Kelet-Magyarország, 1978. december (35. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-17 / 297. szám

ŐSZI UTAZÁSOK Krúdy-emlékkiállítás Budapesten Jeles évfordulók alkalmá­val megeshet, hogy a jogos megemlékezést a kelleténél nagyobb zaj, úgy is mond­hatnánk, csinnadratta kíséri, mintha az ünneplés fonto­sabb volna az ünnepeltnél. Szerencsére a Krúdy-cen- tenárium ünnepségei nem ártottak az írónak, sőt, nép­szerűsége nőtt. Ezt bizonyít­ja az is, hogy a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum Krúdy-emlékkiállítása iránt változatlanul várakozáson felüli az érdeklődés. Ezt a fél éven át nyitva tartó ki­állítást mutatjuk be olvasó­inknak. Egy darab századforduló a belvárosban — ez fogadja a látogatót a Károlyi Mihály utcai épületben. A vörös postakocsi mintha útraké- szen állna a huzatos udvar­ban, hogy ismerős, vagy most felfedezendő tájakra vigyen: Krúdy világába. A magányos érdeklődő még útitársat is talál: az előtér­ben olvasgató teremőr nénik ősz hajúkkal, halkra fogott szavukkal akár egy Krúdy- novella szereplői is lehetné­nek. Kávéházba érkezünk az első teremben. Az idős höl­gyek megkérik a látogatót: foglaljon helyet, nézze át a családi album képeit. Az effajta múzeumi fogadtatás­hoz nem szokott néző az el­ső szokatlan pillanatok után kezdi otthonosan érezni ma­gát, s ahogy egy igazi kávé­házban, vagy presszóban is megtörténhet — a szomszé­dos asztalokat is szemügyre veszi. Az egyiken reggeli te­ríték: kenyér, só, főtt tojás — szinte várjuk, hogy Gyula úr helyet foglaljon a fonott széken. Biztosan neki is tetszene a két családi album: orgona­lila bársonyba kötötték az egyiket, zöld ripszselyembe a másikat. A százéves, vagy annál is öregebb képekből egy sorozatot sokszorosított a múzeum, az ezekből össze­állított emlékalbum a hely­színen megvásárolható — tegyük hozzá szinte diák­zsebre szabott áron. „Születtem 1878-ban, késő őszidőben, Nyírégyházán, égy nádfödeles, hosszú, visszhangos, kisablakos ház­ban, amelynek manapság már nyoma sincs a Nagy­kállói utcán. Ügy emlékszem, hogy gyermekkorom ked­vemre való módon telt el.” A képek és az író vallomásai egy rendkívüli pálya ívét rajzolják meg: Krúdy útját a nyíregyházi kis háztól a halhatatlanságig. „Az apám — büszke, nagyralátó ember — azt hitte, hogy majd kö­vet leszek Párizsban. Az anyám szolgabírót szeretett volna nevelni belőlem. Egy napon aztán megszöktem a háztól. Beálltam hírlapíró­nak Debrecenbe.” Ott sora­kozik a felvételek között né­hány Nyíregyházán készült kép másolata is; Hunyady és Hart felvétele 1884 körül a nyíregyházi diákról. Szokatlan a folytatás is, ami a látogatóra a múzeum további termeiben vár. A Petőfi Irodalmi Múzeum Krúdy kedvéért szakított a hagyományos formákkal, félretették a vitrineket, s berendezték azt a környeze­tet, amelyben a legotthono­sabban maga Krúdy érezhet- né magát. Itt van mindjárt az első terem: egy kiskocsma, az óbudai Aranykéz vendéglő, ahol az író gyakorta tanyá­zott. .,— Pörköltet szeretnék enni, s hozzá habos sárga sört inni. A paprikáslé piros színét szeretem, és az útszéli fogadósok elmondják ügyes­bajos dolgaikat nekem, mert barátságos arcom van.” Azután a Vörös rák foga­dóban Szindbád szobája kö­vetkezik. mellette begóniás ablak a Tótágas című no­vellához készült szobával, s Majmuka meghitt szobája, ahová a nyugtalan Szindbád újra és újra, mindig vissza­térhetett. Mintha egy szállo­dában járnánk, majd onnan kilépnénk az utcára, ahol a Margitszigetről való ívlám­pák egyikén még a régi szé­kesfővárosi címer látható. Szindbád — a Huszárik film­ből fényképezett részle­ten — úgy tűnik, szembejön velünk a hosszú sikátor vé­gén. „Nos, hát, mit tagad­nám, hogy a legtöbbször re­gényeimben eleven figurá­kat írtam meg, akiket, per­sze igyekeztem álruhába öl­töztetni, hogy néha maguk sem ismerték fel a kosztü­mös alakot.” Az utolsó terem a pusztu­lás és a halhatatlanság jel­képes ábrázolásának ad he­lyet. Egy képsorozat a falon — az első világháborút kö­vető évekből; óbudai utcák, ahol az író, gondolataiba elmerülve hazafelé ballag, a 20-as évek nyomorát szem­léltető fotók, s mint egy há­borús emlékmű: durva, ácsolt szerkezet fából — akár egy leégett ház romjai. Szemben ezzel egy erdő­részlet, mely sárgásbarna avarjával a sóstói őszt idézi a nyíregyházi látogatónak. Jegyespár bolyong a fák kö­zött, füstszínű fátyol lebeg utánuk, mint a köd. Egy no­vella hősei ők, akik már ugyanolyan halhatatlanok,' mint aki őket kitalálta ... Baraksó Erzsébet A vörös postakocsi. Jegyespár. (Győri Lajos felvételei.) Irodalom, film. zene. mű­vek, élmények, vélemények, alkotók, kifejezési formák, közvetítési módok — közel vagy távol állhatnak hoz­zánk, a befogadókhoz, a fel­használókhoz, hozzánk, a társadalomhoz. Megjelenik a művészeti alkotás mint tár­sadalmi termék, fogyaszt a társadalom, s a folyamatnak előzményei, megállapításo­kat érdemlő tényei, mérhető eredményei vannak. A kö­tetben — melyről kritikai megjegyzések nélkül kizáró­lag csak ismertetést írunk — ennek a bonyolult, egymást feltételező hatásrendszernek a kérdései fogalmazódnak meg. Távol áll tőlünk, hogy hangzatosán tálaljuk a kötet mondanivalóját, de a kínálat változatosságának szürkítése sem lenne célravezető. A ta­nulmányok között találjuk FILMJEGYZET Késői találkozások A jegyzet címe nem Da­vid Lean híres alkotására utal. Egészen másról lesz szó az alábbiakban: arról a fáziseltolódásról, mely a hozzánk késve érkező filmek befogadásának elkerülhetet­len velejárója. Nemrégiben bemutatta a magyar televízió Charles Vi­dor Búcsú a fegyverektől cí­mű Hemingway-ülmjéi. Ki­mondom kereken: számomra nagy csalódást jelentett. A jellegzetesen hollywoodi ízű produktum valósággal kilú­gozta a regényből a gazdag társadalomrajzot és szenti­mentális szerelmi történetté silányította a tragikumba torkolló kapcsolat esemé­nyeit. Megértem, hogy an­nak idején — az ötvenes évek végén — miért nem mutatták be nálunk (volta­képpen most is nélkülözhet­nénk). Mindennek ellenére a Búcsú a fegyverektől film- változata az új hullámok ki­bontakozása előtt bizonyára jobb minősítést kapott vol­na, mint ahogyan most érté­keljük. A magyarázat ké­zenfekvő. Közben eltelt két évtized s bár a Hemingway- prózával egyenértékű átül­tetésekben változatlanul nem bővelkedünk, a film­művészet formanyelve, esz­köztára, kifejező készlete nagyon sok vonatkozásban gazdagodott. A fáziskésés ilyenformán azzal a tanul­sággal járt, hogy az 1957-ben még esetleg elfogadhatónak ítélhető filmet 1978-ban gyenge minőségű műnek ta­láljuk. Mivel mostanában elég gyakran találkozunk régeb­ben forgatott művekkel a moziban és a képernyőn, ér­demes néhány szót szólnunk a jelenségről. Azzal kezdeném, hogy a korrekcióra, a választék bő­vítésére, bizonyos „fehér fol­tok” eltüntetésére szükség van. A filmátvétel során adódhattak tévedések, az akusztika is változhat, arról nem is beszélve, hogy a leg­frissebb termés voltaképpen kevés az egyre szélesebb kí­nálat kielégítéséhez. (A té­vében évente több száz fil­met vetítenek: ennyit lehe­tetlen a stúdiók új műveiből kiválogatni.) Hogyan osztályozhatjuk a régebben — hosszú évekkel, esetleg évtizedekkel koráb­ban — készült filmeket? A klasszikus értékeket természetesen nem kezdi k: az idő. Vannak továbbá fil­mek, melyekkel megkésve is érdemes találkozni. Előfor­dul, hogy a „késleltetett pre­mier” lényeges történeti ta­nulságokkal jár és világké­pünket gazdagítja. És még egy kategória: tudunk olyan esetről, nem kevésről, mikor az archívumok vagy a rak­tárak mélyéről való előbá- nyászásnak az égvilágon nincs semmi értelme. A Búcsú a fegyverektől — amerikai filmtermék. A kö­vetkezőkben — az elvi fejte­getést követően — néhány gyakorlati példával szeret­ném megvilágítani álláspon­tomat. Tallóztam az 1940— 1960 közötti amerikai film­termésben (azért éppen ab­ban, hiszen Charles Vidor munkája is ennek az idő­szaknak sajátos darabja, másrészt azért, mert elég sok ekkoriban bemutatott USA-film nem jutott el hoz­zánk). Rögtönzött vizsgáló­dásom eredményét most köz­readom. Mit kellene — lehetne — a szóbanforgó korszak film­jei közül vetíteni? (Félreér­tések elkerülése végett: nem felújításokra, hanem eredeti bemutatókra gondolok, vagy­is olyan filmekre, melyek nálunk csak hírből ismer­tek.) Meggyőződésem sze­rint az Életünk legszebb évei (1946, Wyler) ma is időtálló művészi híradás a fasizmus elleni háború társadalmi és egzisztenciális következ­ményeiről. Az Alkony sugár­út (1950, Wilder) a holly­woodi sztárok dicstelen bu­kásának megrendítő tükre. A Híd a Kvai folyó felett (1957, Lean) az angolszász katonai fölényről és tisztes­ségről mesterségesen táplált legendát tépázza meg. Hitchcock 1958-ból való Vertigo-ja talán a legbravú­rosabb bűnügyi históriák egyike. Ford My darling Clementine című westernje (1946) a műfaj remeke. Még folytathatnám a felsorolást, de azt is hozzá kell tennem az elmondottakhoz, hogy a felsorolt filmek egyike-má- sika úgyszólván hozzáférhe­tetlen számunkra (a Híd a Kvai folyó felett — ilyen is van! — „szocialista országok számára nem eladó”). Ugyancsak a televízió ját­szotta nemrégiben Fred Zin­nemann Délidő című wes- ternjét. „Alapfilm” ez is. e sorok írója többször ajánlot­ta műsorra tűzését, most mégis be kell vallanom: por rakódott rá, nem volt — nem lehetett — olyan él­mény, mint amit ez a mű 10—20 esztendeje jelenthe­tett volna. Persze jó volt lát­ni, és ugyanezt mondhatjuk A vágy villamosá-ról (Ka­zan, 1951) a Rivaldafény-röl (Chaplin, 1952), a Moby dick-ről (Huston, 1956). Ez a lista bővíthető. Főleg akkor érdemes átfésülni -a régeb­ben gyártott filmek jegyzé­két, ha jelentős mesterek al­kotásai szerepelnek rajta. Végül, de nem utolsó sor­ban: minek nem érdemes megkegyelmezni? A legen­dák egy bizonyos idő eltel­tével szertefoszlanák,. a filmátvétel illetékesei szá­mára azonban az a törvény megfellebbezhetetlen, mi­szerint az eszmeileg kárté­kony és a művészileg seké- lyes filmeknek semmilyen revízió nem adhat menleve­let. William Wellman Vas- függöny-e — melyről Sadoul azt írta,. hogy a „vöröselle­nes” filmek sorozatát nyi­totta rpeg — továbbra sem kívánatos a magyar mozi­műsorban. Fleming Elfújta a szél című monstre-képes- könyve kevésbé veszélyes lenne, de mindenképpen a konzervatív ízlést támogat­ná (filmműveltségünk e szuperproduktum nélkül is teljes lehet). Késői találkozásaink a jö­vőben feltehetően szaporod­ni fognak. Amikor a filme­ket nézzük, ne higyjünk a megszépítő messzeség csaló­ka délibábjának. A jó akkor is jó, ha évtizedek patinája rakódik rá, a rossz meg ak­kor is rossz, ha az alkotók számára esetleg találunk mentőkörülményeket. Veress József M űv észetszociológia pl. Greenberg, C.: Avantgar­de és giccs, Jarvie l. C.: A western és a gengszterfilm: néhány mítosz szociológiája, Griff M.: Hogyan toborzód­nak a művészek, és hogyan nőnek bele szerepükbe?, Kneif T.: Értekezés a zenei ízlésről stb., melyek önma­gukban is alkalmasak arra, hogy felkeltsék az érdeklő­dést. A válogatás céljáról, a szerkesztési elvekről, a cím­ben jelzett téma kutatási irányzatairól, állapotáról a kötet összeállítója, Józsa Pé­ter: Mi a művészetszocioló­gia, és hol tart ma? c. beve­zető tanulmánya mond kö­zelebbit. E szerint a művé­szetszociológia nem tartozik a nagymúltú tudományágak közé, ennek ellenére az el­múlt évtizedekben már szá­mottevő eredmények szület­tek a művészeti jelenségek társadalmi vonatkozásainak vizsgálatában. Józsa kötetét nem tekinti többnek, mint illusztrációnak, s terjedelmi okok miatt lemond a teljes­ségre törekvő válogatásról. Az anyag így is messze meg­haladja az érdemi kifejtés it­teni kereteit, ezért csak az irodalommal és az olvasással kapcsolatos munkák szám­bavételére szorítkozunk. Ezek sorában elsőnek ér­demel említést - „Az iroda- lomszociológia történetének néhány állomása” c. tanul­mány, melyben a kezdetek­től a hetvenes évekkel bezá­rólag kapunk áttekintést a szaktudomány kiemelkedő képviselőinek munkásságá­ról (hivatkozásokkal néze­teire, módszerére többek kö­zött Lukács György életmű­véről is). Érdemes lenne idézni „A második nemzet­közi irodalomszociológiai kollokviumon lezajlott vi­ta ...” számtalan megállapí­tását, azt pl., hogy a mű esz­tétikai minőségét is az dön­ti el, hogy van-e vagy nincs igazságtartalma; a „Regényt olvasni” tanulmány követ­keztetéseit a piac törvénye és az írás törvénye összefüg­géséről, arról, hogy milyen esélye van egy könyv best­sellerré válásának; továbbá arról, hogy melyek „Az ol­vasói érdeklődés kutatása” külföldi tapasztalatai. Mind­ezek együttesen bizonyítják, hogy a jelentékeny irodalom valóban nélkülözhetetlen dokumentáció a társadalmi szerkezetben és a kultúrában jelentkező változások tanul­mányozásához. Szokás manapság — és nem is minden ok nélkül — a szociológiáról, annak tár­sításáról és felhasználásáról, mint a divatjelenségek egyi­kéről beszélni. Arról tudni­illik, hogy „agyonszociológi- zálunk” minden fellelhetőt. Nagyon igaz, semmilyen be­fektetett szellemi energia ne szüljön önmagáért való „ál­tudományt”, de ami köz­hasznú munkaként* kerülhet kézbe, az megérdemli a fi­gyelmet. A művészetszocio­lógia, úgy hisszük, az utóbbi kategóriába tartozó műnek számít, s mint szemelvény- gyűjtemény, azon túl, hogy szemléleti 'fogódzókat ad, a téma magyar és nemzetközi irodalmát tartalmazó bib­liográfia közreadásával tá- gabb kitekintéshez segíti az olvasót. . (Közgazdasági és Jogi könyvkiadó, 1978.) Futaky László KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. december 17. Könyves-1 polc A

Next

/
Oldalképek
Tartalom