Kelet-Magyarország, 1978. november (35. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-06 / 263. szám
Galambos Lajos Azok a séták É vente kétszer Bandi bátyámnak jelentkeznie tellett a kemecsei csendőrségen. Iskolás korom kezdete óta úgy vártam mindig ezt a két napot, mint valami áldást. Neki nem volt fiúgyermeke, hát csak megfogta a kezemet és azt mondta: — Gyere velem, kisfiam, ne legyek egyedül. Szépen, ünneplőbe öltözött ilyenkor az öreg, felesége a rogyott szárú csizmáját fényesre pucolta; indulhattunk. Végig a Lónyai partján mentünk, ő a görbebotjával leütött olykor egy-egy dudva- fejet és mesélt áradóan. Nagyon szép meséket tudott és hetyke nótákat, .amelyeket állítólag disznóőrzés közben a tárogatójával ő maga szerzett. gúlába rakni. Hamarabb végzünk, hamarabb mehetünk haza. Ne félj, letelik a nap. És letelik bizonyára sok nap még, amikor már nem kell idejönnünk. — De mért kell jönni? Bandi bátyám erős, jó ember. Mért hallgat rájuk? Papok ezek? — Mindenki pap a maga hitében. — Maga is? — Adja isten, hogy én is az legyek, míg csak élek. Meg te is az légy, ha megnövekszel. így ment a nap. A- csendőrök egyébként adtak enni délben, meg adtak vizet is. Csak amikor már föl volt darabolva a három öl, kijött az irodából az őrmester, megnézte a gúlát, bólintott; akkor hunyorítva megkérdezte: Hol jártál fiam, fiam mondd el már A tokaji hegyoldalon, én édesapám Mit láttál fiam, fiam mondd el már Három vörös rózsát, én édesapám Mit tettél velük, fiam mondd el már E gy várost látunk, mintegy szemünk előtt, amerikai hirtelenséggel virágzó állapotokra emelkedni Magyarországon. .. Egy várost látunk, ifjú életerővel lépni ki az életverseny terére, s elismeréssel kell figyelemmel kísérnünk, amint egyenként győzi le versenytársait, amint néhány évtized alatt kezébe ragadja mindazon tisztességes eszközöket, melyek által a gyors fejlődés útján előre haladni lehet...” Mintha ma mondanánk el Nyíregyházáról a fenti sorokat. Pedig majd száz esztendeje annak, hogy Lukács Ödön, a város első történetírója papírra vetette. Akkor 24102 lakosa volt a szabolcsi megyeszékhelynek. 1941-ben, több mint fél évszázad múltán, 54 056 ember élt Nyíregyházán. A háborúban a város nagy károkat szenvedett. Nyíregyháza 1944 végén elvesztette a vasútállomását, néhány kisebb, de számára létfontosságú ipari üzemét, sok lakóházát. És ami ettől is többet jelent: hatezer emberét. A vert és vályogfalú, majdnem kizárólag földes utcákon épült házak, a víz- és csatornarendszert nélkülöző, a városnak inkább csak a nevét magán viselő, de annak jegyeit alig ismerő Nyíregyháza lakossága 1949-re 48 500 főre csökkent. A város egy évezreddel maradt el már a háború előtt is a dunántúli megyeszékhelyektől és évszázadokkal az alföldi szomszéd váraktól. Állapota a felszabadulást követő időben is mélyen az országos átlag alatt volt, pedig azt sem lehetett rózsásnak mondani. O öt évvel ezelőtt írtam, s ma sem tudnám jobban kifejezni szülővárosom nagy ellentmondásait: .„fJltrpmodepgyár . automatikus vezérlővel és földes talajú cipészműhely, csupa üveg, távfűtéssel, vezetékes gázzal ellátott alagútzsalus lakóház és hajladozó nádtetős viskók, hatalmas higanygőz lámpák, és petróleumlámpa, osztott pályás körút és bokáig érő sár. Panoráma vásznas filmszínház és berregő keskenyfilm a tanyai iskolában. Crossbarrendszerű telefonközpont és kurblis masina, fényes kirakat és apró bazár, csuklós autóbusz és homokfutó, termálstrand és vízzel teli egykori vályogvető gödör — mindez Nyíregyházán. És mindez együtt... Nyíregyháza fiatal város. Még itt van a régi, de már itt az új is. Még itt van a tegnap, de már jelen van a jövő. Nyíregyháza sokarcú város. Ilyennek látjuk, így szeretjük. Sokat dolgoztunk érte, s nem eredménytelenül...” O 1949 óta Carlos Maria dela Padiéra argentin mérnök javaslatára november 8-át városrendezési világnappá tették. Azzal a céllal, hogy a kormányok, tudósok és az emberek figyelmét felhívják a városrendezés jelentőségére, s ugyanakkor egyesítsék az urbanistákat, alkalmat adjanak számukra .állandó, tudományos eszmecserére. E napon az egész világon az urbanisztika kérdéseivel foglalkoznak. Mindenhol elsősorban arra a kérdésre keresik a választ: milyen legyen az ember környezete, életkerete? Többféle úton más-más megközelítésben igyekeznek megoldást találni a problémákra. Nem csoda, hiszen még a mai kis országunkban is kézzelfogható a törekvések különbözősége — éppen a Hild-emlékérem odaítélése világít erre élesen. 1968 óta sorrendben Salgótarján, Sopron, Székesfehérvár, Győr, Szombathely, Debrecen, Budapest, Gyula, Zalaegerszeg, Kecskemét, Szekszárd, Szolnok, és Eger kapták meg a Hild-díjat. Az egyik az újért, a másik a régi megőrzéséért. Csak látszólag ellentétes törekvések, de a célók azonosak: emberléptékű várost teremteni, amelyben jól érzi magát az ember. Böl- csődés korától aggkoráig. O Újsághír, 1978. október 31: „.. .Az építésben és településfejlesztésben érdekelt 21 társadalmi szervezet, állami, intézmény és főhatóság véleményének figyelembevételével az idei Hild János-em- lékérmet Nyíregyháza és Kőszeg város tanácsa és társadalma kapja meg...” Nyíregyháza a város gyors ütemű és arányos fejlesztésében elért kimagasló eredményeivel előzött meg idén olyan várost, mint például Szeged. A kitüntetett városban november 10-én ünnepi tanácsülésen veszik át a Hild János-emlékérmet a Magyar Urbanisztikai Társaság vezetőitől. O Ki volt Hild János? Az építészek, a várostervezők nyilvánvalóan tudják, ki volt. Gondolom, azért a nagy esemény kapcsán annyit a nagyközönségnek is illik tudni: neves építész volt, aki a XVIII. és XIX. század fordulóján oroszlánrészt vállalt a Budapest klasszicista városképe alapját képező szabályozási terv elkészítésében. O Az emberhez méltó, egészséges környezet megteremtése annál a felismerésnél kezdődik, hogy korunknak megfelelő életforma egyre inkább a városi. Évtizedek óta ma is, él az aggály, amely szerint a városban lakó ember többé-kevésbé elszakad az eredeti, természetese környezettől, s ez végső fokon biológiai vonatkozásban okoz zavarokat életében. Miután ezt a tényt felismertük, mind általánosabb a törekvés: harcolnunk kell az ésszerű egyensúly megteremtéséért. Ebben vállalt úttörő szerepet az urbanisztika, amely mind szélesebb körben vallja: helytelen a várost szembeállítani környezetével. A megoldás sem csupán új városok létesítésében keresendő. A meglévő, az évszázadokon át szervesen fejlődő településállomány ésszerű újjászervezése, -építése révén remélhető a környezeti gondok megnyugtató megoldása. A hetvenes évek és a következő évtized súlyponti kérdése különösen Európában a környezet problémáinak vizsgálata. Szorosan kapcsolódik ehhez az ember és környezetének fókuszait képező városok rekonstrukciója. O Nyíregyházának az országos átlagot jóval meghaladó fejlődése 1958-ban kezdődött. Ekkor kezdték megépítni a Déli alközpontot. Az Arany János utcát, a Toldi utcát. Szerencsés körülmény volt, — egyben a városi tanács előrelátását is dicséri, — hogy 1959 és 61 között elkészült a város általános rendezési terve. Akkoriban sokat írtam a várospolitikai célokról. Sokszor láttam Ka- locsay Istvánt, a város akkori főmérnökét lázas izgalomban, s bizony magam sem hittem, hogy azok a sok ezer oldalas tanulmányok a vízről, a csatornarendszerről, a gáz- és távhővezetékről, az ipari negyedről, megálmodóinak, a Várostervező Intézet derék munkatársainak asztaláról röpke évtized alatt belépnek az életünkbe. A hatvanas években kétezer évet hozott be a város. Most már talán jó is, hogy nem kellett bajlódni a régi, a római kori vízvezeték- rendszerekkel, mint másutt, hogy ami megszületett, az mind a mának, s talán egy kicsit a holnapnak épült. 1960-ban már 56 943 ember élt Nyíregyházán, de ez a lakosságszám még csak a háború előttit érte el. 1970-ben már 70 955 lakosa volt a városnak. Az országos prognosztikák szerint valamikor az ezredfordulóra kellett volna elérni a százezer főt. Ám az élet másképp döntött. Mikor e sorokat írom, százháromezer ember él a szabolcsi fővárosban. Ennek a kétszeresére nőtt lakosságnak kellett és kell lakóhelyet, munkahelyet és sokoldalú ellátást nyújtani — mégpedig a korábbinál magasabb színvonalon. Nagyjából sikerült. A Déli alközpont után megépült az Északi. Idén augusztus 20-án avattuk húszezer ember új lakóhelyét, a Jósavárost. A régi utcák, a Szarvas, az Ószőlő, a régi terek, a Búza, a Széna tér környékén mindössze néhány év kellett ahhoz, hogy eltévedjen az — nem az idegen —, aki itt él, de nem mozdult ki eközben otthonról. O Nyíregyháza fejlődése mind méreteiben, mind gyorsaságában — nem ém mondom, hanem pesti városfejlesztők — példátlan. Fel kellene sorolni azokat az országos és megyei szerveket, amelyek ehhez a nagy ütemhez hozzájárultak. Erre most nincs mód. Azt azért illendő elmondani: az ország nagy figyelme, az ide juttatott milliárdok gyümölcsöztek, kamatoztak. Városunk 1960 utáni életére és fejlődésére a viszonyok és körülmények összhatása rendkívül kedvező befolyást gyakorolt. Mondhatnám, hogy a szocialista építés utóbbi másfél évtizedében alig volt egyébre szükség, mint üstökön ragadni az önként kínálkozó alkalmakat. Mégsem mondom, hiszen köztudott: egy egész, várost óhajtó társadalom áll Nyíregyháza Hild-érpje mögött. A fővárosi, a miskolci, a debreceni, a szegedi, a nyíregyházi tervezőkön kívül, az annyi lelkes ötletet és pluszmunkát hozzáadó építőkön, a helyi tanácsi és társadalmi szerveken túl mindenki tett valamit azért, hogy a — legalábbis honi viszonyaink között — példátlan arányú fejlődés bekövetkezzék. Benne vannak ebben a Sóstót fejlesztő téglajegyek megvásárlói, a vízvezeték-árkot ásó Sárvári-telepiek, a gumigyárat alapozó labdaüzemecske létrehozói, a kommunista műszakokon sok százezer órát teljesítők, ott van az őszönként újra megjelenő almaszüretelők munkája. Sok embert ismerek — kői zépiskolai tanárt, mérnököt, orvost, járásbírót és lakatost, történészt, írót és kisiparost, s ne vegyék szerénytelenségnek, újságírót is, aki a maga módján — munkájával, javaslatával, vagy csupán a hibákat szóvá tevő türelmetlenségével — járult hozzá egy kisváros nagyvárossá emelkedéséhez. O Ezek után büszkék is lehetünk a Hild-éremre. Egy város, amelynek ilyen közössége van, megérdemelten kapta a kitüntetést. Mert ahonnan elindult és ahová eljutott, az mindenképpen csodálatra méltó teljesítmény. Még akkor is az, ha tudjuk, nincs itt még a kánaán. Még közel sem vagyunk az út végén, s a Hild-érem nem csupán elismerés. Előlegezett bizalom is. Magunk között kimondhatjuk: elsősorban a fejlődés mennyiségi vonatkozásai a bámulatra méltóak nálunk. Mert a bujtosi ember is, a borbányai is, az alvégesi is városi ember — csakhogy ő városi körülmények nélkül. Nem kevesen laknak még a földes, poros, sáros utcákban, víz, csatorna, gáz és távfűtés nélkül. Azt is tudjuk, hogy a sokat, olykor a nagyot — akarás miatt félig —, vagy éppen félre sikerült közintézményeket is építettünk, hogy miközben nagyon-na- gyon fontos kórházi pavilonokra várunk, ma még elhanyagolható más dolgokra is költjük a pénzt. A városépítés az egyik oldalról sok energiát és pénzt emészt fel. A másikról pedig nem biztos, hogy az új negyedbe költöző lakók mindegyike ismeri, becsüli ezt. A falusi életmódról városira, mégpedig nagyvárosira váltani nem egyszerű dolog. Attól még, hogy valaki új, városi bérházban lakik, nem lett azonnal városi ember. Boltjainkban már sokkal több az áru, mint régebben, de sokkal kevesebb, mint amennyinek százezres megyeszékhelyen lenni kellene. Jócskán elmaradt az ütem mögött a városi vendéglátás. Nem találtuk meg mindmáig a bérházak falai közt élő fiatalok igazi, kulturált szórakozásának módját sem. A feszültségek tehát itt vannak, s az ilyen hatalmasra sikerült fejlődési ütem szükségszerűen tovább élezi az ellentmondásokat. A városi körülmények közé került ember mindinkább városi igényeket támaszt. Képzőművészeti alkotások, a lakótelepi formák, színek, hangulatok, a szökőkutak, a nem kevesebb, hanem egyre több fa és zöld, a tiszta parkok, utcák, járdák, a nyári és a téli sportok lehetőségei, s ki tudná elmondani még mi iránt. Égy városnak is lehet és van extenzív és intenzív korszaka. Az előbbi lassan lezárul. Törvényszerű, hogy a másik, a minőségileg új következik. Ne várjunk, mert nem várhatunk csodákra. Nem várhatunk ez után sem másoktól megoldást. Higgyük el: ha valamikor szükség volt az önerőre, a bátor és okos javaslatokra, a városteremtő kezdeményező lendületre, most lesz igazán. Ne resteljünk tanulni sem. Mondjuk azoktól a nagyvárosoktól, amelyek ezt a nálunk most elismert, de keservesen nehéz feladatot régóta és eredményesen végzik. S ne szégyelljük jobban becsülni azokat, akik a Hild-éremhez vezető úton « v letették a névjegyüket. Kopka János A folytatást néhány séta utón már én is tudtam, meg lehetett tanulni hamar... Az egyiket a kalapjához, a másikat a gomblyukába, a harmadikat a szíve fölé helyezte ... Igen sokáig nem tudhattam, hogy az évnek miért pont ezen a két napján kell mennünk. Majd egyszer, már jó tízéves forma lehettem, kihallgattam, ahogyan az öreg a csendőrőrsön jelentkezett. — Tudja, milyen nap van ma? — kérdezte az őrmester. — Igenis, jelentem, május elseje. A másik napon pedig: — Tudja, mi van ma. vén piszok? — Igenis, jelentem, november hetedike. — Tudja a dolgát? — Tudom, kérem. — Az ünneplő ruháját nem teheti le, abban végzi a munkáját, igen? — Megtanultam már, őrmester úr. — Végezze. Nagyon sajnáltam ekkor Bandi bátyámat, amiért ez az alacsony, nagy bajuszú, de még mindig szép öregember, ilyen alázatosan viselkedik a csendőrrel szemben. Hiszen nem gyerek, mint én, gondoltam. Mindegy is, akkor az öreg kijött az irodából, s ügy, ünneplésen fűrésszel, fejszével nekiállt az ölfarakásnak. Három-három ölet kellett fölvágnia ezeken a napokon. — Mit segítsek? — kérdeztem. — Csak annyit, kisfiam, hogy segíts az aprított fát — Szépen telt az ünnep, öreg? — Igenis, jelentem. — Helyes. Munkával kell tölteni az ünnepet, így nem lehet semmi baj. És a következő ünnepnapjukig nehogy halljak valamit magáról, különben kiköttetem. — Értettem, őrmester úr. — Elmehet. H azafelé menet igen ritkán szokott beszélni az öreg, talán a fáradtságtól, talán valami belső szégyentől, hogy kénytelen volt megalázkodni egy gyermek szeme láttára a csendőrök előtt. Most mégis, a gyönge alkonyban, egy pipa- szívásnyi ideig leültünk a csatornapartra. Mindjárt a második jó szippantás után fölnevetett. — Egy igen szép kis tatár lány vitt be engem odakint a nagy forradalomba. Egy drága, macskaképű kis tatár lány. Az volt az ember, kisfiam! Kiverte a pipáját, szeme elhomályosult: — A karomban halt meg Kazány alatt, amikor Szamuely vezette a brigádunkat. A fehérek ellen. — Kik voltak azok a fehérek? — Ilyenek, mint ezek a csendőrök itt. Mentünk hazafelé. — Ne felejtsd el, ha megnövekszel, hogy idejártunk. A mi világunk fog jönni Itt is, egészen biztos, csak nem tudom mikor. Lehet, hogy én már nem érem meg. Nem érte meg. De azoknak a nagy sétáknak emlékei bennem örökre megmaradnak. A forradalom katonái. Bognár Zoltán rajza. KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1978. november 6.
