) a Rivaldafény-röl (Chaplin, 1952), a Moby dick-ről (Huston, 1956). Ez a lista bővíthető. Főleg akkor érdemes átfésülni -a régebben gyártott filmek jegyzékét, ha jelentős mesterek alkotásai szerepelnek rajta. Végül, de nem utolsó sorban: minek nem érdemes megkegyelmezni? A legendák egy bizonyos idő elteltével szertefoszlanák,. a filmátvétel illetékesei számára azonban az a törvény megfellebbezhetetlen, miszerint az eszmeileg kártékony és a művészileg seké- lyes filmeknek semmilyen revízió nem adhat menlevelet. William Wellman Vas- függöny-e — melyről Sadoul azt írta,. hogy a „vörösellenes” filmek sorozatát nyitotta rpeg — továbbra sem kívánatos a magyar moziműsorban. Fleming Elfújta a szél című monstre-képes- könyve kevésbé veszélyes lenne, de mindenképpen a konzervatív ízlést támogatná (filmműveltségünk e szuperproduktum nélkül is teljes lehet). Késői találkozásaink a jövőben feltehetően szaporodni fognak. Amikor a filmeket nézzük, ne higyjünk a megszépítő messzeség csalóka délibábjának. A jó akkor is jó, ha évtizedek patinája rakódik rá, a rossz meg akkor is rossz, ha az alkotók számára esetleg találunk mentőkörülményeket. Veress József M űv észetszociológia pl. Greenberg, C.: Avantgarde és giccs, Jarvie l. C.: A western és a gengszterfilm: néhány mítosz szociológiája, Griff M.: Hogyan toborzódnak a művészek, és hogyan nőnek bele szerepükbe?, Kneif T.: Értekezés a zenei ízlésről stb., melyek önmagukban is alkalmasak arra, hogy felkeltsék az érdeklődést. A válogatás céljáról, a szerkesztési elvekről, a címben jelzett téma kutatási irányzatairól, állapotáról a kötet összeállítója, Józsa Péter: Mi a művészetszociológia, és hol tart ma? c. bevezető tanulmánya mond közelebbit. E szerint a művészetszociológia nem tartozik a nagymúltú tudományágak közé, ennek ellenére az elmúlt évtizedekben már számottevő eredmények születtek a művészeti jelenségek társadalmi vonatkozásainak vizsgálatában. Józsa kötetét nem tekinti többnek, mint illusztrációnak, s terjedelmi okok miatt lemond a teljességre törekvő válogatásról. Az anyag így is messze meghaladja az érdemi kifejtés itteni kereteit, ezért csak az irodalommal és az olvasással kapcsolatos munkák számbavételére szorítkozunk. Ezek sorában elsőnek érdemel említést - „Az iroda- lomszociológia történetének néhány állomása” c. tanulmány, melyben a kezdetektől a hetvenes évekkel bezárólag kapunk áttekintést a szaktudomány kiemelkedő képviselőinek munkásságáról (hivatkozásokkal nézeteire, módszerére többek között Lukács György életművéről is). Érdemes lenne idézni „A második nemzetközi irodalomszociológiai kollokviumon lezajlott vita ...” számtalan megállapítását, azt pl., hogy a mű esztétikai minőségét is az dönti el, hogy van-e vagy nincs igazságtartalma; a „Regényt olvasni” tanulmány következtetéseit a piac törvénye és az írás törvénye összefüggéséről, arról, hogy milyen esélye van egy könyv bestsellerré válásának; továbbá arról, hogy melyek „Az olvasói érdeklődés kutatása” külföldi tapasztalatai. Mindezek együttesen bizonyítják, hogy a jelentékeny irodalom valóban nélkülözhetetlen dokumentáció a társadalmi szerkezetben és a kultúrában jelentkező változások tanulmányozásához. Szokás manapság — és nem is minden ok nélkül — a szociológiáról, annak társításáról és felhasználásáról, mint a divatjelenségek egyikéről beszélni. Arról tudniillik, hogy „agyonszociológi- zálunk” minden fellelhetőt. Nagyon igaz, semmilyen befektetett szellemi energia ne szüljön önmagáért való „áltudományt”, de ami közhasznú munkaként* kerülhet kézbe, az megérdemli a figyelmet. A művészetszociológia, úgy hisszük, az utóbbi kategóriába tartozó műnek számít, s mint szemelvény- gyűjtemény, azon túl, hogy szemléleti 'fogódzókat ad, a téma magyar és nemzetközi irodalmát tartalmazó bibliográfia közreadásával tá- gabb kitekintéshez segíti az olvasót. . (Közgazdasági és Jogi könyvkiadó, 1978.) Futaky László KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. december 17. Könyves-1 polc A