Kelet-Magyarország, 1978. november (35. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-26 / 279. szám
KÉPZŐMŰVÉSZET FILMJEGYZET Ándruskó Károly kiállítása Nyírbátorban November 26-án, délelőtt ll órakor ismét rangos tárlatnak ad helyet a nyírbátori Báthori István Múzeum. Ándruskó Károly grafikus- és festőművész munkáit tekinthetik meg az érdeklődők. Ándruskó Károlyt két ország vallhatja magáénak — Írják róla a katalógusok. A jugoszláviai Zentán született 1915-ben, jelenleg is jugoszláv állampolgár. Művészeti tevékenységének jelentős hányadát a magyarországi kis- és nagyvárosokban fejti ki. Fizikai munkásból lett művész, aki egyaránt otthon van minden műfajban, készít olajfestményeket, monotlplákat, akvarelleket, pasztellképeket, fa- és linómetszeteket. Különösen az ex libris művészetében ért el kimagasló eredményeket, melyekkel Európa minden jelentősebb gyűjtőjét megörvendeztette. Nagy és kis grafikáinak száma meghaladja a hatezret. Miniatűr fametszetei a világon szinte egyedülállóak, melyek nyomán a minikönyvek száma megközelíti a százat. Az utóbbi években Szabolcs- Szatmár megye, Nyírbátor város is magáénak vallhatja a művészt, aki szinte napról napra kitűnő alkotásokkal lepi meg a nyírbátori közönséget. így örökítette meg magas művészi fokon a műemlék református templomot és környezetét, a Bajcsy- Zsilinszky utcai régi házakat, az itt élő embereket. Ezért is tart számot nagy érdeklődésre a vasárnap nyíló kiállítás. Egy Andruskó-tervezet a műemlék református templom környezetéről. Bajcsy-Zsilinszky utcai házak. Nyírbátori ex libris. „Hazat akartam epitem, palotát, évek óta. Keleti és nyugati nagy teraszokkal... nagy udvar körül, hogy ott rózsalugas legyen, és park legyen, fenyőfák legyenek ... csúnya skatulyaházakat építettem, szűk folyosóval, kalitkányi szobákkal, boldogtalanok benne az emberek.” A Viharban című kisregény főszereplője érzékelteti ezekkel a szavakkal egy nemzedék csalódottságát, útkeresését. A „30 év” sorozatban jelent meg az utóbbi időben egy kötetben a korán elhunyt Sarkadi Imre 5 fel- szabadulás után írt kisregénye. A kezdő és záró művek, az Oszlopos Simeon és a Gyáva tv-változatát az utóbbi időben láthattuk. De az ebben a kötetben megjelent többi mű is színpadra kívánkozik. Cselekményesek, feszültséggel telik, s szinte hiányoznak belőlük a leíró részek. A Bolond és Nem élhetek muzsikaszó nélkül Kár szépítgetni a dolgot: a Nem élhetek muzsikaszó nélkül nem tartozik Móricz Zsigmond legjelentősebb alkotásai közé, esztétikai minőségének értéke meglehetősen szerény. Az okok a következők. Balázs és Pólika összezördülésének és kibékülésének története alig tartalmaz konfliktuslehetőséget: az írásműben jelentéktelen perpatvar részletei elevenednek meg (igazi összecsapás helyett). A társadalmi körkép vázlatos. A mese sovány. Mi élteti mégis a nagy író számos változatban: könyvben, színpadon, celluloidszalagon újra és újra feltámadó családi krónikáját? Talán a hangulatok áradó bősége. Talán egyik-másik figura életszerűsége. Talán a „nem élhetek muzsikaszó nélkül” — mint életvitel — programja. Talán a vonzó cím. A Nem élhetek muzsikaszó nélkül a harmincas években már vászonra került. Abban a filmben Jávor Pál játszotta Balázs szerepét. Remekül nótázott annyi bizonyos, maga a mű azonban — rendező: Deésy Alfréd — a sovány lehetőségeknek is alatta maradt. Érdektelen volt és unalmas. S milyen furcsa a sors: a nézők érdeklődésükkel tüntették ki (gondolom, elsősorban Jávor miatt, hiszen akkoriban ő állt a népszerűségi lista élén). Móriczot azóta elég gyakran lefordították a film nyelvére; a választással többé- kevésbé egyetérthetünk (Rokonok, Úri muri, Árvácska stb.). A Nem élhetek muzsikaszó nélkül ismételt megfilmesítését — bár jó néhány fontosabb és időszerűbb Mő- ricz-regény vár arra, hogy a társművészet felfedezze magának — a szórakozási igények kielégítésének szándéka indokolja. A rendező — Sík Ferenc — emlékezetes pécsi előadások színpadra állítója, kiváló Illyés Gyula-interpre- tátor. Nálunk hagyománynak számít, hogy a színház mesterei időnként ki-kiruccan- nak a film világába. Nádas- dy Kálmán, Marton Endre, Szinetár Miklós, Ádám Ottó után most Sík Ferenc is „beállt a sorba”. Úgyszólván biztosra ment: a Nem élhetek muzsikaszó nélkül — a magyar filmek mostani légüres terében is — kedvező közönség-visszhangra számíthat. A forgatókönyvet Thurzó Gábor írta. Mellőzve azokat a szélsőségeket, melyek az adaptálás bizonyos „szempon- tosdi” alapján csak a gondolati tartalom, a társadalomkritika stb. feldúsításával képzelik el. Móricz milleneu- mi anekdotáját a képi változat enyhe nosztalgiafelhőibe is burkolhatná, bíráló felhangokkal is súlyosbíthatná. Thurzó tartózkodott az átértelmezéstől. A film hősei úgy viselkednek, mint Móricz figurái. A vásznon sem történik más, mint az írott alkotásban. Ez azonban — sajnos — kevés egy épkézláb filmhez. A drámai erőtér annyira halvány, hogy az expozíció után érdektelenné és kisszerűvé válik Pólika vesszőfutása. Az a legnagyobb baj — de erről, az igazat megvallva, nemcsak s nem elsősorban Sík Ferenc tehet —, hogy az egész házastársi hercehurcának szánalmasan kisszerű a jellege. Nincs itt igazi tét. Nincs izgalmas kockázat. Megértik-e egymást a fiatalok avagy nem értik meg, ké- pesek-e közös fedél alatt élni avagy nem képesek, tüdnak-e alkalmazkodni egymáshoz avagy nem tudnak — íme, ennyi a Nem élhetek muzsikaszó nélkül érdekellentéte. Ez azonban nem konfliktus, hanem csak konfliktus-imitáció. Az életképsorozatot fel lehet „tupírozni” — Sík meg is teszi —; valóságos emberi drámák körvonalait érzékeltetve, ám az igazi drámai cselekmény menthetetlenül elsikkadt a sztori-léggömbben. Sík Ferenc — az elsőfilmes — kissé lassú ritmusban pergeti a cselekményt. Talán többet poentíroz a kelleténél (Pepi néni zugivászata, a nó- tázások „koreográfiája”) és csak időnként sikerül meglódítania és nagyobb sebességre kapcsolnia a mesebonyolítást. Színészvezetése korrekt, legfeljebb azt jegyezhetjük meg, hogy a szerepjátszás stílusa nem egységes. Szirtes Ági nagyon tehetséges, de éppen azt nem tudta érzékeltetni, ami a törékeny teremtés jellemének lényege: a „se vele, se nélküle”-állapot furcsa kettősségét, a csöndes lázadást, a dacos beletörődést. Torday Teri is „kilóg” az együttesből: robbanó szavait a viselkedés nem hitelesíti. Osz- ter Sándor sem ideális Balázs: lehetne színesebb mozgalmasabb a karakter. Az igazi nagyágyúk a filmben — akárcsak minden színházi előadáson — az „öreglányok”: Zsani néni, Pepi néni és Mina néni. Tolnay Klári, Gobbi Hilda és Máthé Erzsi szívből jövő derűvel komédiáznak. Szórakoztató filmekre nagy szükség van. A Nem élhetek muzsikaszó nélkül minden bizonnyal eleget tesz ennek a funkciónak, két megjegyzésünket azonban nem hallgathatjuk el. Az egyik: több ötlet, nagyobb igényesség szükséges e filmféleség műveléséhez! A másik: Móricz Zsigmond jubileumán (a kritikai realizmus nagy magyar reprezentása 100 évvel ezelőtt született) válogathattunk volna körültekintőbben az örökségből. Végső summánk ilyenformán nem a legszívderítőbb. Eggyel több Móricz-filmünk van, de a két művészet találkozása ezúttal nem járt nagy felfedezéssel. A Nem élhetek muzsikaszó nélkül nem szerves része az írói életműnek, a filmváltozat sem hozott megújulást. Talán legközelebb. Még van filmszalagra kívánkozó Mó- ricz-mű s bizonyára Sík Ferenc sem utoljára állt a felvevőgép "mögött. Veress József Kételyek és válaszok Sarkadi Imre: Regények szörnyeteg folytatását, Az elveszett paradicsomot már drámának írta Sarkadi. Az író művei közül a legkülönlegesebb, legrejtélyesebb az Oszlopos Simeon. Maga is úgy érezte, ez a legjobb műve. Kiss János, akinek felmondtak a hivatalában, szerelme is elhagyta, úgy érezte, hiába kísérelte meg a jóságot, hiába alkudott meg nemegyszer önmagával a társadalom javára, felesleges volt, minden rosszra fordult. Azt vallja, ha már úgyis sújtja a végzet, hát „Lássuk uramisten, mire megyünk ketten”, a rossz szolgálatába szegődik. A mű kibontakozása során azonban Sarkadi érzékeltetni tudja, hogy a társadalmonkívüli- ség, a magányosság nem természetes állapot, s nem állandósítható. A Tanyasi dúvad paraszti témájú regényei közül való. Bizonyos szempontból ki is lóg az egyébként gondolatilag egymáshoz közelebb álló, személyesebb problematikájú művek sorából. Kihagyni azonban mégsem lett volna szabad, mert a paraszti társadalom átalakulásával foglalkozó — tekintélyes számú — mű közül ez a legárnyal-, tabb. Uj oldaláról mutatja be a nagygazdából lett tsz-el- nököt. Megtörtént esemény az alapja a Balatonon játszódó Viharban című műnek. A fiatal, hivatásának tekintett munkájában csalódott mérnök a szép, vízbefúlástól megmentett szerelmében sem találhat menedéket, mert azt jobban vonzza az idős művészférj melletti csillogás. Sarkadi nemzedékének mindent megkapó zseniális kutatóorvosát eleveníti meg a Bolond és szörnyeteg-ben. Sebők Zoltán mondja a műben: „Nem érzek magamra nézve kötelezőnek semmiféle társadalmi törvényt..., az emberek ugyanis csak azért viselkednek kialakult morális törvényeink szerint, mert félnek. Én nem félek, és nem is viselkedem úgy.” Sarkadi azonban rámutat, hogy ez a látszólag nagyon tetszetős magatartásforma, okosan megideologizált egoizmus gyilkossá tehet egy egyébként zseniális embert. Hiába vágja ki valaki saját combjából késsel a kígyócsípést, attól még nem válik bátorrá. Sarkadi szinte valamennyi művében ott találjuk ezt a motívumot. Ö maga is megette gyermekkorában a hernyót, fitogtatta merészségét, ez azonban csak az undor legyőzése. Ennél sokkal nehezebb az életben adódó nehézségek vállalása. A Gyáva hősnője is hiába végez ilyen bravúros mutatványokat, ha nem meri szerelméért, a hétköznapi küzdelmes életért elhagyni öreg szobrászférjét, aki mellett ő csak egy luxuskörülmények között élő dekorációs darab. Sarkadi regényeit nagy élvezettel olvashatják azok, akik szeretik a változatos történeteket, kalandos fordulatokat, érdekes embereket. Az igazi élményt azonban azoknak nyújtja, akik a kételyekkel küzdő, de azoknak magát meg nem adó író gondolatait akarják megismerni. Kántor Éva KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. november 26. Könyvespolc j
