Kelet-Magyarország, 1978. október (35. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-15 / 244. szám
■ ■ Üzengetünk N em áhítozom a civilizáció azon magaslatára jutni, amikor majd a lakószobákat is telefon köti ösz- sze egymással, hogy lehetőleg helyváltoztatás nélkül tudjak kedvenc családtagjaimmal eszmét cserélni. Mi tagadás, néha elegem van már a telefonálgatásból! Az alábbiakban azonban — még ha a bevezetőből ez látszana is —, nem a Magyar Posta állapotáról, nem a telefonhálózat helyzetéről akarok írni. A kiindulópontot egy kis eset adta. Egy hivatalban jártam, ahol az ismerős vezető, nem lévén kéznél a telefonkönyv (és a fontosabb számokat megőrző eleven memóriaegység: a titkárnő), kiszaladt a folyosóra, az első kollégától megtudakolta a szükséges számot, majd helyére visszatérve, feltárcsázta beosztottját. Teljesen rendjénvaló dolog volt, mondhatná bárki, azonban egy apró mozzanat mégis megzavart: a keresett beosztott ajtaja jobbra tíz méterrel a főnökétől nyílt. Mert azt éreztem volna rendjénvalónak, ha a főnök, önmagát nem kímélve, legyalogolja azt a tíz métert. De nem, inkább a távbeszélést választotta. Ekkor eszembe ötlött egy másik eset, példázat arról, hogy szívesen kerüljük a személyes találkozásokat bizonyos ügyekben, és mondanivalónkat előszeretettel közvetíttetjük. Telefonnal, vagy valamely egyéb közbülső láncszemmel, titkárnővel, más, alacsonyabb beosztású egyénnel. Mert ez az út mindig fent- ről lefelé vezet. így panaszkodott valaki: „Az utóbbi időben kétségek gyötörnek, nem tudom ugyanis, elégedett, avagy elégedetlen-e munkámmal a legmagasabb főnök? Mert, ha az egyik, kisebb rangú vezetőre hallgatok, úgy érzem, kiválóan dolgozom, ha a közvetlen főnökömre, akkor arra gondolok: legokosabb kikérni a munkakönyvemet.” Emberünkkel nem történt egyéb, csak az, hogy a legmagasabb főnök mindkét közbeeső beosztottat felhívva fejtette ki az érdekeltről való véleményét. Ezt aztán ketten kétféleképpen tolmácsolták. A közvetlen közlésnek sem lett volna akadálya, de ettől az érintettét megkímélte a bíráló. A kétségek közt hánykolódó ember irodalmi példázattal fejezte be meséjét: „Ismeri a Karinthy- paródiát? Azt, amelyikben az Ady-verset először németre fordítják, majd ismét magyarra ültetik. A végeredmény az eredeti vers karikatúrája: Ady emelkedett soraiból a Herz szalámiról daloló versezet lett. Nos, némiképp erre hasonlít az én esetem is.” Lassan ott tartunk már — és ez nem a technika hibája, a feltaláló vétke —, hogy az ember egyenlő a telefonszámmal (amit néha még csak nem is magunk tárcsázunk fel), aminek segítségével nem közvetlen, csak közvetett kapcsolatba lépünk a másik emberrel. Egy ember, egy szám: ez csak a kezdet. A folytatás, amikor csak a telefonszám marad meg, mögötte egy hang, valakié, akiről azt sem tudjuk, ki is tulajdonképpen? Tudom erősen sarkítok, és dehogy sírom vissza azokat az időket, amikor még nem volt telefon, amikor — ha valakinek valamit a tudomására akartunk hozni — fel kellett kerekedni és személyesen előadni mondanivalónkat. Tudom, hogy a találmányok nem csak úgy, maguktól születnek; semmi sem volt előbb, mint a társadalomnak szüksége lett volna reá. A vezető, a beosztott, a titkárnő, de még a telefon sem. Nem a dolgokban, az intézményekben van a hiba. Hanem abban, ahogyan használjuk őket. A példánknál maradva: a mindenkori telefonálgatás, a közvetítővel való üzengetés személytelenné, puszta számmá, a lajstrom egy adatává tesz. Személytelenül pedig még felelősséget sem lehet vállalni. D ehogy szándékozom előállni ama jelszóval: „Intézzünk mindent személyesen!”, mert ez képtelenség. De néha több helyen lehetnénk, mint ahányon vagyunk: csak a kényelmesség, a megszokás, ami megakadályozza ezt. Vannak dolgok, amiket személyesen, testközelből szemtől szembe szükséges elintézni. Szerelmet sem a titkárnő útján, többnyire nem is telefonon vallunk. Ha dicsérünk, ha bírálunk,- legalább akkor tartsuk magunkat ehhez. Lássuk néha egymást... Udvardi Lakos Endre tanszékvezetővel a szabad időről A — Tulajdonképpen mit nevezünk szabad w időnek? — Kétféle megközelítése van a szakiroda- lomban. Az egyik valamitől függő idő, amelyet munkával, táplálkozással, alvással, nagymosással és egyebekkel töltünk. Eszerint a munkától mentes időt nevezhetnénk szabad időnek. De ez nem elegendő és nem pontos meghatározás. Az is kiderülhet, hogy sok embernek egyáltalán nincs szabad ideje... mit kezdeni az idejével, nem tanítottuk meg arra, hogyan ossza be az idejét. Sajnos sok iskolánk zsúfoltsága, az iskolák belső elrendezése, programja sem segít a gyermekeknek. A családban pem mindig veszik komolyan, olykor a gyermek magánügyének tekintik. Nem arról van szó, hogy a felnőtt szabja meg: a gyermek minden szabad percét mivel és hogyan töltse, de a lényegre jó lenne rávezetni őket, különben később már nehezebb lesz a dolgunk ... £ — Mi akkor a közelebbi meghatározás? — Egyszerűen talán úgy mondhatnánk, hogy a valamire rendelkezésre álló idő, amelyet az emberi élet tartalmasabbá tételére használunk fel. Ide tartozik az önképzéstől a szórakozásig, a társalgásig sok minden. Egészen a boldog semmittevésig . . . — Ügy gondoltuk, a szabad idő nem azonos a semmittevéssel. Vagy igen? — Valóban, nem azonos a szó olyan értelmében, amely a passzivitásra utal. Közismert az aktív pihenés fogalma, amely a pihenést nem egyszerűsíti le a teljes semmittevésre. De az is igaz, hogy a fáradt embernek bizonyos mértékű pihenésre, mondjuk így, semmittevésre is szüksége van. Ez olykor lehet fiziológiai szükséglet is, amely elősegíti a feltöltődést, a felkészülést a soron következő munkára ... — Ön azt mondja, mindenkinek joga van — szellemi és fizikai dolgozónak egyaránt — az egészséges mértékű semmittevésre, amely pihenteti az idegeket, az agyat, a testet. De hogy jut erre idő, amikor bevásárlás, takarítás, főzés, mosás és ki tudja még, mi vár az emberre szabad óráiban? — Az otthoni elfoglaltságok, az utazás és egyebek valóban jócskán csökkentik a szabad időt. Egyben ezt tartom a legrugalmasabb tényezőnek. A különféle házi munkák gépesítésével, a szolgáltatások fejlődésével igyekeznünk kell csökkenteni az ilyen módon elvesző időt. De azt akarnunk is kell, mert amíg úgy vélekedünk, hogy inkább magunk mossuk ki az ágyneműt, mert a Patyolat úgysem tudja olyan szépen, addig egy kicsit a saját szabad időnk ellenségei is vagyunk. — Persze van más oldala is a dolognak, amin egyénileg nehéz változtatni. Amíg például a bolti vásárlás, házhoz szállítás nem korszerűsödik, addig nekünk kell megfogni a bevásárlókosarat. A — Kimutatható-e, hány szabad órája w van egy „átlag” embernek egy nap? — A felmérések szerint egy és négy óra között van, de mint minden átlag, ez is csalóka. Benne van a sok és a kevés szabad idővel rendelkező ember is. Ezért inkább a szerényebb 2,5 órával számolhatunk, ami jobban megközelíti a valóságot. A — Felnőttkorban nem, vagy egészen kis mértékben vagyunk képesek az egészséges munka — szabad idő ritmust kialakítani magunkban? — Felnőttkorban is megtanulható, csak látni kell a határait. Ha nem látjuk, akkor próbálkozunk erőszakolt megoldásokkal, mint néha a brigádok citálása hangversenyre, tárlatra egyéni igény, érdeklődés, elmélyülés nélkül. Vagy minden áron énekkarba akarunk szervezni olyanokat is, akiknek alig van hallásuk. Ilyenkor próbáljuk helyettesíteni az iskoláskorban elmulasztott nevelést különféle akciók szervezésével. Előbb egyénenként meg kellene ismernünk az igényeket, az érdeklődést, az egyes embereknél meglévő műveltségi szintet... A — Bizonyára a népművelőkre gondol, ők lennének hivatottak helyes irányba terelni a felnőttek érdeklődését. De kevés a jól felkészült gárda erre a nagy munkára. Hogyan értékeli ezt. mint a tanárképző főiskola népművelési tanszékének vezetője? — Kevés a megyében is a szakképzett népművelő. Ezért is van, hogy a népművelési szakma véleményem szerint még nem, vagy keveset tudott bizonyítani. Arra neveljük azt a 260 leendő népművelőt, aki nálunk tanul, hogy először is értse meg az embert. Ismerje meg szociális körülményeit, pszichológiai alkatát, iskolázottsági szintjét, érdeklődési körét és váljék partnerévé, szerezze meg a bizalmát, amely jogot ad a népművelőnek arra, hogy vezethesse a művelődő embert... — Az egész népművelési szakma szerepe, státusza ma még a köztudatban nem eléggé elismert és egyértelmű. Azon dolgozunk, hogy ez megváltozzék. Meggyőződésünk, hogy a népművelő adhatja a legtöbb segítséget... A — Megfelelőek-e erre a célra a műve- w lődési házak, klubok? — A művelődési házak egy jelentős része nem rendelkezik olyan adottságokkal, hogy az oda betérők megtalálhassák a nekik tetsző időtöltést. Elég sok a kötött program, kevés a böngészésre, játékra, társalgásra alkalmas helyiség. A jövő, úgy gondolom, a szabadidő-központok létesítése, ahol mindenki számára van hely és lehetőség, hogy egy-két órát ott töltsön. Netán csak azért, hogy társaságban, emberi közelségben legyen ... £ — Mit tehetnek ezért a munkahelyek? — Ez tehát „tiszta” szabad idő. De mivel tölti ezt a két és fél órát a többség? — Sokan tévénézéssel. Egy vizsgálódás szerint hazánkban a nézők naponta két és fél óráig ülnek a tévé előtt. Máskor barkácsolással, tanulással, olvasással, moziba, színházba járással, kirándulással, társalgással töltik az időt. Egyénenként változóan. Még azoknál is változó ez, akik azonos munkakörben dolgoznak, és nagyjából hasonló szociális körülmények között élnek. De ez már átvezet a gyermekkori és ifjúsági hatásokra, motívumokra, amelyek együttesen alakítják ki az egyén érdeklődési körét, belső igényszintjét. A — Mikor kell elsajátítani a w időtöltés tudományát? hasznos — Természetesen a kisgyermekkorban, már az óvodáskorban. .Kodály Zoltán szavai jutnak az eszembe, aki azt mondta: már az anyatejjel magunkba kell szívni a zene sze- retetét. Való igaz, hogy sok gyermek nem tud — Tanúi vagyunk a termelés humanizáló- dásának, amelybe az is beletartozik, hogy az üzemen, munkahelyen belül is mindinkább igyekeznek megteremteni a pihenő, szabad idő eltöltésének feltételeit. Több külföldi országban vannak már üzemi „szabad idős központok”, házak, s az üzemek területén, vagy közelében különböző sportpályák. Nekünk nem kell golfpályákat építenünk, de nem árt tanulni a külföldi példákból, mert nálunk is megvannak a sürgető tennivalók. A — Sok embernél a „mellékes” hajszolá- w sa, a fusi viszi el az időt. Hogyan lehetne ezen változtatni? — Az az ember, aki örömet talál a munkájában, sokszor otthon, a szabad idejében is azzal foglalatoskodik. Ez éppúgy vonatkozik a szakmunkásra, mint az értelmiségire. S ez jó dolog. Az sem baj, ha ebből az otthoni munkálkodásból esetleg anyagi haszna is van. De ha valaki azért gürcöl, hogy több legyen a pénze, csak ezért töri magát, annál baj van az életprogrammal, az életmóddal. S ennek már sok összetevője van. Aligha sikerül a szabad idős szokásait megváltoztatni, előbb az életvitelét, életmódját kell befolyásolni, mert abból sarjad maid a többi... £ — Vannak, akik a szabad idő alatt csak az éves, rendes szabadságot értik. Vajon ezt jól használjuk ki? — Nem mindig. Sokan maradnak a megszokott környezetükben, holott az lenné a jó, ha kirándulnának, utaznának, végiggondolnák, hogyan tölthetik el változatosan és színesen a szabadságukat. — Mi a véleménye a szabadidő-kutatásról? Jó „nyomon” vannak a szociológusok és van haszna is? — Néhány éve elkezdődtek az alapkutatások, melyek arra keresték a választ, milyen törvényszerűségek, sajátosságok érvényesülnek a szabad idős szokások kialakulásánál. A különböző szabadidő-mérlegekből következtetni lehet arra, hogy a lakosság mivel tölti az idejét, milyen motívumok határozzák meg, hogy ki mit választ a különböző programok közül. Űjabban az alapkutatások kiegészülnek az alkalmazott kutatással, amelyből már egyes rétegek, korosztályok, üzemek szabadidőmérlegét is meg lehet állapítani, mintegy diagnózist felállítani arról, hol vannak a legfontosabb tennivalók, miben segítsenek a munkahelyek, a művelődési intézmények, a lapok, a rádió, a tévé stb. A — Nem beszélünk-e túl sokat erről a w témáról, amikor egyesek szerint nincs is szabad idejük az embereknek? — Sokszor szóba kerül a téma. De ennek oka van, szükséges beszélni róla, mert egy kicsit kulcskérdés. Termelési, gazdasági érdekeink is sürgetik az egészséges arányok megtalálását. A hatékonyság egyik forrása maga az ember, aki szaktudását folyton tökéletesíti, szellemi erőit fejleszti. Mind több olyan gazdasági vezető van, és még sok kellene, aki fontosnak tartja azt is, hogyan élnek a dolgozók a munkán, az üzemen, intézményen túl. S igyekszik tenni is érte, hogy a kulturális alapok és egyéb anyagi eszközök évről évre javítsák munkahelyen belül is a pihenő, a szabad idő kulturált eltöltésének feltételeit. ^ — Mit hoz a jövő? — Már most részesei vagyunk a munkaidő rövidülésének, egyre több gép segíti az emberi munkát. Növekszik a mobilizáció, mind többen vásárolnak motort, gépkocsit. Egyre több feltétele érlelődik az ésszerű időbeosztásnak. De azt ne gondoljuk, hogy automatikusan a szabad idő tartalmasabbá válik mindenki számára és többet fogunk művelődni, társaságba járni, pihenni és boldogabbak leszünk. Ezért dolgozni kell. Azon kell munkálkodni, hogy a nevelési intézmények fogékony, nyitott érdeklődésű fiatalb- kat engedjenek útjukra, akikben már az iskolában kialakult egy bizonyos szintű és irányú érdeklődés, képesek jól gazdálkodni a szabad idejükkel. A — Végül: ön hogyan osztja be a szabad w idejét? Elégedett-e? — Hagyományos értelemben nincs szabad időm. A munkámnak köteleztem el magam, és nem túlzók, ha azt mondom: a hét négy napján reggel 8-tól éjjel fél 12-ig dolgozom. Sok a feladat, a gond. Egy olyan szakmára készítjük fel a fiatalokat, amely ma még nem vívta ki a rangját a hasonló foglalkozások között, nincs kialakult módszertana, múltja. Azon dolgozunk, hogy bizonyítsuk a népművelési munka életképességét-, szükségességét. — Ha nem vagyok fáradt, leginkább a francia nyelvvel foglalkozom pihenőidőmben. Sokszor már a lefekvés után tíz perccel frissítőnek lefordítok egy-egy rövid részt. És sokat utazom, Miskolcról járok Nyíregyházára, ahol a családom, két gyermekem él. így bizony gyakran futni kell a szabad idő után... 0 — Köszönöm az interjút. Páll Géza KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. október 13. vasárnapig INTERJÚ J
