Kelet-Magyarország, 1978. október (35. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-29 / 256. szám
— Mit csinál ma kettőtől este tízig? — Dolgozom a gyárban. — Hát persze. Hiszen vannak üzemek, ahol folyamatosan dolgoznak. A napnak mind a huszonnégy órájában megállás nélkül üzemelnek a gépek. Ilyen a Nyíregyházi Konzervgyár is. Délután, és éjszaka is a nagy gyártócsarnokok keskeny, messzire világló ablakai jelzik ezt. A háztartás kiskonyhájából ismerős illat, lecsószag lengi be a termet. A gőz állandó. A végtelenített keskeny futószalagok megállás nélkül haladnak. Egy műszak alatt huszonötezer doboz lecsó készül, NDK- illetve szovjet exportra. A' délutáni műszak összképe ugyanaz, mint bármikor délelőtt vagy éjszaka. A figyelem egyetlen dologra, a munkára összpontosul. A tempót a gép, a szalag diktálja és természetesen az az akarat, hogy az ember keresni akar. Az élet másik oldala, a pihenő idő, az otthon öröme, gondja a gép mellett nem létezik. Tagy talán mégis? Asszonyok vallottak önmagukról. Életükről, gondolataikról, vágyaikról, amelyek munka közben sem hagyják őket magukra. Kállósemjénből, ha délutános műszakban dolgozik valaki, egy órakor indul a vonat. Nyolc éve vonatozik Jakab Ferencné Nyíregyházára és vissza, alkalmanként fél óra az út. Mi történik a vonaton? — Beszélgetünk. Általában arról, ki mit dolgozott aznap, hogyan telt el a napja, ha meg munkába jövünk, a hazaiakról esik szó. Van egy társaság, négyen vagyunk, évek óta járunk együtt. Ök is konzervgyáriak. csak más területen dolgoznak. Nyolc év bejárás; különösebb nagy dolog nem történt, ha csak az nem, hogy egy éve megvolt az esküvő. A férj szintén Nyíregyházán dolgozik, de sohasem járnak együtt, mert ő nappalos, héttől ötig tart a munkaideje. — Rossz így. Akkor lesz jó, ha megkapjuk a lakást. A férjem után várjuk, ő kapott rá ígéretet a vállalatától. Huszonhárom éves a fiatalasszony. Nincsenek égbe kiáltóan nagy vágyai, csak a lakás, hogy könnyebb legyen. Aztán egy kisbaba, gyes, majd természetesen jó lenne az állandó nappali munka. — Ha gyerek lesz, ugye, akkor már más. Azzal törődni kell. Most legjobban a délutá- nos műszakot szeretem. Reggel tovább lehet aludni egy kicsit, kényelmesen jut be az ember a munkahelyére, nem kell kapkodni. — Szereti a munkáját? — Megszoktam. Ez az első helyem, jó a kollektíva, megértjük egymást. — Mennyit keres? — Kétezer-ötszáztól háromezer forintig, attól függ, milyen a teljesítmény. Ha jobban megy a munka, több a pénz. Normára dolgozunk. Rajtam például most az múlik, mennyi paprikát adok le. A többieken pedig az, hogy milyen gyorsan dolgozzák be. Csoportosan dolgozunk. Huszonötén vagyunk a csoportban, egymásra vagyunk utalva az eredményben. — És milyen az eredmény? — Nem mindig a legjobb. Van úgy. hogy csak 80—90 százalék. Nemcsak a mi hibánkból. Néha a mienkből is. Már elment a fiatalasszony. Beállt, visz- sza a helyére, hogy adagolja a pritamin paprikát. Most ezt keverik a lecsóhoz, mert nincs cecei és különben is elég baj az. hogy nem termett elég paradicsom és paprika. Amíg egy újabb asszonnyal szót válthatunk. Csont Attila, a műszak vezetője megjegyzi: — Jóravaló asszony, soha nincs vele probléma. Bár mindenkivel így lennénk. Sok a hiányzó, gyakran kérnek az asszonyok egyiakab Ferencné Hagymási Józsefné két órára eltávozást. A „Konzerv” újságban jelent meg legutóbb egy cikk, abban olvastam, hogy az eltávozások miatt harminchárom asszony egész éves munkája esik ki a termelésből Nyíregyházán. Van ebben igazság. — Mit jelent harminchárom asszony munkája? — Ha a főzeléküzemet nézzük és azt, amit most készítünk, akkor több mint félmillió forintot műszakonként. Aki a beszélgetésben a következő partner, már nem tartozik a fiatalabb korosztályhoz. Tiszatelekről jár be naponta a gyárba és 1968-tól ingázik. Hagymási Józsefné két gyereket nevelt fel, már unoka is van. Ö vajon szokott-e hiányozni, eltávozásokat kérni? — Soha. A munkásasszonyok, de általában az asz- szonyok sorsa az, hogy sokfelé kell osztani az idejüket, energiájukat, övék a munka a gyárban, a munka a családért, de legtöbbször ők töltik be a „pénzügyminiszteri” funkciót is. Hagymásinéval számvetést készítettünk. Az ő fizetése 2900—3000 forint, a férje a veséi miatt már egy éve táppénzen van, de kettőezer-ötszáz forintot kap. A családdal él a 69 éves mama is, az ő tsz-nyugdíja 1180 forint. Dolgozik a 22 éves legényfiú, 2800 forintot keres. Családi alapon összejön havonta tízezer forint. Mire kell. hogyan lehet ezt beosztani? — Sok helye van a pénznek. Tavaly nyáron építettünk, csak az OTP havonta 1750 forint. Szép lakás. Három szoba, fürdőszoba, mindig ilyenre vágytam. De kell venni lisztet. zsírt, kávét. — Cikóriát? — A, dehogy. Mokkát. — Mokkát? — Azt szeretjük. Még az édesanyámnak is kell, ő követeli meg leginkább, mert az orvos is ajánlotta. Kávéra havonta 2—300 forintot is elköltünk. De a buszbérlet is 280 forint, rendszerint venni kell ruhát, cipőt, mikor mit. arra is elmegy 5—600 forint. Nem sok ez a pénz. A fiam is. hiszen legényember, ha hoz is. visz is. Van két unokám is. Azoknak is juttatok valamit. Természetesen, ha beosztással élünk, mindenre jut. Mi beosztással élünk. Amikor Hagymásiné. a konzervgyárba munkára jelentkezett, már 46 éves volt. Kései kezdés az ipari munkában, de hát minden bizonnyal megvolt az oka. — Dolgoztam én azelőtt is. A termelő- szövetkezetbe jártam, az édesapám nevén. Hogy apám elment, biztosabb, nagyobb pénz után kellett nézni. Az szorított rá a gyári munkára, hogy mi sem akartunk elmaradni. Taníttattuk a gyerekeket. A lányom érettségizett. A fiam szakmát tanult. De kellett a kereset a házra is. — Mit csinál szabad idejében? — Ritkán van nekem olyan. Mindig van munka a ház körül, az aprójószággal, ellátni a családot. Ha mégis felszabadulok, akkor leginkább kézimunkázni szeretek. Térítőkét készítek, faliképeket. Horváth Istvánná, Szabolcs községbeli születésű, de sokáig Ercsiben lakott. Most hosszú ideje újra itt van Nyíregyházán, férjét ide helyezték, ide költöztek. Szintén nyolc éve dolgozik a konzervgyárban, s ezekben a napokban csak abban különbözik gép mellett munkatársnőitől, hogy sötétebb színű kendőt visel. Gyászol. De nem erről, az élet derűsebb oldaláról beszélgetünk. Horváth Istvánná — A gyár és a család. Ez az én életem. Itt tudom a kötelességemet, szeretem ezt a munkát, nem is vágyok másfelé. Otthon szeretek főzni. Két fiúnk van, az egyik állandóan vidékre jár. Igényli a főtt ételt. De mindannyian szeretjük. Vasárnap is húslevest főztem, töltött húst krumplival, uborkát hozzá és természetesen tésztát. Tésztásak a fiúk. — Nagy gondunk nincs. Négyen kere: sünk. négyen úgy tizenkétezer forintot. — Mire kell a pénz? — Sok mindenre. A fiúk előtt még ott az élet. Takarékoskodunk. A fiúknak van ifjúsági betétjük, a nagyfiúnak kocsi kellene. Nekünk, már mint nekem és a férjemnek, elég a telek. Van egy háromszáz négyszögöles telkünk, ott töltjük a szabad időt. A főzeléküzemben, de mindenütt a konzervgyárban három műszakban dolgoznak. A gyár érdeke diktálja ezt, de a dolgozók sem járnak rosszul, mert a délutáni műszak után húsz, az éjszakai műszak után negyven százalékos pótlékot kapnak. Van, aki ezért becsüli többre a délutánt, az éjszakát, de van akinél a többletkereset már nem sokat számít. — Tulajdonképpen nem vagyunk rászorulva, hogy én dolgozzam. A férjem mondja is, hagyjam az üzemet, a három műszakot, de én azt mondom, jó ez nekem. ,Nem tudnék már meglenni az üzem nélkül. Az asz- szonyokkal megértjük egymást, szocialista brigádban dolgozunk. A családdal együtt nemigen járunk szórakozni, de a brigád elel megy valahová. Otthon, ha az időm engedi, tévét nézek, rádiót hallgatok, újságot olvasok. Könyv olvasására kevesebb idő jut. Ha valaki jól körülnéz a főzeléküzemben, akkor olyan megállapításra jut, hogy többen vannak a középkorúak és nagyon kevés a fiatal. Csontos Zsuzsa fiatal. Munkakönyvében még egyetlenegy bejegyzés áll, az, amikor a konzervgyárba dolgozni érkezett. Hittel vallja; — Ez az első munkahelyem, ez lesz az utolsó is. Nem vágyom máshová. — Miért lehet szeretni egy üzemet? — Azért, mert jól érezzük magunkat. Jó itt. A munka nekemvaló, KISZ-tag vagyok, legutóbb szakszervezeti bizalminak is megválasztottak. A KISZ-ben is jól telik az idő, a munkában is, sokszor észre sem vesszük már lejárt a műszak. Csontos Zsuzsa — Nyíregyházi? — Ahogy vesszük. Nyíregyházán lakom albérletben. Hárman vagyunk egy szobában, 300—300 forintot fizetünk. Nem sok. — Mit csinál munkaidő után? — Mindig akad valami. Magánügyek. De itt a gyárban is, a KISZ-ben. Szoktunk társadalmi munkát végezni, most szombaton lesz kommunista műszak. De elmegyünk néha kirándulni is, gyűlésezünk. — Szeret politizálni? _ ? Politizálni, mi az, hogy politika? Csontos Zsuzsanna, csak úgy, mint mások, vagy amennyire mások, részt vesz a politikában, a KISZ-ben-ben, a szakszervezetben, olvassa az újságot, hallgatja a híreket és tud annyit a világról, amennyire éppen szüksége van. — Ja, politizálni? Ha arra gondol, akkor járok szemináriumra, de inkább csak azt szeretem, amiről úgy egymás között beszélgetünk. A gyár dolgairól, a mi ügyeinkről. Probléma nincs sok, mint bizalmi is intézem a dolgokat. Még nem régen vagyok bizalmi, csak egy kislány fordult hozzám, beteg volt, segélyt kért. Egy sportoló edzésadagával is felér, amit Andrikovics Jánosné kilenc éven keresztül tett. A Benkőbokorból, amely kilenc kilométerre van Nyíregyházától, kerékpáron jár be a gyárba, műszak után haza. Most negyven éves. Két dolog is történt, aminek nagyon örül. — Ma már busszal járok be. A kapunk előtt áll meg a busz, csak felszállók rá és kényelmesen utazom. 1976-ban bevezették a villanyt. Bizony addig nem volt villany, tévé sem volt, most már van. A Nyíregyházi Konzervgyár 1964-ben kezdte meg teljes kapacitással a termelést. Andrikovics Jánosné akkor jelentkezett munkára, az elsők között. Azóta is kitartóan jár be a három műszakos termelésre. — Ki lehet bírni, természetesen kerékpárral már nehezebben menne, bár nem vagyok még nagyon öreg. öregség. A negyvenéves asszonyon nem látszanak még az öregedés jelei, de az leolvasható az arcvonásairól, hogy két gyereket nevelt, hogy világéletében sokat dolgozott. A két gyerek közül a fiú 21 éves, a kislány, Katalin tíz. — Túl nagy a gyerekek között a korkülönbség? — Igen, de azt gondoltuk a férjemmel, egy gyerek nem gyerek és a második későn érkezett. De nagyon szeretjük. A fiam is. — Boldog? Andrikovics Jánosné — A gyerekek tesznek boldoggá. A kicsi lány nagyon aranyos. Ilyenkor munkában is sokat gondolok rá. Az üzemekben, a munkahelyeken megbecsülik a régi dolgozókat, a törzsgárdata- gokat. így van ez a konzervgyárban is. De vajon érzik-e a dolgozók, hogy a megbecsülés valóban olyan, amely számukra kijár. — Azt hiszem, szeretnek itt. Kaptam már kitüntetést is, kiváló dolgozó jelvényt, jutalmat. — Volt-e üdülni? — Ott még nem voltam. Nincs arra nekünk időnk. Jószágot is tartunk és különben is sok a munka. — De hát azért mégis csak jó lenne egyszer elmenni pihenni egy-két hétre, ha nem is messzire, ide Hajdúszoboszlóra. — Minek? Fürödni? Nem volt nekem kis cipőm, ami tyúkszemet csinál, hogy Hajdúszoboszlón áztassam a lábam. De hát egyszer, úgy két hétig pihenni, csakugyan jó lenne. Talán majd, ha felépül a ház. Most szeretnénk átalakítani a lakást. Fürdőszoba is kellene, ha megkapjuk az engedélyt, hozzáfogunk. * Este tíz órakor lejár a műszak. A zuhanyozók rózsájából szapora sugárban ömlik a felfrissítő víz a fáradt testekre. Sietnek haza az asszonyok. Ki Kállósemjénbe, ki kö- zelebbre, ki távolabbra igyekszik. Az óra mutatója körbe jár, holnap is nap lesz, három egyenlő részre oszlik az idő. Délelőtt, délután, éjszaka. A munka sűrűjében, a lecsószagban, a szapora mozdulatok közepette ott van velük a gyár falain kívüli világ. Ott van, hiszen az övék. Szöveg: Seres Ernő Képek: Hammel József KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. október 29.
