Kelet-Magyarország, 1978. október (35. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-06 / 236. szám

4 KELET-MAGYARORSZÁG 1978. október 6. Arad, 1849 „Most tél van és csend és hó és halál”. — A negyven- nyolcas szabadságharc buká­sa utáni fegyvertelen, ki­szolgáltatott Magyarország tragikus állapotát idézi Vö­rösmarty verssora. A gyá­szos korszak emlékét, mely 129 év óta, október 6-án újra és újra feleleveníti Haynau tábornagy rémuralmát, aki így vallott magáról: „Én a rend embere vagyok, és nyu­godt lelkiismerettel lövetek százakat főbe, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen eszköz minden jö­vendő forradalomnak elejét venni.” Magyarországon is ezzel kezdte: 1849. október 6-án, Aradon a vár árkánál kivé­geztetett 13 hős honvédtábor­nokot. Tizenhárom katona­tiszt sorakozott a bitó alá, a kivégző osztag fegyverei elé. Köztük ^olyanok, akik talán bízva az ellenség nagylelkű­ségében, vagy mert nem tud­tak megválni a hazai földtől a világosi fegyverletétel után — megadták magukat. De nem tagadták meg a forrada­lom eszméit, inkább feláldoz­ták életüket a nemzet, a sza­badság egyetemes ügyéért. Ugyancsak aznap lőtték fő­be a pesti Újépületben (a tv mai épülete helyén álló ka­szárnyában) gróf Batthyány Lajost, az első felelős ma­gyar kormány miniszterelnö­két és a forradalom több ve­zető politikusát. Jelképesen — nevüket akasztófára tűzve — kivégezték a külföldre menekülteket is. Az évforduló gyászt éb­reszt gondolatainkban, az aradi mártírok — Aulich La-r jós, Damjanich János, Des- sewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Lei- ningen-Westerburg Károly, Nagy Sándor József, Pölten- berg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly — neve mindörökre belerög­ződött a nemzet emlékezeté­be. Arad azonban nem csu­pán a kegyelet jelképe ma­radt a magyarságnak; a ti­zenhármak a forradalom jel­képeivé magasodtak. Pedig különböző útról indultak el: régi nemesi családból szár­mazott főurak, hivatásos ka­tonatisztek, akik meggyőző­déssel forradalmi eszméket vallottak vagy ösztönösen a haladás oldalára álltak. Egyesek közülük korábban, a szabadságharc előtt külön­bözőképpen cselekedtek, a gyászos napon mégis a tizen­hármak képviselték a nem­zeti szabadságharcot, az eu­rópai haladást. Sorsuk tanul­ságos, hazafias magatartásuk példát adó, emlékük megbe­csülendő. Az 1849 utáni esz­tendőkben példájuk hitet és erőt adott a nemzeti ellenál­lásnak, nem hagyva elaludni a szabadság gondolatát. Az eszmék ébrentartásában nagy szerepet vállaltak a legkivá­lóbb írók, művészek. Arany János a 48-as emlékeket, Pe­tőfi szellemét idézte, s meg­énekelte a vérszomjas hódí­tóval is szembeszálló walesi bárdokat. Vajda János a nemzet „virrasztóiról” írt, Székely Bertalan, Madarász Viktor festményeiken törté­nelmünk hősi jeleneteivel fe­jezték ki, hogy a cselekvő hazafiság hívei. Kossuth Zsu­zsa, Leöwey Klára és Teleki Blanka, a magyar nőnevelés úttörői sem maradtak ki az ellenállás szervezéséből. Folytatták a küzdelmet az ország határain túl, az emig­rációban élők is. Arad ma szimbólum — a szabadság egéről lehullt ti­zenhárom csillagnak, annak a tizenhárom hősnek a jelké­pe, akiket a magyar nép ke­gyelettel és tisztelettel örök­re megőriz emlékezetében. H. A. Megkezdődtek a szovjet—szír tárgyalások Brezsnyev-flsszad-találkozó A közel-keleti helyzetről volt szó elsősorban csütörtö­kön a legfelső színtű szov­jet—Szíriái tárgyalásokon. A tárgyalásokon szovjet részről részt vesz Leonyid Brezs- nyev, Alekszej Koszigin, Andrej Gromiko és Dmitrij Usztyinov, szíriai részről pe­dig Hafez Asszad. A megbeszéléseken mind­két részről megállapították, hogy az Egyiptom és Izrael vezetői között az Egyesült Államok tevékeny közremű­ködésével Camp Davidben létrejött különmegállapodás következtében a Közel-Kele­ten még bonyolultabbá vált a helyzet. Mindkét fél úgy vélekedett, hogy ez az össze­esküvés, amelyet az arab né­pek háta mögött és érdekeik ellenére valósítottak meg, lényegesen megnehezíti a közel-keleti probléma igaz­ságos és átfogó rendezését, késlelteti a Közel-Kelet való­di békéjének elérését.. A tárgyalások során a Szovjetunió és Szíria meg­erősítette: elhatározott szán­déka, hogy folytatja a harcot az igazságos és tartós béke megteremtéséért a Közel­Keleten. A találkozón véleményt cseréltek a szovjet—szíriai együttműködés fejlesztéséről és elmélyítéséről is. A tárgyalásokat folytatják. 29 éves az NDK Fogadás az évforduló alkalmából Gerhard Reinert, a Német Demokratikus Köztársaság budapesti nagykövete az NDK megalakulásának 29. évfordulója alkalmából csü­törtökön fogadást adott a nagykövetségen. A fogadáson részt vett Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságának tag­ja. a Minisztertanács elnök- helyettese, Havasi Ferenc, az MSZMP Központi Bizott­ságának titkára, Katona Im­re, az Elnöki Tanács titkára, Raffai Sarolta, az ország- gyűlés alelnöke, Marjai Jó­zsef, a Minisztertanács el­nökhelyettese, Pozsgay Imre kulturális miniszter, Soltész István kohó- és gépipari mi­niszter, Roska István kül­ügyminiszter-helyettes, s po­litikai, gazdasági, kulturális és társadalmi életünk sok más vezető személyisége. Libanonban egyre súlyosabb a helyzet Lázas diplomáciai tevékenység a háttérben Az Eliasz Szárkisz államfő elnökletével ülésező libanoni minisztertanács szerdán há­romórás tanácskozás után el­vetette a libanoni polgárhá­borúval kapcsolatban java­solt francia tervet. iiffí i&ißjl“ JtJlt» Az AFP francia hírügy­nökség szerint a szerdai mi­nisztertanácsról még annyi szivárgott ki, hogy a libanoni politikusok egy másik, szaú- di—kuvaiti ihletésű tervet részesítenek előnyben, a brit és amerikai támogatást is élvező francia javaslattal szemben. A kuvaiti—szaúdi tervnek egyedüli közvetlen célja a tűzszünet tárgyalásos megvalósítása. Amerika állítólag nemcsak a francia javaslatot, hanem a szaúdi—kuvaiti tervet is tá­mogatja. A jobboldal Szíria-ellenes fenyegetőzéseiben odáig ment, hogy legújabb nyilat­kozata szerint szíriai terüle­ten lévő célpontokat fog tá­madni, hacsak az arabközi rendfenntartó erők szíriai alakulatai nem hagyják őket szabadon fellépni az ország kormánya ellen. A szüntelen harcok köze­pette a Nemzetközi Vöröske­reszt felhívást intézett a szemben álló felekhez, hogy tegyék lehetővé a halottak és sebesültek elszállítását. A szíriai Al-Baath csütör­töki száma leszögezi: béke csak akkor lesz Libanonban, ha a jobboldali bandákat si­kerül szétverni. D e térjünk vissza a vinnyicai alállomás- hoz! Ennek lelke — a transzformátorok — után a szívét és az agyát is meg­tekinthettük. A hírközlő be­rendezések termét és a ve­zénylőtermet. Az előbbi az egész vonal­lal, minden részletével köz­vetlen kapcsolatot tart fenn. Megszakítás nélkül, éjjel-nappal. (Sőt, a többi energiarendszerrel is.) Bár­milyen adat, esetleges fe­szültségingadozás, az ener­giafogyasztás mennyisége, a tervhez viszonyított mér­ték pillanatok alatt meg­tudható. Okos műszerekkel (az egyik műszercsoporton örömmel fedeztem föl a „Terta—Budapest” emblé­mát), de méginkább okos, fölkészült szakemberekkel. Mint az éppen szolgálatot teljesített Pavel Szuhonov híradástechnikai vezető mérnök, aki elmondotta, hogy összesen öten dolgoz­nak ebben a nagy teremben. Nem egyszerre, hanem föl­váltva, de éjjel-nappal. Egyszerre elég itt egy szak­ember is. Hasonló kép fogadott a vezénylőteremben, noha ott valamivel többen dol­goznak. A kapcsolótáblán éppen az egyik 330 kilovol­tos vezetéket kapcsolták. Mellette vannak már az Al- bertirsa felé induló távve­zeték kapcsolókészülékei is. A tévedés beláthatatlan károkat okozna. Üzemek egész sora állhatna le, bár biztonsági berendezések is működnek. Ezek hiba ese­tén a másodperc tört része alatt akcióba lépnek. A legfőbb biztosíték azonban itt is az emberi szakérte­lem. Már új, különlegesen kiképzett fiatalok vannak az itteniek között. Ilyen Vaszilij Poliscsuk is. — Négy hónapja dolgo­zom itt, miután 1976-ban elvégeztem a vinnyicai mű­szaki főiskolát, aztán letöl­töttem a katonaidőmet — mondta. — Á főiskolán kü­lön tantervet dolgoztak ki nekünk, hogy ezt az új, nagy teljesítményű beren­dezést kezelni tudjuk. Közben a központi te­herelosztóból utasítás érke­zett. A beszélgetésünk meg­szakadt, mert Poliscsuknak továbbítania kellett a ren­delkezést. Minden érkező, kimenő szó magnetofonra kerül. Megnéztem közelebb­ről: magyar gyártmány. ★ Bejártuk az alállomás minden zegét-zugát, oly szívesen magyaráztak kala­uzaink: a vezérigazgatóval együtt Nyikolaj Vladimiro- vics Bojko, a vinnyicai energiahálózat központi üzemének igazgatója, aki a városon kívül még 13 járás energiaellátását irányítja. Nemcsak a jelenről be­széltek, hanem a jövő ter­veit is fölvázolták. Mert az­zal, hogy megindul a szol­gáltatás a 750 kilovoltos vezetéken, még nem feje­ződött be minden — mint mondották. Körbemutattak a terepen, ahol a legköze­lebbi lépésben egy százsze­mélyes laboratórium épül. Közben szépíteni, parkosí­tani, otthonossá kell tenni a környezetet, mint ahogyan már eddig is tették az itt dolgozók, kommunista szombatokon. Hallgattam őket, s arra gondoltam: az ilyenekre mondják, hogy megszállot­tái, szerelmesei a hivatásuk­nak. Mintha megérezték volna gondolatomat, mert megjegyezték: — Itt csak úgy lehet dol­gozni, ha mindenki szemé­lyes ügyének tartja, amit csinál. Hiszen a szolgálat valamennyi munkahelyen éjjelre-nappalra, hétköznap, ra-vasárnapra egyaránt esik. Többnyire 12 órás a mű­szak, bár a heti munkaidő csak 40 óra. A vezetőknél pedig jóformán állandó a készenlét, hiszen éjszaka is megcsörrenhet a telefon a lakásukon. Pavel Piszkljarov vezér- igazgatóhoz fordultam, aki­nek valószínűleg e hetek­ben, hónapokban még több gondja akadhatott a Viny- nyica-energo irányítójaként a 750 kilovoltos áramszol­gáltatás indítása körül. (Különben négy nagy kör­zet tartozik hozzá, 13 és fél ezer dolgozóval.) — És a család? — A család — mosoly­gott. — A feleségem köz­gazdász és energetikusként dolgozik. A fiam a zapo- rozsjei hőerőműnél szolgá­latvezető mérnök, a lányom pedig a vinnyicai műszaki főiskola hallgatója, energe­tikusnak készül. Az áram szerelmesei! Kollégáitól tudtam meg, hogy Pavel Piszkljarov az­nap kivételesen siet haza. Most nagyon várja a csa­lád: az ötvenkettedik szüle­tésnapját köszöntik. De azért így is már le­tűnt a nap a nyári égről, s szüfkült, mire nem fogyva ki a megismernivalóból — búcsúzkodni kezdtünk: — Viszontlátásra Magyar- országon. Nem puszta udvariasság volt ez. A vezérigazgató ugyanis 1975 óta — a 750 kilovoltos vezeték építésé­nek kezdetétől — többször hivatalos hazánkba egyez­tető megbeszélésekre. És remélhető, hogy a távveze­ték üzembe helyezésekor Nyikolaj Bojko és mások is eljönnek majd az áramfo­lyam forrásától az albertir- sai torkolatig. ★ Kis kerülővel tértünk vissza az alállomásról a városi szállásunkra. Köze­ledve, egy erdőszélen kísé­rőink elszórt betontömbök­re mutattak, amelyek talán föl sem tűntek volna. — Itt volt Hitler főhadi­szállása a volgai csata idő­szakában. Itt tárgyalt a tá­bornokaival ... M éhány pillanatra kö­rülvettek a múlt ár­nyai, mementói. Az­tán autónk gyorsan tovább­szaladt és a szemünkbe tűnt az esti életét élő, forgalmas Vinnyica ezernyi lámpája, messzesugárzó villanyfé­nyeivel. Lőkös Zoltán (Vége) II tizennegyedik tábornok Aradon, 1849. október 6-án tizenhárom tábornokot végeztek ki. A ti­zennegyedik, — Lenkey János — akinek a halál megváltás lett volna, ke­gyelmet kapott. Lenkey életének első része röviden elmondható. Heves­ben született 1810-ben. 16 éves kora óta szolgált az osztrák hadseregben. A már­ciusi forradalom idejében Galíciában a Württenberg huszárok egyik századának volt a parancsnoka. Haladó szellemű hazafias gondolko­dását sikerült a császári had­seregben is megőriznie. Erre 1848. áprilisában mutatott példát. Állomáshelyén, Sta- nislauban a lengyel fiatalság tüntetett a bécsi reakció el­len. A tüntetőket a katonaság oszlatta szét, és rendcsinálás közben lelőttek egy lengyel fiút. Az áldozat temetésén Lenkey is megjelent, huszár­jai pedig gyertyákat vittek, sőt egy ideig a koporsót is vállukra vették. A „rebellió” megtorlására a magyarokból álló századot azonnal áthelyezték, Lenkeyt parancsnoka becsmérlő sza­vakkal gyalázta és büntetést ígért. Az önérzetes százados rögtön beadta lemondását és azonnali szabadságolását kér­te. Pár héttel később a galí­ciai Marianpolba ment, szá­zada új állomáshelyére, hogy leszereljen. Megérkezésekor értesült, hogy a század pár órával azelőtt lórakapott, megszökött és megindult ha­za Magyarországra, hogy fel­ajánlja kardját és karját a magyar kormánynak. Kalliany tábornok, Galicia katonai parancsnoka jól is­merte Lenkeyt. Tudta, hogy alárendeltjei mennyire bíz­nak benne, mennyire szere­tik. Ezért megbízta, hogy menjen a szökött század után és próbálja szép szóval, bíz­tatással, a teljes kegyelem ígéretével visszacsalni. Len­key valóban emberei után lovagolt, utolérte őket és mint Petőfi írta „Ment velők nem hátra, De szépen előre, És elértek édes Hazájok földjére.” A huszárokat az egész or­szág ünnepelte, hiszen a leg­nagyobb veszélyt, a legsúlyo­sabb büntetést vállalták azért, hogy megvédhessék a szabadságot. Egy-egy vámos­ba való megérkezésük való­ságos diadalünnepnek számí­tott A nemzetőrség, az elöl­járóság, a tanulók és az egész lakosság kivonult elé­jük, örömrivalgással, lengő zászlókkal fogadták őket, el­szállásolásukért jóformán verekedtek. Petőfi a Lenkey százada című költeményében örökítette meg tettüket. A délvidéki helyzet miatt ' nagy szükség volt bátor, ta­pasztalt katonákra, képzet* tisztekre. Lenkey csak anv- nyit kért: „állítsatok minket a legveszélyesebb helyre!” Kérését gyorsan teljesítették: a századot erőltetett menet­ben Üjverbászra vezényelték és rögtön harcba vetették. Lenkeyt még a déli harc­téren kinevezték alezredes­sé, majd decemberben ezre­dessé. Ekkor bízták meg a Hunyadi huszárezred szerve­zésével. Katonái tűzbe men­tek volna érte, úgy szerették. Mindig az első sorban küz­dött. A cibakházi csata után, 1849. március 15-én lett tá­bornok. Kossuth olyan sokra becsülte, hogy a4 kinevezési okmányt saját kezűleg írta le. Erre, az új tábornok különö­sen büszke volt. Nem sokkal ezután átvágott a Komáro­mot ostromló osztrák gyűrűn és Kossuth személyes meg­bízása alapján átvette a vár­parancsnokságot. Sajnos, ez volt az utolsó dicsőséges szereplése. Bete­geskedni kezdett. Hadtestét és ezzel együtt Komárom védelmét át kellett adnia Klapkának. Ö maga pedig előbb Pesten, majd Szegeden kezeltette magát. Csak köz­vetlenül a világosi fegyver- letétel előtt csatlakozott Gör- geyhez. Vele együtt tette le fegyverét Paskievics előtt. Lenkey éppúgy császári tiszt volt, mint Damjanich, Leiningen-Westerburg, Nagy Sándor és a többi tábornok. Éppúgy elkövette a „lázadás és hazaárulás” vétségét, mint bajtársai. Nála még súlyo­sabb körülménynek számí­tott, hogy egész századdal szökött át a honvédséghez, így semmi reménye sem le­hetett a kegyelemre. Haynau pribékjeivel az ő nevét is a kötél által kivégzendők lis­tájára tétette. De nem sokkal az első kihallgatás után az elmebaj jelei törtek ki rajta. Szeptember elejétől három hónapig állandó orvosi ellen­őrzés alatt állt. Barta Albert, az aradi vér­tanuk pőrének történetírója szerint a róla vezetett orvosi napló egyike a legborzalma­sabb olvasmányoknak, rette­netesebb, mint egy kivégzés. A hivatalos jelentést a kö­vetkezőképp fogalmazták meg: „Lenkey János száza­dos gyógyíthatatlan demono- mániában szenved, s ezért egyáltalán nem lehet tör­vényszéki vizsgálat alanya; annál kevésbé, mert fizikai­lag is annyira tönkrement, hogy ha a jelek nem csalnak, úgy szomorú vége küszöbén áll.” A beteg tábornok négy hónappal élte túl egészséges társait. 1850. február 9-én halt meg. A várparancsnok­ság még halálában is meg akarta alázni. Sírját az ok­tóber 6-án kivégzett vérta­nuk akasztófája mellett ásat- ta meg. Meztelenre vetkőzhe­tett holttestét egy piszkos lá­dában szemeteskocsira tet­ték. Különös kegy gyanánt csak azt engedték meg, hogy bátyja, az ugyancsak Aradon raboskodó Lenkey Károly huszár alezredes kísérhesse utolsó útjára testvérét. Ter­mészetesen megbilincselt kézzel, három szuronyos őr között. A temetésen azonban mégis sokan vettek részt. A kivezényelt kocsis nem tudta, hogy hol ásták meg a sírt. E^ért állandóan kérde­zősködött az utcai járóke­lőktől, akik így megtudták, hogy kit visznek a szeme­teskocsin. A hír villámgyor­san terjedt el. Nagy tjjmeg gyűlt össze s ez a kocsit a temető felé irányította. Ott gyorsan egy rendes sírt ás­tak és egy minorita szerzetes beszentelte a holttestet. Mire a parancsnokság értesült a dologról, a temetés véget ért, a gyászolók szétoszlottak. Aradon, 1849. október 6-án tizenhárom tábornokot vé­geztek ki. A tizennegyedik­nek, akinek a halál megvál­tás lett volna, kegyelmet ad­tak. Őrizzük meg emlékét szívünkben kegyelettel! Yértesy Miklós AZ ÁRAMFOLYAM FORRÁSÁNÁL (3.) A villamosság szerelmesei

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom