Kelet-Magyarország, 1978. október (35. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-08 / 238. szám
IM VASÁRNAPI MELLÉKLET Á „fűtől való Egy amatőrfilmes naplójából Élete akkor veszi kezdetét, mikor a tölgyerdő áhitatos csendjében felcsattanó fejszecsapásoktól meghalni kényszerül. — Vigyázz! Dől! — kiáltja harsányan Korpás István szatmárcsekei fej fafaragó. Mindenki biztos távolságban áll, de most ösztönszerű- en hátra lép egyet. Én nem mozdulok, már felmértem a távolságot. Kezem a filmkamera fogantyúját markolja, szemem a gép keresőjében kíséri a hatalmas törzs méltóságteljes zuhanását... Döbbenetes robajjal hull évszázados társai közé az óriás lombkorona ... Helyén a beszökő napsugárban lassított felvételként válik porfelhővé az avar, csapódnak egymáshoz törött ágak, fényben cikázó falevelek ... Aztán elül a visszhangzott robaj, a csend szinte halotti... Üjra hallom a felvevőgép finom berregését, s a kereső megáll a törzs fehér csonkján, melyen egy napbarnított ujj körömnyomokkal számlálja a sűrű évgyűrűket ... — Százötven éves — mondja halkan Kiss József, aki szintén fejfafaragó, s miközben barna homlokát törölgeti, az motoszkál a fejemben, miért nem múltidőben mondja az évszámot? A „volt” szócskát miért nem teszi hozzá? Csak az elkövetkező napokban, a védett református temetőről, és az itt hagyományosan alkalmazott csónakalakú, bálványszerű fej fafaragásról készülő kisfilm munkálatai alatt kaptam választ a természetesen hangzó jelenidőre .. . Kiss József és Korpás István fejfafaragók keze nyomán tovább élnek a holtnak vélt fák, jelképpé formálva élő mementóként emelkedve az apró sírokon. „Fi-ról, fi-ra” szálló, elődöktől tanult ősi mesterség ez, mely döbbenetesen ható, egyedülállóan szép -antropo- morf, csónakszerű fejfákat szül itt a Felső-Tiszavidék félreeső, kies szegletében. Figyelem a faragók mozdulatait ... Balta, bárd, keresztfűrész, gyalu, véső előkészítve. A mintegy két és félméter hosszú, több mázsa súlyú leszabott fatörzs faragásra előkészítve hever Korpás István fejfafaragó udvarán. Kétfogatú lovasSzekéren, embermarasztaló sárban tette meg útját a távoli erdőből. Egész embert kívánó nehéz munka a fejfafaragás! Hárman is végzik, hol együtt, hol felváltva... Ketten már évtizedek óta együtt dolgoznak, a harmadik — fiatal ember — néhány éve tanulja, lesi el a faragás művészetének titkait, hogy majdan ő fs tovább adhassa azokat... Éles balták marnak a csonka törzsbe, hogy eddigi életét új formában folytathassa. Az ütemes munkamozdulatok évszázadokban gyökereznek... Feszülő izmok, összpontosított figyelem .. Felesleges mozdulat nincs. Hull a forgács, gyöngyözik a veríték. A figyelem egyre mélyül. Egy téves mozdulat, egy mélyebbre ható vágás tönkreteheti mindazt, amit már elődeik is fába álmodtak. A körbehulló forgácshalmok között lassan kialakul a hatalmas, csónakalakú test, olyan szabályos ötszögű keresztmetszettel, mintha tervezőasztalon rajzolták volna. Hosszúélű faragóbárd váltja fel a fejszéket, finomítva a szabályosan futó éleket, utolsó simítást adva a nagy felületeknek ... A felvevőgép keresője lassan végigkúszik a földön heverő, három részre osztott hatalmas fejfán... A földbe ker ülő rész csak valamivel nagyobb, mint a felső harmadok. Középen az írásmező. melyet 10—12 cm-re bevágtak a fejfa testébe, ereszt képezve ezáltal a betűk védelmére. A fejfa felső harmadára óvatos bárdvezetéssel, finom ütésekkel stilizált, emberszerű arc kerül díszítésként... Ahogy a fölötte előrehajló csúcsban végződő részt nézem, csónakban fekvő embert sejtet a kompozíció ... Minden komorságában, szomorúságában is lenyűgözően szép! Hatásában, így önmagában sem különbözik a temető fejElek Emil,felvétele fáinak százaitól. Sorsuk is közös .. . Végtelenbe néző arcukkal őrizni a halottak e néma birodalmát, bizonyságot téve egyben a csekeiek lelkében gyökerező hagyomány- szeretetről. A helyi öregek gyakran nem is fejfának „fűtől való fának” hívják e komor szépségű, embermagasságú mementókat. Ha temető lehet szép, a szatmárcsekei református temető egyedülállóan az! Kölcsey Ferenc szolid fehéroszlopos síremlékét az időjárás viszontagságai ellen feketére festett hatalmas, csónakalakú fej fák veszik körül. Az apró sírok tarka virágai felett emelkedő, fenséges szomorúságot árasztó fejfaerdő mintha néma sokaságként vonulna a szemlélődő előtt. A látvány döbbenetesen szép! Vajon hová lehetne visszavezetni eredetüket? A falu legöregebbjeinek a nagyapját is ilyen fejfákkal temették, írásos emlékek nincsenek, csak megannyi egyforma jel a sírokon. E vidéken hajdan élő ember sorsát a víz és mocsárvilág határozta meg. Nyolcvan-kilencven éves öreg emberek gyerekkori emlékei szerint erre mindig sok volt a víz. Emlékeikben volt olyan idő is, amikor a koporsóval csak csónakon- lehetett megközelíteni a temetőt. A Tisza egy holt ága hajdan szigetként vonta körbe e helyet. Egyikük-másikuk — a hagyomány szerint — e természeti adottsággal hozza kapcsolatba a „fűtől való fa” eredetét. A fejfák múltját feltáró kutatások folyamán ellentétes vélemények alakultak ki, s eredetük ma sem tisztázott. Vannak kutatók, akik keletkezésüket még az írásbeliség kialakulása előtti időkre teszik; vannak, akik párhuzamot vonnak az ugor sírbálványok és a csekei fejfa alkata és rendeltetése között. Mások szerint a szatmárcsekei fejfa olyan csónakkoporsó hagyatéka, melyben a halott benne volt. Van, aki e fejfák eredetét népi faragásokból vezeti le, ismeretlen vagy ismert fafaragók munkájaként, minden antropo- morf vagy kultikus jelentőség nélkül. Megannyi kérdés, melyekre nincs felelet. A temető néma, a fejfák sejtelmesen hallgatnak, őrködve a megnyugvás felett. A filmtekercsek leperegtek a felvevőgépben. A kelet —nyugat irányú sírok felett a lenyugvó nap farkasszemet néz az emberarcú fekete fej- fatömeggel. Csak a Kölcsey- emlékmű oszlopai fehérlenek a zöld, fekete és virágszínű környezetben. Búcsú és köszönet azoknak, akiket megismertem és készséggel segítettek a felvételek előkészítésében; a derék fejfafaragóknak, Csorna Gyulának, a helyi termelőszövetkezet elnökének, Lakatos József iskolaigazgatónak, aki hosszú évtizedek óta munkálkodik Szatmárcseke hagyományainak ápoiásán. Az autóbusz hosszú porfelhőt húzva maga után, már elhagyta a falut. A csomagtartóban pihen a felszerelés, közöttük a dobozokba zárt, leforgatott filmtekercsek. A munka java még hátra van... Visszapillantok a busz ablakain, de hiába. A csekei házak már eltűntek a messze kígyózó út mögött. Egy kép tér vissza az emlékezetemben, melyen sokáig tartottam a kamera keresőjét; óriás fekete fejfa csúcsán vöröslött a lenyugvó napkorong, millió felé szórva sziporkázó sugarait. Kurecskó István Ebből a három kötetből álló, páratlanul gazdag gyűjteményből néhány kiragadott szerzőnév és cím szinte alig mondhat valamit. Reménytelen próbálkozásnak számít éppen ezért csak megközelítőleg is átfogó képet adni az Esszépanoráma sokszínűségéről, legfeljebb arról lehet szó, hogy a felvillantott példák nyomán érzékeltetni tudjuk a műfaj sajátosságait, természetét. Ha a némi túlzással „meg- számlálhatatlannak” nevezhető anyagból kiemeljük pl. Lyka Károly: Jegyzetek Meö- gyessy Ferenc művészetéhez, Bartók Béla: Magyar parasztzene, Balázs Béla: Üj irodalmi műfaj, a filmszcenári- um, Jászai Oszkár: Szocializmus és hazafiság c. írását, az FILMJEGYZET Munkásfilm- napok, 1978 . Az immár hagyományosnak tekinthető rendezvények között jelentős helyet foglal el a Munkásfilmnapok eseménysorozata. A mozikban ismét megelevenednek vagy — az országos bemutatót megelőzően — vetítésre kerülnek azok a filmek, melyek a munkásosztály életével foglalkoznak s a munkával, az erkölccsel, a közérzettel kapcsolatos kérdéseket vizsgálják. Az érdeklődők vitákon, beszélgetéseken találkozhatnak az alkotókkal. Az eszmecserék középpontjában — ez is tradíciónak számít — nemcsak a művek állnak, hanem a mai magyar valóság számos problémája is: eredmények és gondok, sikerek és kudarcok, tervek és elképzelések. A szocialista közművelődésnek régi — s mindmáig időszerű — célkitűzése, hogy a kultúra befogadóit aktivizálja. Nagyon sokan néznek filmet — esetleg a közösségi szórakozás keretein belül is —, de elenyészően kevés azoknak a száma, akik a látottakat értő módon, felkészülten és igényesen képesek minősíteni. A passzivitást kívánja feloldani az idei újítás. A munkáskollektívák a csoportos megtekintést követően filmnaplóban — írásban — számolnak be élményeikről, véleményükről, vitáikról. Mindez lehetőséget biztosít arra, hogy a munkásfilmnapok közönsége hallassa szavát, másrészt — a tapasztalatok összegezése után — támpontot nyújt a szervezőknek az igényekről, a visszhangról, az ízlés friss változásairól. Lapozgatom a magyar munkás témájú filmek ajánló jegyzékét. Köztudott, hogy filmművészetünkben elsősorban a falusi miliőben játszódó alkotások számottevőek — s rangos az irodalmi fogantatásé mozidarabok mezőnye is. Ilyesfajta vonulatról — a minőséget és a mennyiséget tekintve — a munkás témájú filmek esetében még nem beszélhetünk, az eredmények azonban így sem lebecsülendők. Több rendező újra és újra feldolgozta a régi és mai munkásélet konfliktusait. Az „úttörők” közé tartozik Má- riássy Félix. Az ő pályája — sajnos — véget ért, filmjei mégis élnek és változatlanul alkalmasak arra, hogy tükröt tartsanak a mozilátogatók elé (a listán az 1959-ben forgatott Álmatlan évek szerepel). Rényi Tamás is több filmben merített ihletet a munkásvilágból. A Legenda a vonaton főképpen hangulatainak gazdagságával, a Tilos a szerelem áradó játékosságával, a Sikátor drámai szituációinak erejével, Az idők kezdetén az „átmeneti kor”, a felszabadulás utáni időszak ellentmondásos jelenségeinek realista felidézésével emelkedik ki a művek sorából. Gábor Pál filmlenyomatai általában komor hangvételűek (Tiltott terület, Horizont, Utazás Jakabbal), de mindégyik alkotást áthatja a felelősség és a jobbítás szándéka. Széles- körben ismertek és népszerűek Bacsó Péter munkái (Kitörés, Jelenidő, Harmadik nekifutás): ezekre a filmekre — legalábbis jórészben r-^ a dokumentumszerű hitelesség és a kritikai szemlélet jellemző. Folytathatnánk a felsorolást az Angyalok földjévé 1 (Révész György drámája minden idők legjobb magyar filmjei között is helyet kaphatna), a Végüllel (Maár Gyula a munkából kiöregedett, félreállított s ezért egyensúlyát vesztő férfi belső drámájában figyelmeztető SOS-jelekkel tárja fel a politikai és lélektani tanulságokat), a Kilenc hónappal (Mészáros Márta műveit sokan sokféleképpen ítélik meg, egyvalami mégis vitathatatlan: a rendezőnő munkásközegben folytatja vizsgálódásait és lakkozás nélkül beszél a kétkezi dolgozók életéről, nők és férfiak, vezetők és vezetettek kapcsolatáról). A felsorolt — és a listán szereplő további — filmek mindenképpen alkalmasak arra, hogy vitát keltsenek és összeütköztessék a véleményeket. Ez a munkásfilmnapok egyik — ha nem a legfőbb — missziója. A film és az élet elválaszthatatlan: aki a műveket mérlegre teszi, nagyobb összefüggésekben is gondolkodik. Találóan írja Simó Tibor, a SZOT kulturális, agitációs és propaganda osztályának vezetője a munkásfilmnapok idei műsorfüzetének bevezetőjében: „Szeretnénk, ha a Munkásfilmnapok rendezvényei is alkalmat teremtenének arra, hogy a megtekintett filmek segítségével, a művészi ábrázolás erejével a dolgozók közelebb kerüljenek társadalmi átalakulásunk emberi problémáihoz. A film ugyanolyan eszközünk ehhez, mint a színház és a könyv, a tárlatok és a hangversenyek, a televízió és a folyóiratok, amelyek mind közművelődési céljainkat hivatottak szolgálni.” Az írásos filmnapló kitöltéséhez a szervezők „használati utasítást” mellékeltek: jó tanácsokat, hogy a szocialista brigádok miképpen töltsék ki a megfelelő rubrikákat, ahol a filmeket „osztályozzák”. Hadd egészítsem ki az instrukciókat néhány — talán nemcsak ebben az esetben érvényes — megjegyzéssel. A munkásfilmnapoknak csak akkor van értelme, ha mellőzi a protokoll szempontokat. A „tetszett” vagy „nem tetszett” értékelés kizárólag akkor indokolt, ha megfelelő érv-apparátus támogatja. Talán meghökkentő az alábbi mondat, mégis leírom: Fütyüljünk a szaktekintélyekre! Ankétokon sűrűn megesik, hogy a hozzászólók országos lapokban napvilágot látott kritikákból „idéznek”. Nyilvánvalóan nem saját meggyőződésüknek adnak hangot, pedig ez mindig hasznosabb, mint az idézgetés. Még akkor is, ha az egyszerű mozinéző téved és X. Y. magasröptű fejtegetése csalhatatlan esztétikai ítéleteket tartalmaz. S még egy észrevétel. Ha a filmek megtekintése csoportos, legyen az a filmnapló kitöltése is! Ne kizáró- leg egyvalaki fogalmazza meg az alkotásokkal kapcsolatosan kialakított véleményt. A kollektíva szava az írók, rendezők, színészek számára már csak azért is fontos, mert a jövő munkástémájú filmjeiben hasznosíthatják a tanulságokat és eleget tehetnek az okos „társadalmi megrendeléseknek.” A munkásművelődés ügye — közügy. A munkásfilmnapok idei programját ennek jegyében állították össze. Az érdeklődés és az igények ismeretében bizakodhatunk a kedvező visszhangban és a tartalmas sikerben. Veress József Esszépanoráma, 1900-1944 egymás mellé sorolásból már kitetszik tárgyválasztásuk különbözősége. Természetesen azonosságuk is, mely elsősorban abban mérhető, hogy kivétel nélkül rövid lélegzetvételű művek, s közbülső helyet foglalnak el a szépirodalmi alkotások és a szaktudományi munkák között. A pontosabb megfogalmazás kedvéért Németh László találó megállapítását vesszük segítségül: „... az esszé célja túl van anyagán, mindig valami általános érdekű és érvényű elvet akar győzelemre vinni, amelynek a téma csak csatatere.” A fentiek ismeretében már otthonosában mozoghatunk s értőbb szemmel pillanthatunk szét e körkép adta határok között. Megfigyelhetjük, hogy a válogatásban szereplő írások többsége irodalom- és művészetvonzatú, de megtalálható a társadalomtudományi, történettudományi, esztétikai stb. vonatkozású esszék sora is. Céljukat tekintve közös vonásnak mondható, hogy a társadalom, a haladás, egy eszme, egy stílusirányzat stb. szempontjából valami lényeges, égetően fontos kérdést taglalnak, tesznek közérthetővé, közérdekűvé, s mindezt a szerzők alkatára nagyon jellemző módon. A módszerek különbözősége ellenére a szövegek többségén átsüt a belső tűz, a személyes hevület, de az emelkedettség, az ünnepélyes hangnem vagy a szikár elemzőjelleg sem számít ritkaságnak. Szép számmal olvashatunk a már szélesebb körben is régtől jól ismert publicisztikát és sorozatban olyat, amelynek közzététele újnak számít. Ady nagyszerű forradalmi hitvallása (Petpfi nem alkuszik) ma is felráz, semmit nem vesztett erejéből, Gábor Andor szenvedélyes hangú politizáló cikke (Pékár Gyula) ma is időtálló, nem bizonyult igaztalannak, mint ahogyan amit Krúdy írt és amit Krúdyról írtak, szintén komoly értéket képvisel. Az előbbiektől elütő hangot jelent Osvát Ernő elégedetlen dohogása az irodalmi élet kapcsán (Motívumok) vagy Ignotus tiszteletet ébresztő csevegése, melyben a roppantul szerteágazó tényanyagot is oly magától értetődő könnyedséggel sűríti irodalmi levélformává (Művészetek és műfajok). A felsorolás nyilvánvalóan csak önkényes lehet, hiszen Ambrus Zoltántól Veres Péterrel bezárólag közel száz szerző nevét említhetnénk meg. A válogatás a lezárt életművekből a számottevő essszéket, tanulmányokat, kritikákat gyűjtötte egybe, melyek a tárgyalt időszak művelődéstörténetének, szellemi életének nélkülözhetetlen dokumentumai. Jelentőségét, hasznát felesleges bizonygatni. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.) Futaky László 1978. október 8. ^ r 1 Könyvespolc i
